Morgan Rice - A Kiràlyok Sorsa

MacGil érezte, hogy a hideg fém a bordái közé ékelődik, áthatol az izmain, a vérében fürdik, aztán egyre mélyebbre döf, mintha meg sem akarna állni. Sosem hitte volna, hogy lehet ilyen heves fájdalmat érezni. Felhördült, és meleg, sós vér öntötte el a száját, egyre nehezebben kapott levegőt. Minden erejét összeszedve felnézett, egyenesen a csuklya alatti arcra. Meglepetten látta, hogy tévedett. Mégsem a fia arca volt. Valaki más támadt rá. Valaki, akit felismert. Nem jutott eszébe, ki az, de olyasvalaki volt, aki a bizalmába férkőzött. Valaki, aki hasonlított a fiára.

Teljesen összezavarodva próbálta felidézni az archoz kapcsolódó nevet.

Ahogy az alak föléje hajolt, kezében a késsel, MacGilnek valahogy sikerült felemelnie a kezét, és meglöknie a férfi vállát, így próbálva szembeszállni vele. Érezte, hogy feltör belőle a régi harcos ereje. Megérezte az őseitől örökölt erőt, érezte legbenső kitartását, ami királlyá tette, ami miatt sosem adta fel. Egyetlen óriási lökéssel, teljes erejét latba vetve, sikerült hátrébb taszítania az orgyilkost.

A férfi vékonyabb és gyengébb volt, mint MacGil hitte, botladozva hátrált el, kis híján elesett a saját lábában. A királynak sikerült talpra állnia, hatalmas erőfeszítéssel a mellkasához nyúlt, és kihúzta belőle a kést. Áthajította a szobán, a fegyver nagyot csendült a kőpadlón, végigcsúszott rajta, majd nekicsapódott a túlsó falnak.

A támadó csuklyája hátraesett, lehullott a vállára. A férfi kiegyenesedett, és a félelemtől tágra nyílt szemmel bámulta a feléje induló MacGilt. Sarkon fordult, átrohant a szobán, csak annyi időre állt meg, hogy felkapja a tőrt a földről, majd kirontott az ajtón.

MacGil a nyomába eredt volna, ám a férfi túl gyorsan menekült, ráadásul a királyon egyszeriben úrrá lett a mellkasába hasító fájdalom. Elgyengült.

Csak állt ott, egyedül a szobában, és lenézett a mellkasából dőlő vérre, amely vörösre festette felfelé tartott tenyerét. Térdre esett.

Érezte, hogy lehűl a teste, hátradőlt, és próbált segítségért kiáltani.

– Őrség… – szólt halk hangja.

Mély levegőt vett, és embertelen fájdalom árán sikerült felzengetnie mély hangját. Az egykori király hangját.

– ŐRSÉG! – üvöltötte.

Lépteket hallott valamelyik távoli folyosóról, lassan közeledtek. Hallotta, hogy kinyílik egy messzi ajtó, érzékelte, hogy az őrök közelednek hozzá. De ismét forogni kezdett vele a világ, és ezúttal nem a részegségtől.

Az utolsó szeme elé táruló látvány a hideg kőpadló volt, amint rohamosan közeledett felé.

Thor megragadta az előtte lévő vastag faajtó vasból készült kopogtatóját, és teljes erejéből maga felé húzta. Az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki, és a fiú előtt feltárult a király hálószobája. Bement a helyiségbe, de libabőrös lett, amint átlépett a küszöbön. Sűrű sötétséget érzékelt odabent, ködként ülte meg a helyiséget.

Thor egyre beljebb ment a szobában, hallotta a fal mentén lobogó fáklyák sercegését, miközben a padlón heverő, görnyedt test felé haladt. Már megérezte, hogy a király az, hogy meggyilkolták… hogy ő, Thor, elkésett. Nem értette, hol lehetnek az őrök, miért nem siet senki az uralkodó megmentésére.

Thor lába elgyengült, ahogy megtette az utolsó lépéseket a holttest felé; letérdelt a kőre, megragadta a máris kihűlt tetem vállát, és maga felé fordította a férfit.

Tényleg MacGil volt az, egykori felséges ura, tágra nyílt szemmel, holtan.

