Morgan Rice - A Becsület Siralma

Luanda csak állt, teljesen megdermedt a félelemtől. Reszketett. Ha most nem cselekszik, soha nem fog.

Visszatartotta a lélegzetét, tett még egy utolsó lépést előre, majd két kézzel magasan a feje fölé emelte a karót, aztán hirtelen térdre rogyott, és minden erejét összeszedte, hogy a férfi hátába mártsa a karót.

De valami olyasmi történt, amire egyáltalán nem számított. Ráadásul olyan gyorsan, hogy hirtelen azt sem tudta, mi történik: McCloud az utolsó pillanatban elgördült az útból. A lány nem hitte volna, hogy egy ekkora ember ilyen gyorsan tud mozogni. Oldalra gördült, kiszolgáltatva a lány testét. Túl késő volt, Luanda nem tudott megállni.

A vascövek folytatta útját a földig, Luanda rémületére pont a lány mellkasába.

A lány felült, sikoltozott, a meggyötört Luanda pedig érezte, ahogy a karó a lány húsába hatol, több hüvelyk mélyen, egészen a szívéig. Vér bugyogott szájából, és riadtan, elárultan nézett Luandára.

Végül visszahanyatlott, holtan.

Luanda csak térdelt ott zsibbadtan, leforrázva, szinte még el sem jutott a tudatáig, mi is történt. Mielőtt még feldolgozta volna az egészet, és megértette volna, hogy McCloudnak haja szála sem görbült, fájdalmas ütést érzett az arcán, amely ledöntötte a lábáról.

Ahogy a levegőbe emelkedett, halványan már tudatában volt, hogy McCloud megütötte, és ettől az óriási csapástól történik mindez. Rájött, hogy a férfi igazából minden mozdulatát követte, mióta csak belépett a szobába. Úgy tett, mintha nem venné észre, de közben már várta a pillanatot, a tökéletes alkalmat, hogy kitérjen a döfése elől. De ez még nem volt neki elég: szándékosan szegény lány megölését is az ő nyakába varrta, és vele együtt a bűntudatot is.

Mielőtt minden elsötétült, Luanda megpillantotta McCloud arcát, aki nyitott szájjal, vadállat módjára fújtatva vigyorgott le rá. Az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt a férfi hatalmas csizmáival az arcába taposott, annak állatias üvöltése volt:

- Szívességet tettél nekem – jelentette ki – És már amúgy is végeztem vele.

Gwendolyn végigszaladt Királyudvarhely legnyomorúságosabb részének kanyargós mellékutcáin. Könnycseppek gördültek végig az arcán, ahogy kifutott a várból, próbált olyan távol kerülni Gareth-től, amennyire csak lehetett. A szíve még mindig vadul kalapált az iménti összetűzésük óta, mióta látta Firth-t a kötélen, és mióta Gareth megfenyegette. Kétségbeesetten próbálta szétválasztani az igazságot a hazugságtól. Gareth beteg elméjében azonban a valós és a valótlan összekeveredett, és szinte lehetetlen volt megállapítani, mi az igazság. Vajon csak meg akarta ijeszteni? Vagy minden, amit mondott, igaz?

Gwendolyn a saját szemével látta Firth ide-oda himbálózó testét, és ez azt súgta neki, hogy ez egyszer talán minden igaz. Godfrey-t esetleg tényleg megmérgeztette; talán valóban a barbár nevarunoknak ígérte őt; és Thor akár éppen most lovagol a neki állított csapda felé. A gondolattól is megborzongott.

Tehetetlennek érezte magát. Valahogy helyre kellett hoznia a dolgokat. Nem tud egészen Thorig futni, de Godfrey-ig igen, és meggyőződhet róla, csakugyan megmérgezték-e, vagy még életben van.

Gwendolyn mélyebbre hatolt a züllött negyedbe, és közben arra gondolt, hogy már megint itt van, néhány napon belül már másodszorra, Királyudvarhely ezen utálatos részén, amelyről megfogadta, hogy soha többé nem akarja viszontlátni. Ha Godfrey-t tényleg megmérgezték, annak a sörházban kellett történnie. Hol máshol? Dühös volt rá, amiért visszatért ide, lecsökkentette az őrséget, és ilyen óvatlanul viselkedett. De legfőképpen aggódott érte. Eszébe jutott, mennyit törődött vele az elmúlt néhány napban, és a gondolattól, hogy őt is elveszíti, különösen miután elveszítette az apját, összeszorult a szíve. Valahogy felelősnek is érezte magát.

