Morgan Rice - A Becsület Siralma

Forg megsarkantyúzta a lovát és felkaptatott a hegyen; Thor és társai ugyanezt tették, mentek

utána. A kis csoport átlovagolt a poros síkságon, felverték a port, amennyire Thor látta, senki nem volt a láthatáron. Csalódottnak érezte magát, amiért kimarad a fő eseményekből; miért akarták őket ennyire védeni?

Minél tovább lovagoltak, egyre furcsább érzése támadt. Nem tudta, miért, de a hatodik érzéke azt súgta, hogy valami nem stimmel.

Ahogy közeledtek a dombtetőhöz, amelynek tetején apró, ódon vártorony állt – magas, vékony, elhagyatottnak tűnő torony – valami azt súgta Thornak, nézzen a háta mögé. Amikor ezt megtette, észrevette Forgot. Meglepetten látta, hogy Forg fokozatosan a csapat háta mögé került, a köztük lévő távolság nőttön nőtt, és miközben a fiú figyelte, Forg megfordult, ösztökélte a lovát, és figyelmeztetés nélkül elnyargalt a másik irányba.

Thor nem értette, mi történik. Miért hagyta itt őket ilyen hirtelen? Mellette Khron szűkölni kezdett.

Mire Thor feldolgozta volna a látottakat, felértek a dombtetőre az öreg toronyhoz. Azt hitték, kopár, lakatlan földeken kívül semmit sem fognak látni.

A légió tagjainak kis csoportja azonban hirtelen meghőkölt. Mindannyian megdermedtek az eléjük táruló látványtól.

Velük szemben várakozott az egész McCloud hadsereg.

Belesétáltak egy csapda kellős közepébe.

Gwendolyn utat tört magának a tömegben Királyudvarhely kanyargós utcáin, nyomában a Godfrey-t cipelő Akorth-tal és Fultonnel. Elhatározta, hogy amilyen gyorsan csak lehet, odaérnek a gyógyítóhoz. Godfrey nem halhat meg, azok után nem, amin együtt keresztülmentek, így meg végképp nem. Szinte látta maga előtt Gareth önelégült mosolyát, amikor megkapja Godfrey halálhírét – és eltökélt szándéka volt ezen változtatni. Bárcsak előbb talált volna rá a testvérére!

Ahogy Gwen befordult egy sarkon és a térre ért, a tömeg egyre sűrűbb lett. Felnézett, és meglátta Firth-t. Teste még mindig az akasztófán lógott, a hurok szorosan nyaka körül, himbálózása mindenki figyelmét megragadta. A lány ösztönösen elfordult. Szörnyű látvány volt, emlékeztető bátyja aljasságára. Akármerre fordult, mindenütt látta. Furcsa volt belegondolni, hogy egy nappal korábban még beszélt Firth-szel – most meg itt himbálódzik a teste. Egyszerűen úgy érezte, a halál körülzárja – és érte is eljön.

Gwen bármennyire is szeretett volna megfordulni és másik útvonalat választani, tudta, hogy a téren át vezet a leggyorsabb út a gyógyítóhoz, és nem az a fajta volt, akit a félelmei irányítanak; kényszerítette magát, hogy átvonuljon a gerenda alatt, mindjárt a lógó test alatt. Meglepetten vette észre a királyi hóhért fekete köpenyében, amint elállja az útját.

Először azt hitte, ő is meg akarja ölni – de aztán meghajolt előtte.

- Hölgyem – szólította meg alázatosan, fejét tiszteletteljesen lehajtva – Még nem kaptam királyi utasítást, mit csináljak a holttesttel. Nem tudom, hogy megfelelő temetés jár-e neki, vagy egyszerűen csak dobjam tömegsírba.

Gwen megállt, bosszantotta, hogy a döntés súlya az ő vállára nehezedik; Akorth és Fulton megállt mellette. Felnézett, hunyorgott a napsütésben, a test alig egy méterre a feje fölött himbálódzott. Már majdnem úgy döntött, hogy továbbhalad és figyelmen kívül hagyja a kérdést, de valami eszébe jutott. Igazságot akart szolgáltatni az apjának.

Vesd tömegsírba! – válaszolta – Jelöletlenül. Ne legyen rendes szertartás! Azt akarom, hogy örökre kitörlődjön az emlékezetből a neve.

A férfi bólintott, jelezve, hogy megértette a parancsot. Gwen végre egy kis elégtételt érzett.

