Morgan Rice - A Dicsőség Esküje

- Akkor mit fogunk tenni, uram? – tudakolta Aberthol.

Gareth megköszörülte a torkát.

- Megöljük Gwendolynt! – folytatta – Most csak ez számít.

Szavait döbbent csend követte.

- Gwendolynt? – kiáltott fel kérdőn a tanács egyik tagja, miközben meglepett mormogás támadt a szobában.

- Minden erőnket utánaküldjük, és lemészároljuk a követőivel együtt, még mielőtt Sziléziába érnének.

- De fenség, hogy segít ez a helyzetünkön? – kiáltott fel egy tanácsos – Ha megtámadjuk, azzal kiszolgáltatjuk az erőinket. A birodalmi csapatok körülvennék és megsemmisítenék a seregünket.

- Ráadásul Királyudvarhelyet nyílt támadásnak tennénk ki! – vetette közbe egy másik.

- Ha nem adjuk meg magunkat, azonnal meg kell erősítenünk Királyudvarhely védelmét! – kiáltotta egy csapat férfi nagy egyetértésben.

Gareth megfordult, és fagyosan nézett a tanácsosra.

- Minden emberünket arra fogjuk használni, hogy meggyilkoljuk a nővéremet! – szólt sötéten – Kivétel nélkül!

A terem elnémult, amikor egy tanácstag a kőpadlót végigkarcolva hátratolta a székét, és felpattant.

- Nem fogom végignézni, hogy a megszállottságod tönkretegye Királyudvarhelyet! A magam részéről nem teljesítem a parancsod!

- Én sem! – visszhangozta a férfiak fele a teremben.

Gareth éktelen haragra gerjedt, és már épp fel akart állni, amikor hirtelen kivágódott a csarnok ajtaja, és berontott a megmaradt hadsereg parancsnoka. Minden szem rá szegeződött. Egy férfit vonszolt maga után: zsíros hajú, borotválatlan, összekötözött kezű gazfickót. Elrángatta a csarnok közepére, és megállt a király előtt.

- Felség – szólította meg a parancsnok hűvösen – Ez a férfi a Végzet Kardjának ellopása miatt kivégzett hat tolvaj bűntársa; a hetedik, aki el tudott szökni. A legkülönösebb történetet adta elő nekem a Kard elrablásáról. Beszélj! – nógatta a reszkető alakot.

A férfi idegesen erre-arra tekingetett, csimbókos haja az arcába lógott, és elég bizonytalannak tűnt. Végre felkiáltott:

- Megparancsolták, hogy lopjuk el a Kardot!

A tömeg felzúdult.

- Tizenkilencen voltunk! – folytatta a tolvaj – Tizenkettőnek közülünk az volt a feladata, hogy az éjszaka leple alatt vigye át a Kardot a Szakadék hídján, a Vadonba. Egy kocsiba rejtették, így a hídon őrt álló katonáknak fogalma sem volt, mit visznek. Mi heten a parancs szerint itt maradtunk a lopás után. Azt ígérték, látszatból bebörtönöznek minket, aztán szabadon engednek. De ehelyett a barátaimat kivégezték. Nekem is ez lett volna a sorsom, ha nem menekülök el.

Izgatott morajlás hullámzott végig a tömegen.

- És hova vitték a kardot? – próbálta belőle kihúzni a parancsnok.

- Fogalmam sincs. Valahova a Birodalom mélyére.

- És ki parancsolt nektek ilyesmit?

- Ő! – bökte ki a bandita csontos ujját Gareth-re szegezve – A királyunk! Ő parancsolta meg nekünk!

A csarnokban sokan rémülten felszisszentek, többen kiáltozni kezdtek. Végül a tanács egyik tagja kopogott néhányat vaspálcájával, és csendet kért.

Az általános hangzavar kissé alábbhagyott.

Gareth, aki már remegett a félelemtől és a dühtől, lassan felállt trónjából. Erre mindenki elnémult, és rámeredt.

Lassan végigsétált az elefántcsont lépcsőn. Léptei visszhangoztak, és olyan sűrű csönd telepedett a teremre, hogy szinte vágni lehetett.

Átvágott az üléstermen, majd odaért a gazfickóhoz. Egy lépésre tőle megállt, és fagyosan nézte. A férfi mocorgott a parancsnok szorításában, és minden létező irányba elnézett, csak ne kelljen Gareth szemébe néznie.

- A királyságomban ez a tolvajok és a hazugok jutalma – mondta Gareth halkan.

