Mór Jókai - Az arany ember

— Így kell ezt a csészét feladni, felfordítva? Te bárgyú! Még most sem ismered meg Athalie kanalát? Hát ebből a cukorsüteményből ki torkoskodott? Nem te? Csak próbálj nyalánkodni! Mivel piszkoltad már megint össze a ruhádat? Azt gondolod, mindennap újat kapsz? Így kellett ezt a kést megtörülgetni, he? Ki törte le ennek az ibriknek a fülét? Te, ugye? Csak azért mondod magadra, hogy le ne húzzam a cselédnek a béréből; a tiedből meg nem húzhatom le, mert neked nincs béred.

Athalie kisasszony aztán védelmére kél Timéának.

— De ugyan, mama, ne veszekedj mindig azzal a leánnyal! Te úgy bánsz vele, mintha cseléd volna; tudod pedig, hogy Timéa nem cseléd; azt én nem szeretem, hogy így lármázol reá.

Timéa aztán kezet csókol Zófia asszonynak, hogy ne haragudjék rá, s Athalie-nak, amiért védelmébe vette, azután ismét mind a kettőnek, hogy őmiatta össze ne vesszenek.

Olyan alázatos, olyan háladatos kedély.

Zófia asszony pedig csak azt várja, hogy Timéa egy percre kimenjen a szobából, s ő elmondhassa, ami a nyelvén van, leányának; de hogy a vendégek is hallják: Timár és Kacsuka kapitány.

— De bizony jó lesz őtet úgy szoktatni, mintha cseléd volna. Tudod, hogy milyen szerencsétlenség érte. Ami pénzt Timár… akarom mondani Levetinczy úr megmentett a számára, kivette kamatra egy földesuraság, az pedig megbukott, minden pénze odaveszett; most egyebe sincs, mint a rajtavalója.

(Ah! tehát már egészen szegénnyé tették! — gondolá utána Timár, s olyan könnyebbülést érzett, mintha egyesztendei tanfolyamot elengedtek volna a tanpályájából.)

— Engem csak az bosszant — mondá Athalie —, hogy mindenre olyan érzéketlen marad. Ha szidják, ha kinevetik, az arca el nem pirulna soha.

— Ez a görög fajnak a sajátsága! — jegyzé meg Timár.

— Ah! bizony nem az! — szólt fitymálva Athalie. — Az betegség jele. Ilyen erőtetett fehér arcszínt, mikor a nevelőben voltunk, akárhány leány tudott produkálni, aki krétát evett és nyers pörkölt kávét.

Athalie Timárhoz beszélt, de szemeivel Kacsuka úrra nézett.

Kacsuka úr pedig egy nagy falitükörbe nézett, ahonnan meg lehetett látni, mikor Timéa ismét bejön az ajtón. Athalie észrevette azt.

És Timár is azt vette észre.

Timéa újra bejött, egy tálcát hozva tele csörömpölő poharakkal, s egész figyelme arra volt fordítva, hogy valahogy azokból egyet el ne ejtsen. Minélfogva aztán, amint Zófia asszony rásikoltott: “vigyázz, el ne ejts valamit!”, csakugyan kiejtette kezéből az egész tálcát; szerencsére puha szőnyegre estek a poharak, egy sem törött el, de mind szétgurult.

Zófia asszony sárkánykígyóvá akart lenni rögtön; de Athalie bevágta az útját: “Most ennek te vagy az oka! minek kiáltottál rá? Timéa idebenn marad nálam; hordja fel az ozsonnát a cseléd!”

Ezért aztán Zófia asszony elkeseredett, kiment maga a konyhába, s ő maga hordott fel azután mindent.

Kacsuka úr pedig abban a pillanatban, amidőn Timéa elejté a poharakat, katonai ügyességgel szökött oda, s egy perc alatt összeszedte a poharakat, s felrakta a tálcára, mit Timéa reszkető kezeiben tartott.

A leány nagy, sötét szemeinek hálás tekintete nem kerülé ki sem Athalie, sem Timár figyelmét.

— Ugyan, kapitány úr — súgá Athalie vőlegényének —, csináljon egy kis tréfát; bolondítsa el egy kicsit ezt a gyereket. Kezdjen el neki udvarolni. Az sok mulatságra fog alkalmat adni nekünk. Timéa, te velünk ozsonnázol; ide ülsz a kapitány úr mellé.

Ez lehetett keserű tréfa, lehetett gúnyos kötődés, lehetett hiú féltékenység, lehetett gonoszság. Meglátjuk, mi lesz belőle?

