Morgan Rice - A Becsület Siralma

Gwen úgy érezte, nem is önmaga, meglepődött az erőn, amely átjárta; fogalma sem volt,

honnan származik.

A kocsmáros nagyot nyelt.

Hölgyem – ismételte el.

Gwen szilárdan tartotta a tőrt.

Másodszor, a bátyám nem fog meghalni – ezen a helyen biztosan nem. A holtteste megtiszteltetés lenne a létesítményed számára, jóval nagyobb, mint bármely élő lélek, aki valaha itt járt. És ha itt hal meg, akkor biztos lehetsz benne, hogy téged fogunk vádolni a halálával.

De én semmi rosszat nem tettem, hölgyem! – mentegetőzött – Ugyanazt a sört kapta, amit a többiek!

Valaki megmérgezhette – tette hozzá Akorth.

Akárki lehetett – szólalt meg Fulton.

Gwen lassan leengedte a tőrt.

Vigyetek hozzá! Most! – parancsolta.

A kocsmáros most már alázatosan lehajtotta a fejét, megfordult, és egy pult mögötti

oldalajtóhoz sietett. Gwen a nyomában, Akorth és Fulton is követték.

Gwen belépett a taverna kis hátsó szobájába, elakadt a lélegzete, ahogy meglátta a bátyját, Godfrey-t, hanyatt fekve a földön. Sápadtabb volt, mint valaha. Úgy nézett ki, mint aki már csak egy lépésre van a haláltól. Tehát minden igaz volt.

Gwen odarohant hozzá, megszorította a kezét, amely hideg és nyirkos volt. Nem reagált, feje a földön, borotválatlanul, zsíros haja a homlokába lógott. A lány azonban bár gyengén, de érezte a pulzusát; látta azt is, hogy a mellkasa minden levegővétellel emelkedik. Életben volt.

Hirtelen óriási haragra gerjedt.

Hogy hagyhattátok így itt? – üvöltötte a kocsmáros felé fordulva – A bátyámat, a királyi

család tagját, egyedül, a földön fekve, mint egy kutyát, miközben haldoklik.

A csapos nagyot nyelt, idegesnek látszott.

Mit tehettem volna még, hölgyem? – kérdezte bizonytalanul – Ez nem kórház. Mindenki

azt mondta, lényegében már halott, és…

Nem halott! – sikította – És ti ketten – fordult Akorth-hoz és Fultonhöz – miféle barátok vagytok ti? Ő talán itt hagyott volna titeket ilyen állapotban?

Akorth és Fulton alázatos pillantást vetettek rá.

Bocsáss meg – kérte Akorth – Az orvos eljött tegnap este, megvizsgálta, és azt mondta, haldoklik – és csak idő kérdése, mikor ragadja el a halál. Nem hittem, hogy bármi mást lehetne tenni.

Vele maradtunk szinte egész éjszaka, hölgyem – tette hozzá Fulton – az oldalán. Épp csak egy kis gyors szünetet tartottunk, ittunk egyet, hogy elűzzük a fájdalmunkat, és akkor jöttél te…

Gwen dühében mindkét söröskorsót kiverte a kezükből. Azok a padlóra zuhantak, a bennük lévő folyadék pedig kiömlött. Döbbenten néztek a lányra.

Most pedig kapjátok fel a bátyámat – szólt rájuk hűvösen, érezte, hogy friss erő önti el – Elviszitek erről a helyről. Követtek engem egész Királyudvarhelyen át, amíg a Királyi Gyógyítóhoz nem érünk. A bátyám esélyt kap a valódi gyógyulásra, és nem hagyom meghalni csak azért, mert valami sarlatán szerint nincs esélye.

És te – tette hozzá a kocsmároshoz fordulva – Ha a bátyám túléli, és valaha is újra beteszi ide a lábát, te meg kiszolgálod, első kézből állíthatom, hogy börtönbe leszel vetve, és ott is maradsz halálod napjáig.

A kocsmáros lehajtott fejjel elsomfordált.

Most pedig mozgás! – ordította Gwen.

Akorth és Fulton összerezzent, majd akcióba lendült. Gwen kisietett a szobából, ők ketten

mögötte, vitték utána a bátyját. Kisétáltak a tavernából, és követték a napfényes utcára.

Végigsiettek Királyudvarhely zsúfolt mellékutcáin a Gyógyító felé, és Gwen csak azért

imádkozott, hogy ne legyen túl késő.