Thor felnézett, és látta, hogy egyszeriben mellettük termett a király egyik szolgája. A férfi egy nagy, ékkövekkel kirakott kelyhet tartott a kezében, amelyet Thor felismert a lakomáról. A színarany serleget rubinok és zafírok sorai borították. Miközben Thorra bámult, a szolga lassan a király mellkasára öntötte a kehely tartalmát. A bor a fiú arcára fröccsent.

Thor rikoltást hallott, a hang irányába nézett, és a sólymát, Estophelest pillantotta meg: a király vállán üldögélt, lenyalogatta a bort az arcáról.

A másik oldaláról is hangot hallott, és odafordulva Argont látta meg. Az öreg föléje magasodott, szigorúan nézett le rá. Egyik kezében a csillogó koronát tartotta. A másikban a botját.

Argon melléje lépett, és határozottan Thor fejére helyezte a koronát. A fiú érezte nagy súlyát, ugyanakkor a korona pontosan illett rá, a fém tökéletesen ölelte körül a fejét. Ámulva nézett föl Argonra.

– Most már te vagy a király – jelentette ki a varázsló.

Thor pislogott, s amikor kinyitotta a szemét, ott állt előtte az egész légió, minden Ezüstlovag: a több száz férfi és fiú mind a király hálószobájában szorongott, őt figyelve. Aztán egy emberként letérdeltek, és fejet hajtottak előtte, arcuk szinte a földhöz ért.

– Felséges királyunk! – zengték kórusban.

Thor felriadt. Zihálva ült fel, és körülnézett. A helyiség sötét és nyirkos volt, s a fiú rájött, hogy kőpadlón ül, háttal a falnak. Hunyorgott a sötétben, vasrácsokat látott a távolban, és mögöttük egy fáklya reszkető fényét. Aztán eszébe jutott, hol van: a kastély börtönében. Ahová a lakoma után hurcolták.

Emlékezett az ütésre, amit az egyik őr mért rá, és rádöbbent, hogy nyilván elvesztette az eszméletét, de fogalma sem volt, mennyi időre. Kihúzta magát, még erősebben zihált, próbálta elűzni a rémálmot, ami teljesen valóságosnak tűnt. Imádkozott, hogy ne bizonyuljon igaznak, hogy a király ne legyen halott. Eszébe vésődött a halott uralkodó képe. Vajon tényleg látomása volt? Vagy csak képzelte az egészet?

Valaki megrúgta a talpát, és ahogy felnézett, látta, hogy áll mellette valaki.

– Na, csak felébredtél végre – szólt az idegen hangja. – Már órák óta várok.

A félhomályban Thor egy kamasz fiú arcát vette ki, nagyjából vele egyidős lehetett. Vékony volt, alacsony, beesett és himlőhelyes arcú – ám zöld szemében kedvesség és intelligencia villant.

– Merek vagyok – mondta. – A cellatársad. Téged miért csuktak le?

Thor igyekezett összeszedni magát. Hátradőlt a falnak, a hajába túrt, és próbált gondolkozni, összefűzni az emlékfoszlányokat.

– Azt mondják, meg akartad ölni a királyt – folytatta Merek.

– Tényleg meg akarta, és darabokra is szaggatjuk, ha valaha kikerül a rácsok mögül – acsargott valaki.

Csörgés-zörgés kórusa tört ki, bádogbögrék csattogtak a vasrácsokon, és Thor felnézve azt látta, hogy az egész folyosót cellák töltik meg, groteszk külsejű foglyok dugják ki a fejüket a rácsok közül, s a pislákoló fáklyafényben mind rávicsorognak. Legtöbbjük borotválatlan és foghíjas volt, néhányan úgy festettek, mintha évek óta idelent senyvedtek volna. Borzalmas látvány volt, és Thor ráerőltette magát, hogy fordítsa el tőlük a fejét. Tényleg idelent kötött ki? Csak nem itt ragad örökre ezekkel az alakokkal?

– Ne foglalkozz velük! – nyugtatta Merek. – Ebben a cellában nincs más, csak te meg én. Nem juthatnak be. Engem pedig cseppet nem zavar, ha megmérgezted a királyt. Szívem szerint én is megmérgezném.

– Nem mérgeztem meg a királyt! – tiltakozott Thor felháborodottan. – Nem mérgeztem én meg senkit. Megmenteni próbáltam a királyt. Csak annyit tettem, hogy kiborítottam a kelyhét.

– És hogy jöttél rá, hogy a kehelyben méreg van? – süvöltötte egy hallgatózó rabtársuk a folyosó egyik cellájából.