Mór Jókai - Az arany ember

“Hogyan? — kérdé a szép kisasszony —, ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.”

“Csak arcképét láttam — felelém — édesatyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arc, két sor brilliántból alakított kerettel, ami megért százezeret.”

“Ah! ön is látta e szép ékszert? — monda a szép kisasszony. — Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…”

Timár ökleit szorítá össze tehetlen dühében.

— Ahá! Tehát mármost itthon vagyunk! — folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. — Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És mármost tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenírozzuk magunkat úgy beszélni egymással, ahogy illik!

Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rászegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.

— Hanem te sokáig várattál magadra, barátom — s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzesleveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S amellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hírhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, akit halála után megégetnek az asszonyok, s porodból minden férjnek adnak be egy szemérnyit… Hahaha!

Timár elfordította arcát a világosságtól.

— De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, amiatt, hogy mégsem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba fickó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót ejtettem, s a kapott leckét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba fickó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember éppen a fehér arcú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, ami csak teveled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.

A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyemköteléket, mely alatt egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapasszal összefoglalva. A tapasz szélein túlterjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is gyulladásban van. Timár borzadva nézett rá.

Krisztyán Tódor újra szemére húzta a takaró kendőt, s cinikus humorral mondá:

— Ez az emlék a Nro három, amit a bőrömön viselek a te barátságodért. No de jól van. Annál több áll a tabella “Haben”-en a számomra. Komáromban ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltűnést okozott, s én könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi becsületes táblabíráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez országban, amire élő példák vagyunk — mi ketten.

A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.

— De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam, hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te! Én tudom azt, hogy miféle külföld az, ahol te az ország sorsát intézed. Nincs az semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek utánad oda.

Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:

— Te ott voltál a szigeten!

Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.

— Ne ugrálj, barátom! — csitítá őt a kalandor. — Ez a fegyver meg van töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, és aztán nem leszek az oka. Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied, hogy odamentem. Óh! mindig én fizetem meg helyetted a táncmulatságban a belépti díjat. Ez már olyan, mint a tízparancsolat. Te táncolsz, én meg fizetek. Te lefekszel énhelyettem az ágyra, engem meg kidobnak tehelyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak, hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem találtam ott egyebet, mint Noémit — meg egy kis porontyot. Ej, ej, Mihály barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk felőle senkinek. Dódikának híják, ugye? Kedves kis okos gyermek. Hogy félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten. Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt. Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd engemet is másképpen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még jobban: csak ketten vannak ez egész tanyán. “No hisz éppen azért jöttem én, hogy legyen valaki, aki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.” Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy olyan szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán igyekezett csúnya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam neki, hogy illik-e a vőlegényére ilyen vasvillaszemeket vetni? Akkor csavargónak nevezett, s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt mondtam neki, hogy elmegyek, de ekkor őt is magammal viszem, s valahogy át találtam karolni a derekát.

Timár szemei szikrákat szórtak.

— Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedvéért meg kell mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a szimmetria helyre lett ütve.

Timár arca nem bírta megtagadni valami derengését az örömnek.

— Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De bosszú és elégtétel után vágytam. “No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem engedsz maradni; majd követni fogod ezt.” Azzal megkaptam a kis Dódit kezénél fogva, hogy magammal viszem.

— Átkozott! — kiálta fel Timár.

— Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig, amit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál, mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott feküdt az ágy alatt, s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a cudar dög egyszerre előrohant az ágy alul, anélkül, hogy valaki hívta volna, s nekem ugrott. Hanem én is szemmel tartottam a fickót, s kirántva zsebemből a pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.