Morgan Rice - A Becsület Siralma

kunyhójához vezető útra.

Évek óta, gyerekkora óta nem járt errefelé, de emlékezett, hogy Argon a kietlen, sziklás

síkságon élt. Csak futott és futott, alig vett levegőt. A terep egyre sivárabb, szelesebb lett, a füvet kavicsok, majd a sziklák váltották fel. Süvített a szél, és ahogy haladt előre, a táj egyre kísértetiesebbé vált; már-már úgy érezte, egy csillag felszínén sétál.

Végül elérte Argon kunyhóját, kifulladva dörömbölt az ajtón. Sehol sem látott kopogtatót, de

tudta, hogy itt lakik.

- Argon! – sikította – Én vagyok az! MacGil lánya! Engedj be! Ez parancs!

Hiába ütötte az ajtót, az egyetlen válasz a szél süvítése volt.

Végül könnyekben tört ki, teljesen kimerült, tehetetlenebbnek érezte magát, mint valaha.

Üresnek érezte magát, mintha már senkihez sem fordulhatna.

Amikor a nap mélyebbre szállt az égen, és vérvöröse utat nyitott az alkonyatnak, Gwen

megfordult és elindult visszafelé, le a hegyről. Útközben letörölte könnyeit, és kétségbeesetten próbálta kitalálni, mi legyen a következő lépés.

- Kérlek, apám – mondta ki fennhangon, csukott szemmel – Adj egy jelet! Mutasd meg, hova menjek! Mondd meg, mit tegyek! Kérlek, ne hagyd, hogy a fiad meghaljon! És azt sem, hogy Thor odavesszen. Ha szeretsz, válaszolj!

Gwen csendben sétált, hallgatta a szelet, amikor hirtelen bevillant neki valami.

A tó. A Bánat Tava.

Természetesen. Ha valaki halálos beteg volt, ehhez a tóhoz mentek imádkozni. Ősi kis tó

a Vörös Erdő közepén, égig érő fák tornyosulnak körülötte. Szent helynek tartották.

Köszönöm, apám, hogy válaszoltál, gondolta Gwen.

Erősebben érezte a jelenlétét, mint eddig bármikor. Szaladni kezdett a Vörös Erdő irányába

a tó felé, amely majd meghallja a bánatát.

*

Gwen a Bánat Tavának partján térdelt, térde a puha vörösfenyő szőnyegen nyugodott, amely gyűrűszerűen vette körbe a vizet. Nézte a csendes tavat, a víz csendesebbnek tűnt, mint valaha, és a felkelő hold tükröződött benne. Ragyogó telihold volt, jóval kerekebb, mint amilyet valaha látott. A második nap nyugovóban volt, a hold kelőben, így egyszerre lehetett látni a naplementét és a holdfényt a Gyűrű felett. A Nap és a Hold egyszerre látszódott a tó tükrében, két ellentétes oldalán, és a lány érezte ennek a napszaknak az emelkedettségét. Ablak egy nap zárása és egy másik kezdete között, és ebben a szent időben, ezen a megszentelt helyen bármi megtörténhet.

Gwen csak térdepelt, sírt és közben imádkozott mindazért, ami számára értékes. Az elmúlt néhány nap eseményei túl soknak bizonyultak számára, és most mindent kiengedett. Imádkozott a bátyjáért, de még annál is jobban Thorért. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy ezen az éjjelen mindkettejüket elveszítheti, és nem marad neki más, csak Gareth. Elviselhetetlen volt arra gondolni, hogy felrakják egy hajóra, hogy hozzámenjen valami barbárhoz. Úgy érezte, minden összeomlik körülötte, és válaszokra volt szüksége. Sőt, reményre.

A királyságon belül sokan imádkoztak a Tó Istenéhez, a Fák Istenéhez, a Hegyek Istenéhez vagy a Szél Istenéhez – Gwen azonban sosem hitt ezekben. Thorral együtt azon kevesek közé tartozott, akik a többséggel ellentétben radikális utat követtek: csak egy Istenben hittek, egyetlen lényben, aki az egész univerzumot irányítja. Ehhez az Istenhez imádkozott.

Kérlek, Istenem, kezdte. Add vissza nekem Thort! Élje túl a csatát! Meneküljön meg a csapdából! Hagyd Godfrey-t életben! És könyörgök, védj meg engem – ne engedd, hogy elvigyenek, és hozzáadjanak egy vademberhez! Bármit megteszek. Csak adj egy jelet! Mutasd meg, mit vársz tőlem!

