Mór Jókai - Az arany ember

— Gyilkos! — hörgé Timár.

— Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a bal karomat, lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem bírtam moccanni alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminek kezdtem könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, őrá hallgat az eb. Én aztán Dódinak könyörögtem. A gyermek jószívű, megszánt, odajött, átölelte Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett, s engedte magát a gyermektől csókoltatni.

Timár szemeit elfutotta a könny.

— Én tehát itt is meg lettem csúfolva! — szólt Krisztyán Tódor, s azzal felgyűrte szennyes, véres ingujját bal karjáról. — Nézd, itt a kutyaharapás sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, ahogy keresztülharapta az izmaimat a csontig. Ez a Numero negyedik emlék tetőled. Egy eleven album az én bőröm, tele a teérted kapott sebekkel; bélyegsütés, lánctörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én teveled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve?

Mikor azt mondta a szökött fegyenc Timárnak: “mármost mondd meg, mit csináljak én most teveled?” akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket őmiatta hordja.

És a lelke is éppen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.

Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ővele csak játszott, mikor Brazíliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; — hogy számított az ő rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; — hogy csak el akarta őt tenni lába alul. Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit, s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és dühös mind a kettő miatt. Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. Még csak anyagi, testi védelemre sem érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta.

A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz, s félvállról beszél Timárhoz, visszafordított arccal.

— No, most toalettemhez fogok látni. Amíg ezzel elkészülök, addig gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésre, hogy mit csináljak én most teveled?

Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy a szakállát megfésülje, a tükör elé állva. S amint készen volt, úgy felvágta a fejét, mint aki meg van vele elégedve, hogy no most már egész gentlemannek néz ki.

S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé állt.

— Nos, barátom, cimborám?

Timár megszólalt:

— Mit kíván ön?

— Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna ugye, ha azt mondanám, hogy “fogat fogért, szemet szemért”! Eredj oda, süttesd a hátadra te is az akasztófajegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd magadat földön, vízen, erdőn, városon keresztül: menekülve cápák elől, indiánok, jaguárok, csörgőkígyók elől, rendőrök elől; aztán vágasd magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán — osztozzunk meg a maradékon. No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen. Nem beszélek többet előtted a sebeimről: ebcsont beforr! Kegyelmesebb akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.

— Kell pénz? — kérdé Timár.

— Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról, ami neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egy időre eltűnnöm az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el, sem, vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egy ideig a te pénzed nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget s a bokámról ezt a békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem kis-sár-fűvel, az utolsón segítenek ásványos lábvizek. Attól nem félek, hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szívesen rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak, ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy egyszer véletlenül valaki főbe kólint az utcán, vagy az útfélen holmi jószívű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az útra küld el valaki — amelyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves barátom, én nem mernélek felkérni, hogy tölsd meg még egyszer a számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok magamra vigyázni.

— Tehát mi kell önnek?

— “Önnek”, ugye? Csak nem akarsz velem pertu lenni? Derogál a társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, ugyebár, hogy én hallgassak el mindazokkal a titkokkal, amiket megtudtam? Képes volna nekem ezért százezer frank rente-ot biztosítani francia állampapírokban.

Timár nem is gondolkozott a feleleten.

— Igen.

A kalandor nevetett.

— Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! Mondtam már, hogy pusztán pénzzel énrajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen rossz szokásokkal akárhol elcsípnek, s akkor mit ér nekem a százezer franknyi apanázs? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és búvóhely, mégpedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondatlan élet. No hát, nem olcsó kívánság ez?

— Végezze ön, mit akar?

— No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni is mehetnék már?

E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden percre készen akarna lenni vele a lövésre.

— Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot, hanem kérem a nagyságos úrtól — a senki szigetét.

Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta kedélytompulását.

— Mit akar ön azzal?

— Legelőször is egy menedéket, ahova énnekem semmiféle nemzet szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, amíg nekem is, nagyságodnak is kívánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, amit a testem megkíván; mindennel, ami drága és jó.

Timárt most már bosszantotta ez az ízetlen kívánság.

— Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen nagyot. Menjen vele, ahová akar. Használja fel, ahogy tetszik. De azt a szigetet nem adom. Az ostoba kívánság.