Morgan Rice - A Dicsőség Esküje

Thor a barátaira nézett, egyikük sem tudott mit mondani.

- Nem akartunk vele megküzdeni – szólt végül Elden – Ő akart velünk.

- Olyat nem csinálnak – jelentette ki a fiú – kivéve, ha a területükre tévedsz.

- Mit kellett volna tennünk? – tudakolta Reece.

- Először is, sose nézz a szemébe! Ha támad, feküdj arccal a földre, amíg békén nem hagy! És a legfontosabb: meg ne próbálj elszaladni előle!

Thor előrelépett, és egyik kezét a fiú vállára tette.

Megmentetted az életünket. Sokkal tartozunk neked.

A fiú vállat vont.

- Nem úgy néztek ki, mint a Birodalom katonái – jegyezte meg – Inkább olyan, mintha valahonnan messziről jöttetek volna. Miért ne segítenék nektek? Ugyanolyan a jelzésetek, mint annak a csapatnak, akik néhány napja érkeztek a hajóval.

Thor és a többiek mindentudó pillantást váltottak, és a fiú felé fordultak.

- Tudod, hova mentek? – kérdezte Thor.

A fiú vállat vont.

- Nagy csapat voltak, és egy fegyvert cipeltek. Nehéznek tűnt; csak együtt tudták vinni. Napokig követtem őket. Gyerekjáték volt. Lassan mozogtak. Felületesek és óvatlanok voltak. Tudom, hova mentek, bár a falun túl már nem követtem őket. Elvihetlek titeket oda, és megmutathatom a helyes irányt, ha szeretnétek. De nem ma.

A fiúk zavartak néztek össze.

- Miért nem? – kérdezte Thor.

- Pár órán belül leszáll az éj. Nem szabad sötétedés után kint lenni.

- De miért nem? – faggatta Reece.

A fiú úgy nézett rá, mint egy sültbolondra.

- Az ethabogarak miatt – válaszolta.

Thor előrelépett, és a fiúra nézett. Azonnal megkedvelte ezt a fiút. Intelligens volt, komoly, vakmerő, és hatalmas volt a szíve.

- Tudsz egy helyet, ahol fedél alatt tölthetnénk az éjszakát?

A fiú visszabámult Thorra, megvonta a vállát, bizonytalannak tűnt. Csak állt ott, és habozott.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Nagyapa mérges lesz.

Hirtelen Krohn tűnt fel Thor mögött, és a fiú felé sétált – neki pedig azonnal felderült az arca.

- Wow! – kiáltott fel.

A párduc többször is megnyalogatta az arcát, és a fiú kuncogott örömében, majd megcirógatta Krohn fejét. Aztán letérdelt, leeresztette a dárdáját, és megölelte. Krohn odabújt hozzá, a fiúcska pedig izgatottan felnevetett.

- Hogy hívják? – tudakolta – És mi ő?

- Krohn a neve – felelte Thor mosolyogva – Ritka, fehér leopárd. Az óceán túlsó partjáról származik. A Gyűrűből. Ahonnan mi is. Kedvel téged.

A fiú néhány puszit nyomott a párduc fejére, majd végül felállt, és Thorra emelte tekintetét.

- Nos – kezdte még mindig bizonytalanul – azt hiszem, elvihetlek titeket a falunkba. Reméljük, papa nem lesz túl mérges! Ha igen, akkor nincs szerencsétek. Most gyertek utánam! Sietnünk kell. Hamarosan itt az éjszaka.

Azzal megfordult, és elkezdett kígyózni a fák között, a többiek utána. Thort lenyűgözte a fiú ügyessége, hogy milyen jól kiismerte magát az erdőben. Nehéz volt vele lépést tartani.

- Időről időre érkeznek hozzánk emberek – mesélte a fiú – Az óceán, az áramlat egyenesen az öbölbe hozza őket. Néhányan a tengerről jönnek, és átvágnak ezen a földön, miközben máshova tartanak. Nem mindegyikük éli túl. Megeszi őket valami a dzsungelban, vagy más módon pusztulnak el. Ti szerencsések voltatok. Sokkal rosszabb dolgokat is rejt az erdő, mint a gathorszörny.

Thor nagyot nyelt.

- Annál rosszabbat? Micsodát?

A fiú megrázta a fejét, és tovább gyalogolt.

- Nem akarjátok tudni. Láttam itt egy-két iszonyatos dolgot.

- Mióta élsz itt? – kíváncsiskodott Thor.

- Mióta az eszemet tudom. Nagyapa költöztetett ide bennünket, amikor kicsi voltam.

- De miért pont egy ilyen helyre? Biztos akadnak ennél vendégszeretőbb helyek is.

