Morgan Rice - A Dicsőség Esküje

- Már nem vagyunk messze, úrnőm – mondta egy hang.

Gwen odapillantott, és Srogot látta állni a másik oldalán harcosai gyűrűjében, Szilézia jellegzetes, vörös vértjét, páncélingjét és csizmáját viselve. Gwent megérintette Srog kedvessége, hűsége édesapja emlékéhez, és az ajánlata, hogy Szilézia legyen a menedékük. Fogalma sem volt, egyébként mit tettek volna. Kénytelenek lettek volna Királyudvarhelyen maradni, és a mai napig ki volnának szolgáltatva Gareth árulásának.

Srog volt az egyik legtiszteletreméltóbb lord, akivel valaha találkozott. Mivel több ezer katona áll a rendelkezésére, és az ő ellenőrzése állt a Nyugat híres erődje, nem kellett volna tisztelettel adóznia senkinek. Ő mégis hűséget fogadott Gwen apjának. Mindig is kényes hatalmi egyensúly volt köztük. Gwen nagyapja idején Sziléziának szüksége volt Királyudvarhelyre; apja idején kevésbé; és az ő idejében egyáltalán nem. Sőt, most, hogy a pajzs nem védi őket többé, és hogy ilyen zűrzavar támadt Királyudvarhelyen, ők azok, akik rászorulnak Szilézia segítségére.

Természetesen itt voltak a legjobb harcosok – az Ezüstcsapat és a légió –, ahogy a több ezer, Gwent kísérő katona is, akik a király hadseregének felét tették ki. Srog mégis megtehette volna, mint a többi lord, hogy leereszti kapuit, és csak az övéiről gondoskodik.

Ehelyett felkereste Gwent, alattvalói hűséget esküdött neki, és ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájukat befogadja. Gwen elhatározta, hogy egy nap valahogy meghálálja ezt a kedvességet. Már ha mind túlélték ezt az egészet.

- Ne aggódj! – felelte lágyan, kezét gyengéden a férfi csuklójára téve – A világ végére is elmennénk, hogy beléphessünk városod kapuin. Igazán szerencsések vagyunk, hogy kitüntettél a kedvességeddel minket ezekben a nehéz időkben.

Srog elmosolyodott. Középkorú harcos volt túl sok, csatában szerzett forradással az arcán. Haja vörösesbarna, állkapcsa erős, és nem viselt szakállt. Srog talpig férfi volt, nem csak lord, hanem igazi harcos is.

- Az édesapádért tüzön-vízen át harcolnék! – válaszolta – Nem várok köszönetet. Nagy megtiszteltetés, hogy a lányát szolgálhatom, és így leróhatom az adósságom. Végtére is, az ő kívánsága volt, hogy uralkodj. Így hát, ha neked felelek, egyben neki is.

Szintén Gwen közelében vonult Kolk és Brom. Mögöttük több ezer sarkantyú, hüvelyben csilingelő kard és páncélt súroló pajzs folytonos zörgése hallatszott. Hatalmas hangzavar volt, amely egyre messzebb és messzebb jutott észak felé a Szakadék mentén.

- Hölgyem – szólt Kolk – Gyötör a bűntudat. Nem kellett volna hagynunk, hogy Thor, Reece és a többiek egymagukban induljanak a Birodalomba. Többünknek kellett volna jelentkezni, és velük tartani. Az én lelkemen fog száradni, ha valami történik velük.

- Ezt a küldetést választották – felelte Gwen – Ez a becsület küldetése volt. Akárkinek is kellett mennie, már úton van. A bűntudat ezen nem segít.

- És mi lesz, ha nem térnek vissza időben a Karddal? – vetette fel Srog – Nem telik sok időbe, míg Andronicus megjelenik a kapuinknál.

- Akkor szembeszállunk velük – jelentette ki Gwen határozottan. Próbált annyi bátorságot erőltetni a hangjába, amennyit csak tudott, és remélte, hogy ez egy kicsit megnyugtatja a többieket. Észrevette, hogy a többi tábornok is felé fordul, és őt figyeli.

- Az utolsó leheletünkig harcolni fogunk – tette hozzá – Szó sem lehet visszavonulásról, megadásról.

Érezte, hogy a generálisokat lenyűgözi. Ő is el volt ragadtatva a saját hangjától, és meglepte a bensőjéből előtörő erő. Az apja és a MacGil királyok hét generációjának ereje volt ez.

