Morgan Rice - A Kiràlyok Sorsa

– Mondod te – felelte Argon. – Én nem így látom.

– Hagyjátok! – szólt egy reszelős, mély hang.

Mindenki MacGil felé fordult, aki felült az ágyon. Ködös tekintettel nézett a csődületre. Láthatóan nagy erőfeszítésébe került a beszéd.

– Beszélni akarok a fiúval. Nem ő döfött le. Láttam a támadóm, egy férfi arcát, valaki más volt. Thor ártatlan.

A sokadalom lassan lehiggadt, így Thor is, és lassan kiengedte őket elméje uralma alól. Az őrök elhátráltak, gyanakodva nézték Thort, mintha a fiú egy idegen világ szülötte lett volna, és vonakodva dugták vissza kardjukat a hüvelybe.

– Beszélni akarok Thorral – mondta MacGil. – Négyszemközt. Menjetek ki! Mind!

– De felség! – ellenkezett Brom. – Tényleg nem tartod ezt veszélyesnek? Biztonságos kettesben maradnod a fiúval?

– Egy ujjal se nyúljatok Thorhoz! – parancsolta MacGil.

– Most pedig hagyjatok magunkra! Mindenki távozzon! A családom is.

A szobára nyomasztó csönd borult, ahogy az emberek egymást bámulták, láthatóan nem tudták, mi tévők legyenek. Thor földbe gyökerezett lábbal állt, alig volt képes felfogni ezt az egészet.

A többiek, beleértve a királyi családot, egyesével elhagyták a szobát, Reece magával vitte Khront. A helyiség, amely pillanatokkal ezelőtt még tele volt emberekkel, egyszeriben üresen maradt.

Az ajtó bezárult. Thor és a király kettesben maradtak, egyedül voltak a csöndben. A fiú el sem bírta hinni. Nem voltak rá szavak, mennyire fájt látnia a királyt így heverni az ágyon, ilyen sápadtan, ekkora kínok között. Nem tudta, miért, de szinte úgy érezte, mintha részben ő maga is ott haldoklana, azon az ágyon. Mindennél jobban vágyott arra, hogy az uralkodó felépüljön.

– Gyere ide, fiam – szólt MacGil gyengén, rekedten, suttogásnál alig hangosabban.

Thor fejet hajtott, és a királyhoz sietett, letérdelt az ágy mellett. Az uralkodó ernyedten feléje nyújtotta a karját, Thor megcsókolta a kézfejét.

A fiú felnézett, és látta, hogy MacGil gyengén mosolyog rá. Thor meglepetten érezte, hogy patakzik a könnye.

– Felséges királyom – kezdte hadarva Thor, mert már nem bírta magába fojtani –, kérlek, higgy nekem: nem én akartalak megmérgezni. Csupán azért tudtam a méregről, mert álmodtam róla. Valamilyen erő sugallta, amit nem értek. Csak figyelmeztetni akartalak. Kérlek, higgy nekem…

MacGil feltartotta a kezét, és Thor elhallgatott.

– Tévedtem, hogy bűnösnek hittelek – szólt a király. – De erre csak akkor jöttem rá, amikor az orgyilkos leszúrt. Te csupán az életemet próbáltad menteni. Bocsáss meg nekem! Te hűséges voltál hozzám. Talán te vagy udvarom egyetlen hű tagja.

– Bárcsak tévedtem volna! – felelte Thor. – Bár biztonságban lennél! Bár illúziónak bizonyultak volna az álmaim, bár ne esett volna bajod! De talán valóban tévedtem. Talán felépülsz.

MacGil a fejét csóválta.

– A végét járom – mondta Thornak. A fiú nagyot nyelt, remélve, hogy az uralkodó téved, bár megérezte: igazat szól.

– Tudod, ki követte el ezt a szörnyűséget, felséges úr? – tette fel Thor a kérdést, amely az álma óta nem ment ki a fejéből. El sem tudta képzelni, ki és miért akarná meggyilkolni a királyt.

MacGil felnézett a mennyezetre, kimerülten pislogott.

– Láttam az arcát. Jól ismerem azt az arcot. De valamiért képtelen vagyok hozzá nevet párosítani. – Visszafordult Thor felé. – Most már nem számít. A végét járom. Akárki keze által halok is meg, a vég ugyanaz. Most már csak az számít – szólt, majd kinyújtotta a kezét, és olyan erővel ragadta meg Thor csuklóját, ami meglepte a fiút –, hogy mi történik, miután meghalok. Ez a királyság király nélkül fog maradni.

MacGil átható pillantást vetett Thorra, amelyet a fiú nem igazán tudott értelmezni. Nem egészen értette, mit mond az uralkodó, mit vár tőle – ha egyáltalán vár valamit. Legszívesebben rákérdezett volna, de látta, milyen nehezen lélegzik MacGil, és nem akart közbeszólni.