Thor Királyudvarhely külső részének poros földjein vágtatott át nyomában Krohnnal, oldalán Reece-szel, O'Connorral, Eldennel és az ikrekkel. Kendrick, Kolk, Brom, rengetegen a légióból és az Ezüstcsapatból is velük lovagoltak. A hatalmas sereg a McCloudok felé tartott. Egy emberként lovagoltak, arra készültek, hogy felszabadítják a várost. A lovak patáinak zaja fülsiketítő volt, dübörgő, akár a mennydörgés. Egész nap lovagoltak, és bizony már a második nap is magasan járt az égen. Thor alig tudta elhinni, hogy ezekkel a nagyszerű harcosokkal lovagol éppen első igazi katonai bevetésére. Úgy érezte, valóban maguk közé fogadták. Sőt, az egész légiót behívták tartaléknak, így az összes bajtársa itt lovagolt körülötte. A légió tagjai eltörpültek a több ezer tagú királyi hadsereg mellett, és Thornak életében először olyan érzése támadt, hogy valami nagyszerű dolognak a részese.

Thort céltudatosság is vezérelte. Úgy érezte, szükség van rá. A várost ostrom alá vették a McCloudok, és erre a hadseregre várt, hogy felszabadítsa, megmentse népét szörnyű sorsától. Tetteik fontossága olyan erővel nehezedett rá, hogy szinte megelevenedett – ettől érezte, hogy él.

Thor biztonságban érezte magát ezeknek az embereknek a jelenlétében, ugyanakkor aggódott is: ez a hadsereg igazi férfiakból állt, de ez azt is jelentette, hogy hamarosan egy hasonlóan erős férfiakból álló sereggel kell szembe néznie. Igazi, kemény katonákkal. Ez most élet-halál harc lesz, és sokkal több minden forgott kockán, mint valaha. Ahogy lovagolt, időnként ösztönösen ellenőrizte a fegyvereit, megnyugtatóan hatott rá jó öreg parittyája és új kardja. Azon tűnődött, a nap végére vajon vérfoltosak lesznek-e. Vagy inkább ő fog megsebesülni?

A sereg hirtelen óriási csatakiáltást hallatott, még a lovak patadobogásánál is hangosabbat, ahogy egy kanyar után először bukkant fel az ostromlott várost a horizonton. Nagy, fekete füstfelhők szálltak fel a városból, és a MacGil hadsereg megsarkantyúzta a lovait, hogy sebesebben vágtassanak. Thor is sarkával döfködve ösztökélte lovát gyorsabb haladásra, hogy lépést tarthasson a többiekkel. Közben mindannyian kardot rántottak, felemelték a fegyvereiket, és halálos szándékkal tartottak a város felé.

A hatalmas hadsereget kisebb csoportokra osztották. Thor csoportjába tíz katona, légiós, a barátai és még néhány ismeretlen ember került. Élükön lovagolt a király seregének egyik magas rangú parancsnoka, egy katona, akit a többiek Forgnak neveztek. Magas, vékony, ám szívós és izmos férfi volt, bőre ragyás, rövid haja ősz, szeme sötét és mélyen ülő. A hadsereg tehát kisebb csoportokra vált szét, amelyek különböző irányokban indultak el.

Csapat, utánam! – utasította Thort és a többieket lándzsáját meglendítve, hogy kövessék.

Thor csoportja követte a parancsot, és felsorakozott Forg mögött, kiválva a főseregből. Thor

hátranézett, és észrevette, hogy messzebb állnak, mint a többiek, a hadsereg egyre távolabbinak tűnt, és ahogy Thor azon tanakodott, vajon hová vezetik őket, Forg azt kiáltotta:

A McCloud sereg szárnyánál vesszük fel a pozíciót!

Thor és a többiek ideges és izgatott pillantást váltottak, miközben felsorakoztak, és addig

masíroztak, amíg a fősereg el nem tűnt a szemük elől.

Hamarosan új terepre értek, és a város teljesen kikerült a látókörükből. Thor résen volt, de

semmi jele nem volt a McCloud hadsereg érkezésének.

Végül Forg egy domb előtt, egy kis berekben megállította a lovát. A többiek is így tettek mögötte.

Mindenki csodálkozva meredt Forgra, miért állt meg.

Ideértünk, ez a küldetésünk – magyarázta Forg – Ti még ifjú harcosok vagytok, ezért

meg akarunk kímélni titeket a valódi csata hevétől. Ezt a pozíciót tartjátok, miközben a fő hadsereg átsöpör a városon, és szembeszáll a McCloudokkal. Nem valószínű, hogy McCloud katonák jönnek errefelé, többnyire biztonságban lesztek itt. Vegyétek fel az állást, és maradjatok itt, amíg másképp nem rendelkezünk. Most pedig mozgás!