Ahogy tovább masíroztak, az út balra éles kanyart vett, és ahogy Gwen ráfordult, megtorpant az elé táruló látványtól.

Szilézia.

Emlékezett, hogy kislánykorában az apja elhozta ide kirándulni. Ez a hely azóta is vissza-visszatért álmaiban, a hely, amely annyira varázslatosnak tetszett számára. Most, felnőtt nőként megpillantva még mindig elakadt a lélegzete.

Szilézia volt a legszokatlanabb város, amelyet valaha látott. Az épületek, erődítmények, a rengeteg szikla – minden ősi, ragyogó vörösből épült. Szilézia magasabban fekvő fele, amely égig érő épületekkel, mellvédekkel és tornyokkal volt tele, a szárazföldre épült, míg az alsó fele a Szakadék szélébe lett beleépítve. A Szakadék kavargó ködje ki-be fújt rajta, beburkolta, ettől ragyogott és szikrázott fényben vörösen. És ettől tűnt úgy, mintha felhők közé épült volna.

Sáncai harminc méterre magasodtak, mellvédek koronázták őket, és végtelen sok fal húzódott mögöttük. A város valóságos erőd volt. Még ha egy hadsereg át is hatolt volna falain, le kellett volna ereszkednie a város alsóbb részeire, le a sziklákon, és a Szakadék szélén kellett volna harcolniuk. Ilyen háborút egyetlen hódító hadsereg sem szívesen visel. Emiatt maradt fenn a város ezer esztendeje.

Gwen emberei is szájtátva megálltak, és a lány érezte, hogy őket is lenyűgözi a látvány.

Gwen hosszú idő óta először derűsebben látta a helyzetüket. Erre a helyre nem ér el Gareth keze, és ezt a helyet érdemes lenne védeni. Itt uralkodhat. És akkor esetleg – csak esetleg – a MacGil királyság újra felemelkedhet.

Srog csípőre tett kézzel állt, és úgy szemlélte a saját városát, mintha most látná először. Szemében büszkeség csillogott.

- Isten hozott Sziléziában!

Thor hajnalhasadtakor ébredt a lágyan ringatózó óceánon, amelyen időnként hullámtaréjok verődtek fel, és megcsillantak az első nap tompa fényében. A Tartuvian világossárga vize szikrázott a reggeli homályban. A hajó csendben siklott a vízen, a hajótestet csapkodó hullámokon kívül egy hangot sem lehetett hallani.

Thor felült, és körülnézett. Szemhéját elnehezítette a kimerültség – tulajdonképpen még soha nem érezte magát ilyen fáradtnak. Napok óta hajóztak, és itt, a világ másik felén minden annyira más volt! A levegő sűrű volt a párától, és eleve jóval melegebb volt, mint otthon. Mintha folyamatosan vizet lélegezne be az ember. Lassúnak, lomhának érezte magát tőle, és elnehezültek a végtagjai. Mintha a nyár birodalmába lépett volna be.

Végigfuttatta tekintetét barátain, akik általában már pirkadat előtt ébren voltak. Most mind a fedélzeten elnyúlva aludtak. Még Krohn is, aki pedig mindig éber szokott lenni, mellette szunyókált. A sűrű trópusi időjárás mindegyikükre kihatott. Egyikük sem törődött többé a hajó kormányzásával – napokkal ezelőtt feladták. Semmi értelme nem volt: a nyugati szélnek köszönhetően a vitorlák mindig teljesen kifeszültek, és az óceán varázslatos dagálya állandóan egy irányba állította a hajójukat. Mintha egy hely vonzaná őket magához, és hiába próbálták meg többször is kormányozni, megváltoztatni az irányt, semmire sem jutottak. Aztán beletörődtek, hagyták, vigye őket a Tartuvian arra, amerre, akarja.

Nem mintha tudnák, a Birodalmon belül hova menjenek – merült fel Thorban. Amíg az áradat szárazföld felé tereli őket, nincs gond.

Krohn felkelt, nyüszített, majd előrehajolt, és megnyalta gazdája arcát. Thor a szinte már üres zsákjába nyúlt, és odaadta Krohnnak az utolsó szárított húsrudat. Megdöbbenésére Krohn nem kapta ki a kezéből, mint máskor; ehelyett csak nézte, az üres zsákra vándorolt a tekintete, majd jelentőségteljesen bámult vissza a fiúra. Habozott, hogy elfogadja-e az ételt, és Thor rájött, hogy párduca nem akarja előle elvenni az utolsó falatot.