Elvégre tulajdonképpen ez az ember gyilkolta meg az apját. Bár gyűlölte az erőszakot, egyetlen könnycseppet sem ejtett Firth-ért. Érezte, hogy apja szelleme vele van ebben a pillanatban, erősebb, mint valaha, és talán békét is lelt.

És még valami – tette hozzá megállítva a hóhért – Vágd le a kötélről!

Most azonnal, hölgyem? – tudakolta a hóhér – De a király azt az utasítást adta, hogy maradjon kint, amíg még van belőle valami.

Gwen megrázta a fejét.

Most – ismételte el – Ez a király új parancsa – hazudta.

A hóhér meghajolt és elsietett, hogy levágja a holttestet.

Gwen ismét érzett egy kis elégtételt. Nem volt kétsége afelől, hogy Gareth időnként kitekinget az ablakán Firth testére – annak eltűnése feldühíti majd, hiszen emlékeztetőként szolgál arról, hogy a dolgok nem mindig úgy mennek, ahogy eltervezte.

Gwen már épp indulni készült, amikor meghallotta a semmihez sem hasonlítható sivítást; megállt és megfordult, és a magasban Estopheles, a sólyom gubbasztott a fán. Felemelte a kezét, hogy eltakarja a napfényt és megbizonyosodjon róla, hogy nem csal a szeme. Estopheles újra felrikoltott, kitárta, majd összezárta szárnyait.

Gwen érezte, hogy a madárban lakozik az apja szelleme. A lelke, amely olyan nyugtalan volt, talán most egy lépéssel közelebb került a békéhez.

Gwennek hirtelen támadt egy ötlete; füttyentett és kinyújtotta egyik karját, és Estopheles felröppent és leszállt Gwen csuklójára. A madár nehéz volt, és karmait a lány bőrébe vájta.

- Repülj Thorhoz! – suttogta a madárnak – Találd meg a harcmezőn! Védd meg! INDULJ! – kiáltotta felemelve a karját.

Nézte, ahogy Estopheles csapkod a szárnyaival, felszáll, majd egyre magasabbra emelkedik.

Imádkozott, hogy működjön a terve. Volt valami rejtélyes ebben a madárban, különösen a Thorhoz fűződő kapcsolatában, és Gwen tudta, bármi lehetséges.

Folytatta útját a kanyargós utcákon a gyógyító háza felé. Több boltíves kapu alatt haladtak át, miközben elhagyták a várost. Olyan gyorsan mozgott, amilyen gyorsan csak tudott, és magában imádkozott, hogy Godfrey kitartson addig, amíg segítséget nem kap.

A második nap már lejjebb ereszkedett az égen, mire felértek egy dombra Királyudvarhely külső részén, és megpillantották a gyógyító kunyhóját. Egyszerű, egyszobás házikó volt fehér agyagfalakkal. Minden oldalán volt egy ablak, elöl pedig egy kis, boltíves tölgyfaajtó. A tetőről különböző színű és fajtájú növények csüngtek le, keretezve a házat. Körülötte burjánzó gyógynövénykert és virágok minden elképzelhető színben és méretben. Ez olyan hatást keltett, mintha a házikót lepottyantották volna egy üvegház kellős közepére.

Gwen az ajtóhoz rohant, megragadta a kopogtatót, és többször is megütötte vele az ajtót, amely kinyílt, és megjelent benne a gyógyító döbbent arca.

Illepra. Egész életében a királyi család gyógyítójaként működött, része volt Gwen életének, mióta megtanult járni. És mégis, Illeprának sikerült fiatalnak tűnnie – sőt, alig nézett ki idősebbnek, mint Gwen. Bőre szinte izzott, sugárzott, körülölelve kedves, zöld szemét, és ettől úgy tűnt, aligha több, mint 18 éves. Gwen tisztában volt vele, hogy ennél jóval idősebb, tudta, hogy megjelenése megtévesztő, és azt is, hogy Illepra az egyik legokosabb és legtehetségesebb ember, akivel valaha találkozott.

Illepra tekintete Godfrey-ra vetődött, és rögtön megértette, miért jöttek. Amint felismerte, hogy sürgősen cselekedni kell, nem is udvariaskodott, szeme tágra nyílt az aggodalomtól. Elsuhant Gwen mellett, és Godfrey-hoz sietett, tenyerét a homlokára tette. Összevonta a szemöldökét.

Hozzátok be – parancsolta kapkodva a két férfinak – méghozzá gyorsan!