Mór Jókai - Az arany ember

S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit?

Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy van, ahogy az az ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét, miként ő; lappangva bujdokolni városról városra, miként ő! Körülfutni a földet.

De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek lakni majd azok, akik erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi. Oda mennek, ahol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja keresni a senki szigetét, s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a hideg csillagra.

Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg sírhegyek közül: “Ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!”

Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.

A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre, hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét, és kiment a házból.

A Balaton felé vette útját.

A félhold bevilágította az óriási jégtükröt. A jégmezőre sütő jégnap…

“Jövök, jövök! — mondta Timár. — Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám. Ha hívtál, ott leszek.”

Egyenesen a rianás felé vette útját.

Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.

Mikor egyikéhez e vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt, és kalapját levéve; feltekintett az égre.

Évek múltak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy lény, aki a csillagokat forgatja, s a férgeket kikölti; s aki egy lényt teremtett, mely vele dacol: embert.

Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.

“Örök hatalom! Előled futok, s tehozzád jutok ez órában én. Nem panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de én mást akartam; s most ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhődöm azért, mert annyit boldogtalanná tettem, akik engem szerettek, s akiket én enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem, én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek: egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz őhozzájuk is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem pedig adj át a te bosszúálló angyalaidnak. Én elkárhozom, és elhallgatok!”

Letérdelt.

A Balaton élő hulláma zajlott a rianás partjai között. A mélázó tó sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja felszínét, olyankor is felháborog, és zajlik a rianások közt, mint a tenger.

Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint ahogy megcsókolja az ember édesanyját, mikor hosszú útra készül — mint ahogy megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná véle.

S amint a hullámhoz lehajol, íme, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab közül.

Egy emberfő arccal fölfelé fordulva…

A fölfelé fordult arcnak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete kendő volt átkötve, a másik szem vérszínűen, mereven, kőhidegen bámult maga elé; a nyitott szájon ki— s bejárt a hullám.

A fantom ismét visszasüllyedt a víz alá.

Két perc múlva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arc újra felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.

Azután még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképpen eltűnt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült ujjakkal merült föl egy percre a víz alul.

Timár félőrülten szökött föl térdéről, a rémlátás után bámulva.

Úgy tetszett neki, mintha az maga után hívná!

A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.

És ismét hangzott a kísértetiesen harsogó orgonaszó, amit az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy sírnak, sikoltanak azok a láthatatlan szellemek, úgy zúg közöttük némelyik; a kísértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.

És újra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés, mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl felségesen, s az istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét összecsukódik.

Timár reszketve omol arcra a rengő jégtükör fölött.

A zúzmaráz ezüsterdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden gallyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg jéggé olvaszták a fákon a zúzt, minden gally kristályborítékba szorult, mintha az egész liget üvegből volna; a gallyakat, mint a szomorúfűz ágait, aláhúzta a jégdíszítmény, s ha a szellő végigfuvall a kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék üvegkertje.

A vastag dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól. Az is oda vezet, ahol Teréza nyugszik. Ez Noéminek mindennapi útja a kis Dódival.

Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik, s haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.

Este van. Noémi meggyújtja a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát, és fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé, s szalmaszálat tartva a rokka orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik, s nyög, mint egy ember.

— Anyám — szól egyszer a gyermek —, hajtsd ide a fejedet, súgni akarok valamit, hogy Almira meg ne hallja.

— Nem érti az azt, Dódikám.

— Óh, megérti bizony. Mindent megért. Hát mondd csak, meg fog Almira halni?

— Bizony meg, kedves kicsikém.

— Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?

— Az Isten.

— Erős az az Isten?

— Mindenkinél erősebb.

— Még apánál is?

— Apának is ő adja az erőt.

— Meg annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni. El akar vinni magával.

— Ne félj, én nem engedlek elvinni.

— Hátha megöl mind a kettőnket?

— Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.

— Almira is?

— Az nem.

— Miért nem?

— Mert ő állat.

— Hát az én kis pacsirtám?

— Az sem.

— Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.

— De a mennyország magasabb, mint ahová ő tud repülni.

— Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn maradok az apánál, meg a pacsirtámnál.

— Maradj, szívem, maradj.

— Ugye, ha apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?