Morgan Rice - A Kiràlyok Sorsa

Tágra nyílt szemmel bámult vissza, megdermedt, egész teste elzsibbadt. Eleresztette a férfit, tett egy lépést hátra, levegő után kapkodott. A sok vér láttán elhitte, hogy Firth igazat beszél. Fel sem bírta fogni. Firth? A lovászinas? A leggyengébb barátja? Tényleg megölte az apját?

– De hát… hogy lehetséges ez? – hördült fel Gareth. – Mikor?

– A szobájában történt – felelte Firth. – Most, az imént. Leszúrtam.

Gareth kezdte felfogni a hallottakat, és összeszedte magát: észrevette a nyitott ajtót, odarohant, hogy becsukja, ám előbb meggyőződött róla, hogy van-e őr a közelben. Szerencsére a folyosó üres volt. Becsapta az ajtót, és bezárta a vastag vasretesszel.

Visszasietett a szoba túlsó felébe. Firth még mindig hisztérikus állapotban volt, és Gareth tudta, muszáj lenyugtatnia. Muszáj volt választ kapnia a kérdéseire.

A vállánál fogva megragadta a fiút, maga felé fordította, és kézfejjel képen legyintette, hogy abbahagyja a hisztériázást. Firth végre ráfigyelt.

– Mondj el mindent! – utasította Gareth hűvösen. – Mondd el, pontosan mi történt! Miért tetted ezt?

– Hogyhogy miért? – értetlenkedett Firth. – Hiszen meg akartad ölni. A mérgezős terved nem vált be. Azt hit-tem, segíthetek neked. Azt hittem, ezt akarod.

Gareth a fejét csóválta. Megragadta Firth ingét, és megrázta, újra és újra.

– Miért tetted?! – üvöltötte.

A királyfi érezte, hogy egész világa összeomlik. Döbbenten fogta fel, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri apja halála miatt. Nem értette. Mindössze órákkal ezelőtt semmit sem akart jobban, mint holtan látni a királyt, ahogy megmérgezetten elterül az asztalnál. Most viszont apja halálának gondolata úgy lesújtotta, mintha a legjobb barátját veszítette volna el. Úrrá lett rajta a bűntudat. A lelke mélyén tényleg nem kívánta az apja halálát – főleg nem így. Nem Firth keze által. És nem penge által.

– Nem értem – siránkozott Firth. – Csupán órákkal ezelőtt te magad próbáltad megölni. A mérgezett kehellyel. Azt hittem, hálás leszel!

Saját magát is meglepve Gareth meglendítette a kezét, és nagy pofont kevert le Firthnek.

– Nem mondtam, hogy tedd ezt! – csattant fel. – Egy szóval sem mondtam, hogy tégy ilyesmit. Miért ölted meg? Nézd meg magad! Csupa vér vagy. Most mindkettőnknek végünk van. Csak idő kérdése, hogy az őrök elfogjanak.

– Senki sem látott – bizonygatta Firth. – Direkt őrségváltás idején lopóztam be a szobájába. Senki sem vett észre.

– És hol a fegyver?

– Nem hagytam ott – felelte Firth büszkén. – Nem vagyok ostoba. Megszabadultam tőle.

– És milyen kést használtál? – kérdezte Gareth, fejét törve a lehetséges következményeken. A bűntudatot aggodalom váltotta fel; aprólékosan végiggondolta, milyen nyomokat hagyhatott maga után ez a szerencsétlen idióta, számításba vett minden részletet, ami saját személyéhez vezethet.

– Olyat, amit nem lehet azonosítani – büszkélkedett Firth. – Egy sima, hétköznapi kést. Az istállóban találtam. Volt ott négy másik, mind ugyanolyan. Nem lehet azonosítani – ismételte.

Garethnek elszorult a szíve.

– Rövid kés volt, vörös nyéllel és íves pengével? A falra

volt akasztva, a lovam mellett? Firth bólintott, láthatóan elbizonytalanodott. Gareth dühösen meredt rá.

– Te ostoba! Az a kés könnyen azonosítható!

– De hát nem volt rajta jelzés! – ellenkezett Firth ijedt, remegő hangon.

– A pengén nincs is jel… de a markolaton igen! – kiabálta Gareth. – A nyélen! Nem nézted meg elég gondosan. Te ostoba! – Előrelépett, elvörösödött. – A markolat tövébe belevésték a lovam szimbólumát. Bárki, aki jól ismeri a királyi családot, rájöhet, hogy az a kés az enyém.

