Morgan Rice - A Kiràlyok Sorsa

Thor hálásan szorította meg Reece alkarját. Aztán elnevette magát, mert Khron egyre csak az arcát nyalogatta.

– Te is hiányoztál nekem, kölyök – nevetett, és megpuszilta a kis párducot. – De most csönd legyen, különben lefülelnek az őrök!

Khron elhallgatott, mintha csak megértette volna az utasítást.

– Hogy szöktél meg? – kérdezte Reece meglepetten.

Thor vállat vont. Nem igazán tudta, mit is mondhatna. Továbbra sem szívesen beszélt a képességeiről, amelyeket nem értett. Nem akarta, hogy csodabogárnak véljék.

– Csak a szerencsén múlt, azt hiszem – felelte. – Lehetőség adódott a szökésre, úgyhogy kihasználtam.

– El sem hiszem, hogy a csőcselék nem tépett szét – ámult Reece.

– Sötét van – vágta rá Thor. – Nem hiszem, hogy bárki is felismerhet. Legalábbis egyelőre.

– Tisztában vagy vele, hogy a Királyság minden katoná

ja téged keres? Tudod, hogy apámat leszúrták? Thor komoly arccal bólintott.

– Fel fog épülni?

Reece elcsüggedt.

– Nem – felelte komoran. – Haldoklik.

Thor úgy le volt sújtva, mintha a saját édesapjáról lenne szó.

– Ugye tudod, hogy semmi közöm nem volt a merénylethez? – kérdezte reménykedve. Senki más véleménye nem érdekelte, de a legjobb barátjának, MacGil legkisebb fiának muszáj volt tudnia, hogy ártatlan.

– Hát persze – felelte Reece. – Különben nem állnék itt.

Thort elöntötte a megkönnyebbülés, és hálásan szorította meg Reece vállát.

– De a Királyságban senki más nem fog hinni neked

– tette hozzá Reece. – Messzire kell menned innen, hogy biztonságban lehess. Megkapod a leggyorsabb lovamat és a kellő készleteket, hogy a lehető legmesszebb menekülhess.

Ki kell várnod, hogy elcsituljon mindez, hogy megkerüljön az igazi gyilkos. Jelenleg senki sem gondolkodik józanul. Thor a fejét rázta.

– Nem mehetek el – erősködött. – Attól bűnösnek tűnnék. Muszáj tudatnom mindenkivel, hogy nem én tettem. Nem futamodhatok meg a baj elől. Bizonyítanom kell az ártatlanságomat.

Reece is a fejét csóválta.

– Ha itt maradsz, megtalálnak. Megint börtönbe csuknak… aztán kivégeznek… már ha nem gyilkol meg egyből a csőcselék.

– Vállalnom kell a kockázatot – felelte Thor.

Reece hosszú, szigorú pillantást vetett rá, és arckifejezése aggodalmasról csodálóvá vált. Végül lassan bólintott.

– Büszke vagy. És ostoba. Nagyon ostoba. Ezért kedvellek. Thorra mosolygott. A fiú viszonozta.

– Muszáj beszélnem apáddal – mondta Thor. – Muszáj elmagyaráznom neki, szemtől szemben, hogy nem én voltam, hogy semmi közöm ehhez az egészhez. Ha úgy dönt, hogy elítél, ám legyen. De muszáj beszélnem vele. Tudnia kell az igazat. Csak ennyit kérek tőled.

Reece komoly képpel vette szemügyre a barátját. Mint-ha egy örökkévalóság telt volna el, mire végre bólintott.

– Be tudlak juttatni hozzá. Ismerek egy titkos átjárót. A szobájához vezet. Kockázatos… és ha egyszer bejutsz, magadra leszel utalva. Nem lesz kiút. Én akkor már semmit sem tehetek majd érted. Az életedbe kerülhet. Biztos, hogy vállalod ezt a kockázatot?

Thor a végletekig elszántan bólintott.

– Hát jó – mondta Reece, majd hirtelen előrántott egy köpenyt, és odahajította Thornak. A fiú elkapta a köpenyt, meglepetten nézett le rá; rá

döbbent, hogy Reece nyilván eleve így tervezte a dolgot. Amikor felnézett, Reece rámosolygott.

– Tudtam, hogy amilyen lökött vagy, itt akarsz majd maradni. Nem is vártam mást a legjobb barátomtól.

