Morgan Rice - A Becsület Siralma

Megteszek bármit Thorért – felelte – És a családomért.

Argon keresztülnézett rajta.

Thorra nagyszerű sors vár – mondta Argon – Ám a sors változhat. A sorsunk a csillagainkban van megírva. De Isten is irányítja. Megváltoztathatja a sorsot. Thornak meg kellett volna halnia ezen az éjen. Csakis miattad éli túl. Te fizeted meg az árát. És ez az ár bizony magas lesz.

Gwen többet akart megtudni, és Argon felé nyúlt, de a druida hirtelen, egy ragyogó villanás

kíséretében eltűnt.

Gwen megpördült, minden irányban keresni kezdte, de már sehol sem volt.

A lány végül megfordult, és a tavat szemlélte, amely olyan nyugodt volt, mintha semmi sem történt itt ezen az estén. Látta a tükörképét, és olyan távolinak tűnt. Hálával telt meg a szíve, és valamiféle béke szállta meg. Ugyanakkor sajnos félelmet is érzett a saját jövőjét illetően. Bármennyire is igyekezett kiverni a fejéből, nem tudott nem találgatni: vajon milyen árat fog fizetni Thor életéért?

Thor a csatatér közepén feküdt, a McCloud katonák által a földhöz szegezve, tehetetlenül. Hallotta a fegyverek csattanásait, a lovak nyerítését és a haldoklók nyöszörgéseit maga körül. A lenyugvó napot és a kelő holdat – telihold, kerekebb, mint amilyet valaha látott – hirtelen eltakarta egy óriási harcos, aki előrébb lépett, felemelte a szigonyát, és lesújtani készült. Thor tudta, hogy ütött az utolsó órája.

Behunyta a szemét, és felkészült a halálra. Nem érzett félelmet. Csak szomorúságot. Még élni akart; meg akarta tudni, kicsoda, mi a sorsa, és legfőképp akart még egy kis időt Gwennel.

Érezte, hogy nem igazságos így meghalnia. Nem itt. Nem ilyen módon. Nem ezen a napon. Még nem jött el az ideje. Érezte. Még nem volt kész rá.

Hirtelen úgy érezte, valami növekszik benne: semmihez sem hasonlítható energia, erő. Az egész teste bizsergett és felforrósodott, ahogy egy új érzet szaladt végig rajta, a talpától kezdve, a lábán át a felsőtestéig, majd ezen keresztül a karján, míg nem az ujjbegyei is valósággal égni, szikrázni kezdtek egy energiától, amelyet alig értett. Saját magát is meglepve vadul felüvöltött, mint egy föld mélyéből felemelkedő sárkány.

Tíz férfi ereje járja át, ahogy kitört a katonák szorításából, és talpra ugrott. Mielőtt támadója lesújthatott volna a szigonnyal, Thor előrelépett, megragadta a sisakját, lefejelte, kettétörve ezzel az orrát; aztán olyan erősen belerúgott, hogy elrepült, mintha ágyúból lőtték volna ki, és letarolt tíz férfit.

Thor újult erővel, őrjöngve megragadott egy katonát, a feje fölé emelte, majd bedobta a tömegbe, amitől egy tucat harcos úgy eldőlt, mint a tekebábu. Thor ezután kikapta a láncos buzogányt egy harcos kezéből, újra és újra meglengette feje fölött a három méteres lánccal felszerelt fegyvert, míg nem mindenki ordítani kezdett körülötte, és egy három méter sugarú körön belül mindenkit, több tucat katonát letarolt.

Thor észrevette, hogy a hatalma tovább nő, és hagyta, hogy átvegye felette az uralmat. Egyre több és több férfi közeledett felé, ő pedig felemelte és feléjük irányította a tenyerét. Döbbenetére bizsergést érzett, majd a tenyeréből jeges köd kezdett áramlani. Támadói hirtelen megálltak, és jégpáncél borította be őket. Dermedten, jégtömbként egy helyben állva maradtak.

Thor minden irányba elfordította a tenyerét, és az emberek mindenütt megfagytak; úgy nézett ki, mintha jégtömbök csúsztak volna a harcmezőre.

Thor most a bajtársaihoz fordult, és látta, hogy több katona éppen halálos ütést készül mérni Reece-re, O'Connorra, Eldenre és az ikrekre. Felemelte a tenyerét, és megfagyasztotta a támadókat, megkímélve fivéreit a biztos haláltól. Ők felé fordultak, szemük hálával és megkönnyebbüléssel telt meg.