- Nem ismered a Birodalmat, ugye? – kérdezett vissza a fiú – Mindenütt ott vannak a katonák. Nem könnyű kívül maradni a látókörükből. Ha elkapnak, rabszolgává tesznek. Bár nagyon ritkán jönnek ki ide, ebbe a sűrű dzsungelbe.

Ahogy átverekedték magukat a szinte áthatolhatatlan lombozaton, Thor felnyúlt, hogy elsöpörjön egy levelet az útjából. A fiú megpördült, arrébblökte Thor kezét, és rákiáltott:

- NE NYÚLJ HOZZÁ!

Mind megálltak, Thor jobban megnézte a levelet, amelyet félre akart hajtani. Óriási, sárga növény volt, ártatlalmatlannak tűnt.

A fiú kinyújtotta a botját, és finoman megérintette a hegyét; a levél hirtelen a bot köré tekeredett, hihetetlenül gyorsan, majd sistergő hang kíséretében a bot porrá lett.

Thor teljesen megdöbbent.

- Sajgólevél – világosította fel a fiú – Méreg. Ha megérintetted volna, most hiányozna egy kezed.

Thor újfajta tisztelettel futtatta végig a szemét a lombozaton. Azon tűnődött, milyen szerencsések, hogy összeakadtak ezzel a fiúval.

Folytatták útjukat, Thor szorosan maga mellett tartotta a kezét, ahogy a többiek is. Igyekeztek óvatosabbak lenni, minden lépésükre ügyeltek.

- Maradjatok közel egymáshoz, és lépjetek ugyanoda, ahova én! Ne érjetek hozzá semmihez! Ne próbáljátok megenni azokat a gyümölcsöket! És a virágokat se szagoljátok meg – hacsak nem akartok elájulni!

- Hé, ez micsoda? – kérdezte O’Connor megfordulva, egy hatalmas, hosszú és keskeny, fénylő sárga gyümölcsre szegezve tekintetét, amely az egyik ágról csüngött le. O’Connor tett felé egy lépést, és már nyújtotta is a kezét.

- NE! – üvöltötte a fiú.

De már túl késő volt. Ahogy megfogta, a föld megnyílt alattuk, és Thor érezte, ahogy csúszik, sár és víz kíséretében lezúg a mélybe. Földcsuszamlás… egyszerűen nem tudtak megállni.

Mind ordítottak, ahogy több tíz méter mélyen az iszapba csúsztak, egyenesen a dzsungel sötét mélységeibe.

Erec zihálva ült a lova hátán, és felkészült rá, hogy megtámadja a vele szemben álló, kétszáz fős hadsereget. Vitézül harcolt, így sikerült az első százat leterítenie, de mostanra a válla gyenge volt, a keze remegett. Gondolatban állandóan harcra kész volt – azt viszont nem tudta, a teste mennyi ideig tudja követi majd ebben. Mégis teljes erőbedobással harcolt, ahogy egész életében, és a sorsra bízta magát.

Felkiáltott, és megrúgta az ismeretlen ló oldalát, amelyet az egyik ellenfelétől szerzett, majd előretört.

A katonák is megindultak, Erec magányos csatakiáltásához az ő ádáz kiáltásuk társult. Már rengeteg vért kiontottak ezen a mezőn, mégis egyértelmű volt, hogy senki sem távozik, amíg tökéletesen meg nem semmisítette az ellenfelét.

Miközben vágtatott a sereg felé, Erec előhúzott egy dobókést az övéből, célzott, majd a sereg élén lovagló katona felé dobta. Tökéletes dobás volt, a férfi nyakát találta el, átszegezte a torkát. Elengedte a gyeplőt, és holtan csúszott le lováról. Ahogy Erec remélte, a többi ló lába elé került. Sok állat megbotlott benne, és a földre zuhant.

Erec minden erejét összegyűjtve egyik kezében dárdával, a másikban a pajzzsal, leengedett sisakrostéllyal tört előre. Olyan gyorsan és keményen akart a seregbe lovagolni, ahogy csak tud, nem törődve a csapásokkal, utat vágva magának a tömegen.

Üvöltve tört be közéjük. A sokévnyi lovagi torna most jó szolgálatot tett neki, és a hosszú dárdát szakavatottan használta egyik katona után a másikon, egymás után kiütve őket a nyeregből. Lelapult, és a másik kezével védte magát a pajzzsal; érezte a rá záporozó ütéseket: pajzsán, páncélján, minden irányból. Kardok, fejszék, buzogányok ütötték-vágták, hatalmas fegyvercsörgéssel. Imádkozott, hogy a páncélja kitartson. Vasmarokkal tartotta a gerelyét, igyekezett annyi katonát letarolni, amennyit csak tudott. Ahogy nyargalt előre, ösvényt vágott a hatalmas csapatba.