Firthre bámult, aki szóhoz sem jutott. Gareth legszívesebben megölte volna.

– Mit csináltál vele? – faggatta a királyfi. – Mondd,

hogy nálad van! Mondd, hogy magaddal hoztad! Kérlek! Firth nagyot nyelt.

– Gondosan megszabadultam tőle. Soha senki nem ta

lálhatja meg. Gareth grimaszt vágott.

– Pontosan hova lett?

– Ledobtam az aknán, ami a kastély szennygyűjtőjébe vezet. Azt óránként ürítik, a folyóba öntik a tartalmát. Ne aggódj, fenséges uram! A kés már a folyó fenekén van.

Váratlanul megszólaltak a kastély harangjai, Gareth pedig megfordult, és a nyitott ablakhoz rohant, elöntötte a pánik. Kinézett, meglátta odakint a tömeget és a káoszt, a kastélyt sokadalom vette körbe. A harangzúgás csak egyetlen dolgot jelenthetett: Firth nem hazudott. Meggyilkolta a királyt.

Gareth érezte, hogy elönti a jeges rémület. Fel nem foghatta, hogy ilyen óriási rémtettet okozott. És hogy pont Firth hajtotta végre ezt a szörnyűséget.

Hirtelen dörömböltek az ajtón, majd a királyi őrség több tagja rontott be a szobába. Gareth abban a pillanatban biztos volt benne, hogy őt jöttek letartóztatni.

Legnagyobb meglepetésére azonban megtorpantak, majd vigyázzba álltak.

– Uram, apádat leszúrták. Lehet, hogy egy orgyilkos van a kastélyban. Mindenképpen maradj itt a szobádban, ahol biztonságban vagy. A király súlyosan megsebesült.

Gareth hátán felállt a szőr az utolsó szó hallatán.

– Megsebesült? – ismételte, és szinte torkán akadt a szó.

– Ezek szerint még mindig életben van?

– Igen, uram. Isten segedelmével felépül majd, és elmondja, ki művelte ezt a szörnyűséget. Apró főhajtás után az őrök kisiettek a helyiségből, becsapva maguk után az ajtót. Garethen úrrá lett a düh, megragadta Firth vállát, átráncigálta a szobán, és nekilökte a kőfalnak.

Firth elkerekedett szemmel bámult rá, rémültnek tűnt, szóhoz sem jutott.

– Mit tettél? – üvöltötte Gareth. – Most mindkettőnknek végünk!

– De hát… de… – dadogott Firth. – De hát biztos voltam benne, hogy meghalt!

– Sok mindenben vagy biztos – felelte Gareth –, és egyikben sincs igazad! – Eszébe jutott valami. – A tőr! – szólt. – Muszáj visszaszereznünk, mielőtt még késő lenne.

– De hát megszabadultam tőle, fenség – ellenkezett Firth. – Már elmosta a folyó!

– Bedobtad a szennyvízgyűjtőbe. Az nem jelenti, hogy már a folyóban van.

– De valószínűleg ott van! – makacskodott Firth.

Gareth nem állhatta tovább a fiú idióta hebegését. Otthagyta, kirohant az ajtón, de Firth a sarkába lihegett.

– Veled megyek. Megmutatom, pontosan hova dobtam

– mondta.

Gareth megállt a folyosón, megfordult, és Firthre meredt. A fiú csupa vér volt, Gareth megdöbbent, hogy az őrök nem vették észre. Csakis a szerencsén múlott. Firth nagyobb teher volt, mint valaha.

– Ezt csak egyszer mondom el – mordult rá Gareth. – Azonnal menj vissza a szobádba, öltözz át, és égesd el a ruháidat! Szabadulj meg a vér minden nyomától! Aztán tűnj el a kastélyból! Ma éjjel maradj távol tőlem! Megértetted?

Ellökte magától Firtht, aztán megfordult, és elrohant. Végigfutott a folyosón, lesietett a kőből kifaragott csigalépcsőn, a kastély legalsó szintje, a szolgák helye felé tartott.

Végre leért az alagsorba, berontott a szolgák közé, többen feléje kapták a fejüket. A szolgák épp hatalmas bödönöket sikáltak, nagy lábasokban forralták a vizet. A téglakemencékben óriási tüzek lobogtak, és a piszkos kötényt viselő szolgák verejtékben úsztak.

A helyiség túlsó végében Gareth megpillantotta a hatalmas szennyvízgyűjtőt, amelybe egy aknából percenként zubogott a mocsok.