Gwen rettegett, ahogy végigfutott az utcákon, de nem a részegektől és gazfickóktól tartott, akik mindenütt ott voltak; hanem a bátyjától, Gareth-től. Amikor utoljára találkoztak, egészen démoninak tűnt, és nem tudta kiverni a fejéből az arcát, a szemét — olyan fekete, annyira lélektelen volt. Mintha megszállta volna valami. Az, hogy az apjuk trónján ült, csak még szürreálisabbá tette a képet. A lány félt a megtorlástól. Talán valóban arról szövögetett terveket, hogy őt férjhez adja, amelybe ő sosem egyezne bele; vagy talán csak azt akarta, hogy ne legyenek a közelében őrök, és meg akarja öletni őt. Gwen körülnézett futás közben, és minden arcot ellenségesnek, idegennek talált. Mindenki potenciális fenyegetésnek látszott, akiket Gareth küldött, hogy végezzenek vele. Kezdett paranoiás lenni.

Gwen befordult a sarkon, és vállával nekiütközött egy részeg öregembernek. Az ütközés kibillentette az egyensúlyából, ugrott egyet, és akaratlanul felsikoltott. Pattanásig feszültek az idegei. Beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy az öreg csak egy figyelmetlen járókelő volt, nem Gareth egyik bérence; megfordult, és látta, ahogy megbotlik, hátra se nézve, hogy bocsánatot kérjen. Gwen gyomra felfordult a városrész becstelenségétől, züllöttségétől. Ha Godfrey nem járna ide, soha nem tenné be a lábát erre a környékre. Gyűlölte is a bátyját, hogy miatta kell így lealacsonyítania magát. Miért nem képes távol maradni a sörházaktól?

Gwen befordult egy sarkon, és ott is volt: Godfrey kedvenc kocsmája, a tavernák megcsúfolása. A megroggyant épület ajtaja tárva-nyitva állt, az iszákosok csak úgy ömlöttek ki belőle, ahogy általában. Gwen nem vesztegette az idejét, sietve belépett a nyitott ajtón.

Beletelt pár másodpercbe, mire a szeme hozzászokott a kocsma homályához, amely poshadt sörtől és testszagtól bűzlött; és ahogy belépett, hirtelen mindenki elhallgatott. A nagyjából két tucatnyi bezsúfolódott férfi mind megfordult és meglepetten nézett rá. Itt állt ő, a királyi család tagja díszes öltözetben egy olyan helyiségben, amelyet valószínűleg évek óta nem takarítottak ki.

Odalépett egy magas, hordóhasú férfihoz, akiben Akorth-ra, Godfrey egyik ivócimborájára ismert.

- Hol a bátyám? – kérdezte határozottan.

Akorth, aki általában vidám fickó volt, és mindig akadt egy-egy ízléstelen vicc a tarsolyában,

amellyel leginkább saját magát szórakoztatta, most meglepte őt: csak a fejét csóválta.

- Nem állnak jól a dolgok, hölgyem – válaszolt komoran.

- Ezt meg hogy érted? – kérdezősködött tovább, a szíve hevesen vert.

- Valami rossz sört ivott – szólalt meg egy magas, sovány férfi, Godfrey másik cimborája, akit Gwen Fultonként ismert – Tegnap késő este dőlt ki. Azóta nem kelt fel.

- Életben van? – kérdezte a lány kétségbeesetten, és megragadta Akorth csuklóját.

- Épphogy – felelt, miközben a földet nézte – Szegény nagyon sokat szenvedett. Egy órája nem szólalt meg.

- Hol van? – faggatta őket tovább.

- Ott hátul, kislány – válaszolt a kocsmáros zord arccal, áthajolva a pulton, miközben egy korsót törölgetett – És jobb, ha kitalálod, mit csinálsz vele. Nem fogok egy hullát őrizgetni a létesítményemben.

Gwennek már sok volt ez az egész, saját magát is meglepte, de felkapott egy kis tőrt,

előrehajolt, és a hegyét a csapos torkához nyomta.

Az nagyot nyelt, megdöbbenve nézett rá vissza, és az egész helyre halálos csend telepedett.

Először is – kezdte a lány – ez a hely nem egy létesítmény –, hanem egy itató megcsúfolása, amelyet parancsomra a királyi gárda a földdel tesz egyenlővé, ha továbbra is így beszélsz velem. Kezdheted azzal, hogy hölgyemnek szólítasz.