Gareth fel-alá járkált a szobájában, felidézte az est eseményeit, teljesen úrrá lett rajta a szorongás. Képtelen volt elhinni a lakomán történteket, hogy minden terve dugába dőlt. Alig bírta felfogni, hogy az az ostoba fiúcska, a kívülálló Thor valamiképpen rájött a mérgezős tervére… sőt, annak a kis senkinek sikerült megakadályoznia, hogy az uralkodó igyon a kehelyből. Gareth visszagondolt a pillanatra, amikor látta, hogy Thor felugrik, kiveri a király kezéből a kelyhet, amikor hallotta, hogy a kehely a kőre zuhan, amikor figyelte, hogy a bor a padlóra ömlik, s vele úszik el a maga összes álma és vágya.

Abban a pillanatban Garethnek vége volt. Összeomlott minden, amiért élt. És amikor az a kutya lefetyelt a borból, majd döglötten esett össze, Gareth tudta, hogy neki is befellegzett. Vesztét érezte, előre látta, hogy leleplezik, és életfogytiglani börtönre ítélik, amiért megkísérelte megölni az apját. Vagy még rosszabb: talán kivégzik. Hatalmas ostobaságot művelt. Nem lett volna szabad végrehajtania a tervet, nem kellett volna elmennie ahhoz a boszorkányhoz.

Legalább gyorsan cselekedett, miután kudarcba fulladt a merénylet: kockázatot vállalva talpra ugrott, és elsőként vádolta meg Thort. Így utólag visszanézve büszke volt magára, hogy ilyen sebesen reagált. Az adott pillanatban megszállta az ihlet, és legnagyobb meglepetésére sikerrel járt. Az őrök elrángatták Thort, utána pedig a lakoma hangulata szinte teljesen lecsillapodott. Persze már semmi sem volt ugyanaz, de legalább úgy tűnt, mindenki a fiút gyanúsítja.

Gareth csak imádkozni tudott, hogy így is maradjon. Évtizedek teltek el, mióta legutóbb merényletet kíséreltek meg MacGil ellen, így Gareth aggódott, hogy nyomozás lesz, a király ki akarja majd vizsgáltatni az esetet. Visszanézve ostobaságnak tűnt mérgezéssel próbálkozni. Az apja legyőzhetetlen volt. Gareth ezt igazán tudhatta volna. Túl nagyra tört. Most pedig nem bírt szabadulni az érzéstől, hogy csak idő kérdése, míg rá nem vetül a gyanú árnyéka. Elszánta magát: muszáj megtennie minden tőle telhetőt, hogy bizonyítsa Thor bűnösségét, és kivégeztesse, mielőtt még késő lenne.

Az igaz, hogy legalább egy kissé jóvátette a vétkét: a kudarcot vallott kísérlet után elvetette a merénylet gondolatát. Ettől igencsak megkönnyebbült. Miután tanúja volt terve csődjének, rádöbbent: a lelke mélyén nem is kívánja apja meggyilkolását, nem akarja, hogy vére a kezéhez tapadjon. Így nem lesz belőle király. Talán sosem lesz ő az uralkodó. Ám a ma este történései után megbékélt ezzel a gondolattal. Legalább szabad lesz. Tudta, képtelen lenne elviselni a nyomást, ha ismét keresztül kéne mennie ezen: a titkok, a hazudozás, az állandó szorongás, hogy lelepleződik… Mindez túl sok volt neki.

Ahogy egyre csak fel-alá járkált, miközben az est lassan éjszakába hajlott, lassan kezdett lenyugodni. Már épp lehiggadt, és lefekvéshez készülődött, amikor hirtelen zajt hallott, s ahogy az ajtó felé fordult, az kitárult. Firth rontott be rajta, elkerekedett szemmel és feldúltan, úgy vetette be magát a szobába, mint akit üldöznek.

– Halott! – kiáltotta Firth. – Meghalt! Megöltem. Vége! A férfi hisztérikusan ordítozott, és Garethnek fogalma sem volt, miről beszél. Csak nem részeg?

Firth fel-alá rohangált a szobában, rikoltozott, sírt, égnek emelte két karját – és Gareth ekkor vette észre, hogy tenyere vérben úszik, sárga inge csupa vörös folt.

Gareth szíve elszorult. Firth meggyilkolt valakit. De kit?

– Kicsoda halott? – faggatta. – Kiről beszélsz?

Firth azonban hisztérikus volt, nem bírt a kérdésre koncentrálni. Gareth odaszaladt hozzá, határozottan megszorította a vállát, és megrázta.

– Felelj!

Firth kinyitotta a szemét, és rábámult, egy vad ló tekintetével.

– Apád! A király! Halott! Végeztem vele! Szavai hallatán Gareth úgy érezte, mintha az ő szívébe döftek volna kést.