– Argonnak igaza volt veled kapcsolatban – folytatta a király, és lassan elengedte Thor karját. – Sokkal nagyobb dolgokra vagy hivatott, mint én.

Thor megborzongott az uralkodó szavai hallatán. Nagy dolgokra hivatott? Nagyobbakra, mint a király? A fiú már azt a puszta gondolatot sem bírta felfogni, hogy MacGil királynak egyáltalán eszébe jutna őróla beszélgetni Argonnal. És a tény, hogy a druida azt jósolta, Thor nagyobb dolgokra hivatott, mint az uralkodó… Mégis mit jelenthet ez? MacGil király talán csak félrebeszélt élete utolsó pillanataiban?

– Okkal választottalak téged… Okkal akartam, hogy a

családom része légy. Tudod, hogy mi ez az ok? Thor a fejét csóválta, iszonyúan tudni akarta a választ.

– Nem tudod, miért akartam, hogy te és csakis te légy itt velem az utolsó pillanataimban?

– Sajnálom, uram – csóválta a fejét Thor. – Fogalmam sincs.

MacGil haloványan mosolygott, lassan lecsukódott a szeme.

– Messze innen van egy csodálatos vidék. A Vadonon túl. A sárkányok birodalmán túl. Az a vidék a druidák földje. Az édesanyád otthona. Oda kell menned, hogy megleld a válaszokat.

MacGil tágra nyitotta a szemét, heves tekintettel meredt a fiúra, Thor egyszerűen nem értette, miért.

– Ezen múlik a királyságunk sorsa – tette hozzá MacGil.

– Te nem hasonlítasz a többiekre. Különleges vagy. Amíg meg nem érted, ki vagy, a királyságunkban sosem lesz béke.

MacGil lehunyta a szemét, egyre nehezebben vett levegőt, minden lélegzeténél hörgött. Szorítása lassan enyhült Thor csuklóján, a fiú pedig szinte már nem is látott a könynyeitől. Szédelgett mindattól, amit a király mondott, hiába igyekezett megérteni a hallottakat. Alig bírt koncentrálni. Jól hallotta egyáltalán?

MacGil suttogni kezdett, ám olyan halkan, hogy Thor alig tudta kivenni a szavakat. Az uralkodó fölé hajolt, hogy a füle közelebb legyen a szájához.

A király még egyszer utoljára felemelte a fejét, és egy végső erőfeszítéssel így szólt:

– Bosszulj meg!

Aztán egyszeriben megdermedt. Néhány pillanatig mozdulatlanul hevert, majd feje oldalra csuklott, szeme tágra nyílt, tekintete üveges volt.

Meghalt.

– NE! – üvöltötte Thor.

Olyan hangosan jajveszékelhetett, hogy az őrök is felfigyeltek rá, mert egy szempillantás múlva kitárult mögötte az ajtó, és Thor hallotta, amint több tucat ember rontott be nagy zajjal a helyiségbe. Elméje egy zugában felfogta, hogy mozognak körülötte. Tompán hallotta, hogy megszólalnak a harangok, újra és újra. A harangzúgás felvette a halántékában lüktető vér ritmusát. Ám minden elhomályosult, és másodpercekkel később már forgott vele az egész szoba.

Thor elájult, tehetetlenül rogyott a kőpadlóra.

Feltámadt a szél, Gareth arcába süvöltött, a királyfi felnézett, az első felkelő nap halvány fényében pislogott, hogy ki ne csorduljon a könnye. Alig hajnalodott, ezen a félreeső helyen, a Kolvian-szirt szélén mégis több száz ember gyűlt már össze: a király családtagjai, barátai és magas rangú alattvalói. A lehető legközelebb húzódtak, remélték, hogy részt vehetnek a temetésen. Kész hadsereg állt mögöttük, visszatartva a tömegeket: Gareth látta, hogy sok ezer ember figyeli a szertartást a távolból, és a csődület egyre nő. A jelenlévők arcán őszinte gyász ült. Annyi bizonyos, hogy az édesapját szerette a népe.

Gareth és a szűk család többi tagja félkörben állt az uralkodó holtteste mellett, amely palánkokon feküdt egy gödör felett, ahová a ráerősített kötelekkel készültek leengedni. Argon a tömeg előtt állt mélyvörös talárjában, amelyet csakis temetéseken vett fel. Csuklyája miatt alig látszott az arca, ahogy lenézett a király holttestére. Gareth kétségbeesetten próbálta kifürkészni és értelmezni a druida arckifejezését, rájönni, mit tud Argon. Vajon tudja, hogy Gareth miatt halt meg a király? És ha igen, vajon elárulja a többieknek? Vagy mindent a sorsra bíz?