A McCloud hadsereg észrevette a változást, és óvatosabban kezdtek közelíteni Thor felé. Biztonságos zóna alakult ki körülötte, mivel az összes harcosok félt túl közel menni hozzá, mert látták, hogy több tucat társuk fagyott meg a csatatéren.

De aztán jött egy üvöltés, és egy férfi lépett elő, ötször akkora, mint a többiek. Vagy négy méter magas lehetett, és kezében a legnagyobb kardot tartotta, amelyet Thor valaha látott. Felemelte a tenyerét, hogy őt is megfagyassza – ellene azonban nem működött az ereje. Szinte félresöpörte az energiát, mint egy bosszantó rovart, és továbbra is Thor felé tartott. Thor kezdett rájönni, hogy az ereje nem tökéletes; meglepődött, és nem értette, miért nem elég erős ahhoz, hogy megállítsa ezt az embert.

Az óriás három hosszú lépéssel ott termett Thor előtt, akit megdöbbentett a gyorsasága. Visszakézből megütötte, Thor pedig elszállt.

Csúnyán összetörte magát, és még mielőtt megfordulhatott volna, az óriás már ott is volt, két kézzel a feje fölé emelte a fiút. Eldobta, és a McCloud sereg diadalmasan felkiáltott, ahogy Thor ismét a levegőbe emelkedett, és vagy hat métert repült, mielőtt keményen a földre zuhant, aztán még gurult egy darabig. Úgy érezte, az összes bordája megrepedt.

Felnézett, látta, hogy az óriás megint lecsapni készül, és ezúttal már nem volt mit tenni. Bármilyen hatalma is volt, mostanra kimerítette.

Becsukta a szemét.

Istenem, kérlek, segíts!

Ahogy az óriás lesújtott, Thor tompa zümmögésre lett figyelmes a fejében; ez nőttön nőtt, és a dongás hamarosan kikerült a fejéből, bele a világba. Furcsa érzése támadt, még sohasem tapasztalt hasonlót; úgy érezte, eggyé válik a levegő anyagával és szerkezetével, a hajladozó fákkal és a lengedező fűszálakkal. Hangos zümmögést érzett mindenben, és ahogy felemelte a kezét, úgy tűnt, mintha ő gyűjtené össze ezt a hangot az univerzum minden sarkából, az akaratával hívná magához.

Kinyitotta a szemét, és borzasztó dongást hallott a magasban. Megdöbbenten vette észre, ahogy egy sűrű méhraj rajzolódik ki az égen. Minden irányból özönlöttek, és ahogy felemelte a kezét, rájött, hogy ő irányítja őket. Fogalma sem volt, hogy csinálja, de tudta, hogy így van.

Az óriás felé lendítette a kezét, erre a méhraj, amelytől elsötétült az ég, elindult lefelé, és teljesen beborította az óriást. Az felemelte a kezét, hadonászott, majd elbődült, miközben a méhek csak úgy hemzsegtek rajta, ezerszer megszúrták. Végül térdre rogyott, majd arccal előre esett, holtan. A föld is beleremegett teste súlyába.

Thor ezután a McCloud hadsereg felé fordította a kezét, akik a lovaikon ültek, és rémülten nézték végig a jelenetet. Menekülni akartak – de nem maradt idejük rá. Thor most feléjük intett, és a méhraj otthagyta az óriást, és a sereget vette célba.

A McCloud hadsereg rettegve felüvöltött, egy emberként megfordította a lovait, és ellovagolt, ám a méhek így is számtalanszor beléjük csíptek. Hamarosan kiürült a csatatér, olyan gyorsan eltűntek, amilyen gyorsan csak lehetett. Néhányuknak azonban nem sikerült időben elvágtázni, és sorra estek le a lovakról. A harcmező megtelt holttestekkel.

Ahogy a túlélők továbbnyargaltak, a raj üldözte őket végig a mezőn, a nagy zümmögés a paták dobogásával és a férfiak rettegéssel teli kiáltozásával keveredett.

Thor teljesen el volt hűlve: pár percen belül a csatatér üres és csendes lett. Csupán a McCloud katonák nyöszörgése törte meg a csendet, akik sebesülten, egymás hegyén-hátán feküdtek. Thor körülnézett, és látta, hogy barátai kimerültek és alig kapnak levegőt; bár csúnya zúzódások és sebek borítják a testüket, úgy tűnt, alapvetően rendben vannak. Eltekintve persze a három fiútól a légióból, akiket nem ismert, és akik most a földön feküdtek holtan.