Gwen hosszú ideig térdelt, nem hallott semmit a Vörös Erdő végtelen magas fenyőin végigsüvítő szélen kívül; hallgatta az ágak apró reccsenéseit, ahogy a feje fölött ide-oda himbálóztak, és a szél erejétől leváló tűlevelek potyogtak a vízbe.

- Gondold meg jól, miért imádkozol! – szólalt meg egy hang a háta mögül.

Megpördült, összerezzent és döbbenten látta, hogy nem messze tőle áll valaki. Megijedhetett volna, de azonnal felismerte a hangot – ősi hang volt, idősebb, mint a fák, idősebb, mint maga a Föld, és a szíve hálásan dobogott, amikor rájött, hogy ki az.

Megfordult, és látta, hogy ott áll fehér köpönyegben és kámzsában, áttetsző szeme szinte átégeti, mintha egyenesen a lelkébe tekintene. Kezében a botja, a naplemente és a holdfény világítja meg.

Argon.

Felállt és szembefordult vele.

- Kerestelek – szólalt meg – Elmentem a kunyhódhoz. Hallottad, hogy kopogtatok?

- Mindent hallok – válaszolt titokzatosan.

A lány szünetet tartott, fürkészte a másik arcát, abból azonban semmit sem tudott kiolvasni.

- Mondd meg, mit tegyek! – folytatta – Bármit megteszek. Kérlek, ne hagyd, hogy Thor meghaljon! Ezt egyszerűen nem engedheted.

Gwen előrelépett, és könyörögve megragadta a csuklóját. Ahogy azonban megérintette, hirtelen égető hőség perzselte meg, amely Argon csuklójából áradt. Visszahúzta a kezét, sok volt neki ez az energia.

Argon felsóhajtott, elfordult tőle, és tett néhány lépést a tó felé. Megállt és a vizet nézte, szeme csillogott a fényben.

Gwen odament mellé, és némán állt mellette ki tudja, meddig, várta, hogy megszólaljon.

Nem lehetetlen megváltoztatni a sorsot – kezdett bele – Aki azonban ehhez folyamodik, súlyos árat kell fizetnie. Meg akarsz menteni egy életet. Nemes törekvés. De kettőt nem menthetsz meg. Választanod kell.

Megfordult, és a szemébe nézett.

Mit szeretnél inkább: hogy Thor élje túl ezt az éjszakát, vagy a testvéred? Egyiküknek meg kell halnia. Meg van írva.

Gwent elborzasztotta ez a kérdés.

Miféle választás ez? – kérdezte – Az egyik megmentésével halálra ítélem a másikat.

Ez nem igaz – válaszolt – Mindkettejüknek meg kell halnia. Sajnálom. Ez a sorsuk.

Gwen úgy érezte, mintha tőrt döftek volna a szívébe. Mindkettőnek meg kell halnia? Ezt elképzelni is szörnyű. Hát lehet ennyire kegyetlen a sors?

Nem tudok választani – mondta végül remegő hangon – A szerelmem Thor iránt természetesen erősebb. De Godfrey a húsom és vérem. Nem tudom elviselni a gondolatát, hogy egyikük a másik kárára élje túl a ma éjszakát. Nem hiszem, hogy bármelyikük is ezt akarná.

Akkor mindkettejüknek meg kell halnia – felelt Argon.

A lányt elöntötte a pánik.

Várj – kiáltott, ahogy Argon meg akart fordulni.

Visszafordult és ránézett.

És mi van velem? – kérdezte – Meghalhatok én helyettük? Lehetséges ez? Túlélhetik mindketten, ha én meghalok?

Argon hosszú időn át rámeredt, mintha a valódi lényegét akarná kifürkészni.

A szíved tiszta – mondta – Te vagy a legtisztább szívű az összes MacGil közül. Az apád bölcsen döntött. Igen, jól választott…

Argon elhallgatott, miközben továbbra is a szemébe nézett. Gwen kényelmetlenül érezte magát, de nem mert félrenézni.

A választásod, az áldozatod miatt ezen az éjszakán – mondta Argon – a sors meghallgatott. Thor megmenekül ma éjjel. És a testvéred is. Te is élni fogsz. De az életed egy darabkája elvész. Ne feledd, mindennek ára van. Részlegesen meghalsz az ő életükért cserébe.

Ez meg mit jelent? – kérdezte rémülten.

Mindennek ára van – válaszolta – Van választásod. Vagy inkább nem fizetnéd meg?

Gwen megkeményítette magát.