Morgan Rice - A Dicsőség Esküje

Gwendolyn hatalmas kíséretével rótta az utakat. Az óriási, sétáló várost katonák, tanácsosok, szolgák, Ezüstlovagok, légiósok és fél Királyudvarhely alkotta. Gwenben túlcsordultak az érzelmek. Egyfelől mámorító volt végre megszabadulni a bátyjától, Gareth-től, kikerülni a hatásköréből, és megbízható harcosokkal körülvéve utazni, akik megvédik őt. Végre nem kell árulásától tartania, vagy attól, hogy férjhez adja valakihez. Nem kell többé minden éber pillanatában állandóan a háta mögé nézegetnie attól tartva, hogy valaki az életére tör.

Inspirálónak és megtisztelőnek érezte, hogy kiválasztották az uralkodásra, ennek a rengeteg embernek a vezetésére. A tömeg úgy követte, mintha valami próféta lenne, ahogy a Szilézia felé vezető végtelen úton meneteltek. Az uralkodójuknak tekintették – ez minden mozdulatukból kitűnt –, és várakozással tekintettek rá. Bűntudata volt; azt akarta, hogy az egyik fivéréé legyen a megtiszteltetés – bárkié, csak ne az övé. Ugyanakkor azt is látta, mennyi reményt ad a népnek, hogy igaz és becsületes vezetőjük van, és ez boldogsággal töltötte el. Azon lesz, hogy be tudja tölteni ezt a szerepet, főleg ezekben a sötét időkben.

Thorra gondolt, könnyes búcsújukra a Szakadéknál, és ettől összeszorult a szíve; látta eltűnni, átsétálni a Szakadék hídján, amely lassan ködbe veszett. Látta, ahogy egy olyan útra indul, amely a szinte biztos halálba vezet. Bátor és nemes küldetés volt – ezt nem tagadhatta. Küldetés a királyság, a Gyűrű érdekében. Mégis folyton azt kérdezte magától, miért pont ő. Bárcsak valaki más vállalkozott volna rá! Most mindennél jobban szerette volna, ha mellette van. Ebben a zűrzavaros időben, a hatalmas átalakulás közepette, amikor teljesen egyedül kell uralkodnia, ráadásul a gyermekével a szíve alatt, azt akarta, hogy itt legyen vele. Rettenetesen aggódott érte. El sem tudta képzelni az életét nélküle; már a puszta gondolattól is sírni támadt kedve.

De ehelyett csak mélyet sóhajtott, és próbált erősnek mutatkozni, tudván, hogy minden szem rá szegeződik, miközben vonulnak: végtelen karaván a poros országúton, északra, a távoli Szilézia felé tartva.

Gwennek még nem sikerült megemésztenie, hogy elszakadt a szülőhazájától. Felfoghatatlan volt számára, hogy az ősi védőpajzs nem működik, és hogy áthatoltak a Szakadékon. Az a szóbeszéd járta, hogy távoli kémek szerint Andronicus már partra is szállt a McCloud oldalon. Nem tudta, mit higgyen. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy mindez ilyen gyorsan megtörténhetett. Hiszen Andronicus-nak egész flottáját át kell küldenie az óceánon. Kivéve, ha McCloud áll a kard elrablása mögött, és ő intézte úgy, hogy a pajzs ne védje többé a Gyűrűt. De hogy lehetséges ez? Hogy sikerült neki ellopni? Hova vitte?

Érezte, milyen levert mindenki körülötte, és nem is tudta hibáztatni őket érte. Az egész társaságot megcsapta a reményteleség szele, és Gwen tudta, hogy okkal; a pajzs nélkül mind védtelenek voltak. Csak idő kérdése, hogy Andronicus betörjön: ha nem ma, akkor holnap vagy holnapután. És ha ez megtörtént, semmi esélyük visszatartani a seregét. Hamarosan elfoglalják ezt a helyet, mindent, amit szeretett és fontosnak tartott, és meggyilkolják a szeretteit.

Olyan volt, mintha a halálba menetelnének. Bár Andronicus még nem ért ide, olyan érzés volt, mintha máris uralma alá hajtotta volna őket. Eszébe jutott valami, amit az apja mondott egyszer: győzd le egy hadsereg szívét, és megnyerted a csatát.

Gwen tudta, hogy az ő feladata a lelkesítésük, hogy legyen egy kis biztonságérzetük, sőt egy kicsit derűlátóbbak legyenek. Elhatározta, hogy ezen lesz. Nem hagyhatta, hogy ilyen időkben a saját, személyes félelmei vagy a borúlátása úrrá legyen rajta. Eltökélte, hogy nem fog elmerülni az önsajnálatban. Ez most már nemcsak róla szól. Hanem a többi emberről és a családjaikról, az ő életükről. Szükségük volt rá. Mind segítséget vártak tőle.