Lázas félénkséggel s rosszul rejtett örömmel ült le az asztalhoz a gyermek, szemközt a hódító szép Athalie-val, ki, midőn azt mondá vőlegényének, hogy vessen oda egy bókot Timéának is, úgy tett, mint mikor egy királynő egy koldusgyermeknek egy aranyat ád. Ez boldog lesz vele — egy napra, ő pedig meg sem érzi.

A kapitány cukorral kínálta Timéát; az ezüstcsíptető nem akart szót fogadni Timéa kezében.

— Vegyen szép kis fehér kezével! — biztatá őt a kapitány.

Mire aztán Timéa olyan zavarba jött, hogy a kivett cukrot a kávésfindzsa helyett a vizespoharába tette.

Azt még sohasem mondta neki senki, hogy szép fehér keze van.

Pedig meglehet, hogy nem is udvarlási szándékból mondta neki azt a kapitány, csak hogy éppen felszabadítsa rá, hogy vegyen az ujjaival a cukorból, hiszen nem anaesthetikus dolog az, ha ilyen tiszta gyermekkéz nyúl hozzá.

Hanem a gyermek fejében megmaradt ez a szó, s gyakran nézegetett lopva a kezeire; ha csakugyan olyan szépek és fehérek-e azok?

Athalie alig tudta visszafojtani nevetését. Élvezetet talált benne, a kötődést folytatni a gyermekkel.

— Timéa, kínáld meg a kapitány urat azzal a cukorsüteménnyel.

A leány leemelte az ezüstállványról a kristálytálcát, s odanyújtá azt Kacsuka úrnak.

— No, válassz ki a számára valamit.

Timéa történetesen valami szív alakú cukorsüteményt választott. Ez a gyermek bizony még azt sem tudta, hogy azt szívnek hívják, sem azt, hogy hát mi az a szív valósággal?

— Ah! ez nekem nagyon sok lesz! — tréfálkozék a kapitány. — Hanem ha ön, szép Timéa kisasszony, meg akarja azt velem osztani?

S azzal kétfelé törte a cukorszívet, s felét visszanyújtá Timéának.

A gyermek otthagyta azt a tányérján, s a világért meg nem ette volna. Ott őrzé féltékenyen a szemeivel, s nem várt, míg Zófia asszony vagy a szobaleány bejön tányért váltani; ő maga sietett összeszedni a csemegés tányérkákat, s eltűnni velük a szobából. Azt a fél szívet bizonyosan meg fogják nála találni. Milyen nagy nevetés lesz abból!

Hiszen semmi sem könnyebb, mint egy tizenöt éves leányt elbolondítani.

Az még mindent elhisz, és hisz a legelső embernek, aki azt mondja neki: de szép fehér kezei vannak!

Kacsuka úr pedig éppen az az ember volt, aki nem bocsáthatná meg magának, ha egy szép leány közelébe jut, annak valami bókot ne mondana. Még az öreg asszonyságoknak is szokott udvarolni. No hisz azoknak már udvarolhat. De nem engedi el magának, hogy még a lépcsőn levilágító szobaleánynak is ne mondjon valami lekötelezőt. Ambícióját találja benne, hogy az ő kék egyenruhájának láttára minden leányszív sebesebben dobogjon. Azért Athalie bizonyos lehet felőle, hogy ő az uralkodó planéta. Hanem Timéával foglalkozni sem kárba veszett fáradság. Most még gyermek ugyan, de előreláthatólag igen szép alak lesz belőle. Aztán árva gyermek, aztán török leány, még meg sincs keresztelve, aztán egy kicsit hóbortos is; ami mind ok arra, hogy az ember lelkiismeret-mardosás nélkül mondjon neki szépeket.

Kacsuka úr nem mulasztott el semmi alkalmat. S menyasszonyának nagy gyönyörűséget okozott vele.

Egyszer azt mondá Athalie Timéának, mikor aludni akart menni:

— Te Timéa, tégedet a kapitány megkért nőül. Hozzámégy-e?

A gyermek ijedten tekinte Athalie-ra, s azzal az ágyához futott, és takaróját a fejére rántá; úgy elbújt, hogy ne lássa senki.

Athalie aztán sokáig gyönyörködött benne, hogy a gyermek nem tud elaludni attól a szótól, amit neki mondott, hogy forog nyugtalanul fekhelyén, és sóhajtoz álmatlanul fél éjen át.

Ez a leánytréfa sikerült.

Másnap Timéa szokatlanul komoly volt, a gyermeteg szeleskedést elhagyta modorából; valami gondolkodó mélaság látszott meg arcán, s egyszerre nagyon kevés szavú lett.