Azzal előhúzta tőrét, és egyenesen a férfi szívébe mártotta.

A tolvaj felüvöltött a fájdalomtól, szeme kidülledt, aztán holtan rogyott össze.

A parancsnok Gareth-et mustrálta, összeráncolt szemöldökkel nézett le rá.

- Épp most gyilkoltál meg valakit, aki tanúként vallott ellened. Nem gondolod, hogy ez még inkább a bűnösségedet bizonyítja?

- Miféle tanú? – kérdezte Gareth mosolyogva – A halottak nem beszélnek.

A parancsnok arca elvörösödött a méregtől.

- Azt azért ne felejtsd el, hogy én vagyok az itt maradt, csonka sereged parancsnoka. Nem fogom játszani a bolondot. A tetteid alapján úgy sejtem, igenis bűnös vagy abban a dologban, amivel megvádoltak. És ha így állnak a dolgok, akkor én és a seregem nem szolgálunk többé. Sőt, őrizetbe veszlek azon az alapon, hogy elárultad a Gyűrűt!

Azzal jelzett embereinek, mire néhány tucat katona előrelépett, kardot rántott, és elindult, hogy letartóztassa Gareth-et.

Lord Kultin azonban kétszer annyi emberével lépett elő. Mind kivonták a kardjukat, és felsorakoztak Gareth mögött.

Álltak egymással szemben, Gareth középen.

Diadalmasan a parancsnokra vigyorgott. Privát haderejének létszáma meghaladta a seregét, és ezzel tisztában is volt.

- Senki sem fog letartóztatni – jelentette ki Gareth gúnyos mosollyal az arcán – Te biztosan nem. Vidd az embereidet, és hagyd el az udvarom! Vagy a saját bőrödön fogod érezni haderőm haragját!

Néhány feszült pillanat elteltével a parancsnok végül megfordult, és intett az embereinek. Egy emberként visszavonultak, és kivont karddal, óvatosan kimasíroztak a szobából.

- Ettől a naptól kezdve – dörögte a parancsnok – tudd, hogy nem szolgálunk többé! Egyedül kell szembenézned a Birodalom seregével. Remélem, jól bánnak majd veled! Jobban, mint ahogy te bántál apáddal!

A katonák nagy páncélcsörgés közepette kiviharzottak a csarnokból.

A több tucat tanácstag, szolga és nemes, aki ott maradt, némán álltak, néhányan sutyorogtak.

- Most hagyjatok! – őrjöngött Gareth – MINDENKI KIFELÉ!

Mindenki kitódult az ülésteremből, még Gareth privát hadserege is.

Csak egyetlen személy halogatta a távozást.

Lord Kultin.

Csak ő és Gareth maradtak a szobában. Felsétált Gareth-hez, néhány lépésre tőle megállt, és az arcát fürkészte, mintha ki akarna olvasni belőle valamit. Kultin arca kifejezéstelen volt, mint mindig. Egy zsoldos arca.

- Nem érdekel, mit és miért tettél – kezdett bele érdes, sötét hangján – Nem izgat a politikád. Harcos vagyok. Nekem csak a pénz számít, amelyet nekem és az embereimnek fizetsz.

Szünetet tartott.

- Mégis tudni akarom, hogy a saját kíváncsiságomat kielégítsem: tényleg te rendelted el, hogy azok a fickók vigyék el a Kardot?

Gareth mereven nézett a férfira. Volt valami a tekintetében, ami saját magára emlékeztette: hidegség, könyörtelenség, megalkuvás.

- Mi van, ha igen? – kérdezett vissza.

Kultin hosszan bámult rá.

- De miért?

Gareth szó nélkül állta a tekintetét.

Kultin szeme tágra nyílt a felismeréstől.

- Ha te nem tudtad forgatni, akkor más se tudja? – tette fel a kérdés Kultin – Ugye emiatt?

Aztán átgondolta a következményeket is.

- Sőt – tette hozzá – azzal is biztosan tisztában voltál, hogy a kard eltüntetése megszünteti majd az energiapajzsot, és szabadon támadhatók leszünk – Kultin szeme még jobban elkerekedett – Azt akartad, hogy megtámadjanak minket, ugye? A lelked mélyén szeretnéd elpusztítani Királyudvarhelyet – osztotta meg hirtelen felismerését.

Gareth elmosolyodott.

- Nem minden helynek kell – mondta lassan, tagoltan – örökké tartania.