Az apjára gondolt, és azon tűnődött, vajon ő mit tenne. Elmosolyodott, ahogy rá gondolt. Bátor arcot öltene, akármi is történik. Mindig azt tanácsolta neki, hogy nagyzolással, jókedvvel rejtse el a félelmét, és ahogy visszagondolt az életére, tényleg soha nem látta félni. Egyetlen egyszer sem. Talán ez csak a látszat volt; de ha így is van, akkor ügyesen csinálta. Vezetőként tisztában volt vele, hogy állandóan szem előtt van, és hogy a népnek látszatra van szüksége, talán még az irányításnál is jobban. Túl önzetlen volt ahhoz, hogy megengedhesse magának a félelmet. Tanult a példájából. Ő sem fogja kimutatni, ha fél.

Körülnézett, és a mellette sétáló Godfrey-ra siklott a tekintete. Oldalán Illepra, a gyógyító; beszélgettek egymással, és Gwennek úgy tűnt, egyre jobban kedvelik egymást, mióta a nő megmentette a herceg életét. Gwen a többi testvérét is szerette volna maga mellett tudni. De Reece Thorral tartott, Gareth természetesen halott volt számára, Kendrick pedig továbbra is valahol messze, keleten segítette egy távoli város újjáépítését. Az volt az első dolga, hogy üzent neki. Imádkozott, hogy időben elérje, és fivére Sziléziába siessen, hogy mellette legyen, és segítsen megvédeni a várost. Legalább két testvére – Kendrick és Godfrey – menedéket találhat Sziléziában; amelyet mindannyiuk számára fenntartott. Kivéve persze nővérét, Luandát.

Hosszú idő óta először gondolatai Luandára terelődtek. Mindig is keserű rivalizálás folyt közöttük; Gwent egyáltalán nem lepte meg, hogy nővére kihasználta az első adandó alkalmat, hogy elhagyja Királyudvarhelyet, és hozzáment ahhoz a McCloudhoz. Luanda mindig is törekvő volt, és mindenben az első akart lenni. Gwendolyn szerette, és felnézett rá, amikor fiatalabb volt; Luanda azonban csak versengett vele, és nem viszonozta szeretetét. Aztán egy idő után Gwen már nem is próbálkozott.

És bár haragudott rá, azért érdekelte, mi lehet vele most, hogy Andronicus legyőzte a McCloudokat. Megölték? Megborzongott a gondolatra. Riválisok voltak, de végső soron mégiscsak testvérek voltak, és nem akarta idő előtt holtan látni.

Aztán az anyjára gondolt, aki a családjából egyedül Királyudvarhelyen maradt Gareth-tel. Kirázta a hideg a gondolattól. Hiába haragudott rá még mindig annyira, nem akarta, hogy így végezze. Mi lesz vele, ha lerohanják Királyudvarhelyet? Őt is megölik majd?

Nem tehetett róla, de olyan érzése támadt, mintha a jól felépített élete darabokra hullana. Mintha csak tegnap lett volna, amikor a nyár derekán Luanda esküvőjét ülték meg: pompás ünnep volt, sokaság áramlott Királyudvarhelyre, ő és a családja együtt voltak, ünnepeltek – a Gyűrű pedig bevehetetlen volt. Úgy tűnt, örökre így marad.

Most viszont minden széthullott. Semmi sem maradt a régi.

Hideg őszi szél fújt, szorosabbra húzta vállán a kék gyapjúkabátot. Idén rövid volt az ősz; és már közelgett is a tél. Érezte a jeges fuvallatot, és egyre párásabb lett a levegő, ahogy a Szakadék mentén északnak tartottak. Egyre hamarabb sötétedett, és új hang töltötte be a levegőt: a téli madarak hangja. Vörös és fekete keselyűk voltak, amelyek alacsonyan köröztek, amikor hűvösebbre fordult az idő. Szüntelenül károgtak, és a hangjuk néha már Gwen idegeire ment. Mintha a közelgő halál hangja lett volna.

Miután elbúcsúzott Thortól, elindultak a Szakadék mentén észak felé. Tudták, hogy ez az út vezet a Gyűrű nyugati felének legnyugatibb városába: Sziléziába. Ahogy haladtak, a Szakadék hátborzongató ködje hullámokban terjengett, rátapadva Gwen bokájára.