Morgan Rice - A Kiràlyok Sorsa

– Talán varázslattal?

A folyosó egész hosszában visszhangzott a gúnyos röhögés.

– Biztos médium! – kiáltotta valaki csúfolódva.

A többiek nevettek.

– Nem, csak ráhibázott! – bömbölte valaki, a többség nagy örömére.

Thor mogorva képet vágott, dühítette a vádaskodás, legszívesebben minden rágalmat megcáfolt volna. De tudta, hogy csak az idejét vesztegetné. Egyébként sem szorult rá, hogy az ártatlanságát bizonygassa ezeknek a bűnözőknek.

Merek figyelmesen nézte, arckifejezése nem volt olyan kétkedő, mint a többieké. Úgy festett, mintha rágódna valamin.

– Hiszek neked – szólt végül halkan.

– Tényleg? – kérdezte Thor.

Merek vállat vont.

– Végül is, ha meg akarnád mérgezni a királyt, miért lennél olyan ostoba, hogy figyelmezteted? Merek megfordult, arrébb lépett, visszatért a cella másik

felébe, háttal a falnak dőlt, majd leült Thorral szemben. Thor nagyon kíváncsi lett.

– Na és téged miért csuktak le? – kérdezte.

– Tolvaj vagyok – felelte Merek, némileg büszkén.

Thor meghökkent; még sosem volt egy tolvaj, egy igazi tolvaj társaságában. Neki magának soha életében nem jutott eszébe ellopni valamit, így újra és újra megdöbbentette a felismerés, hogy egyesek ilyesmire vetemednek.

– Miért lopsz? – faggatta a fiút.

Merek vállat vont.

– A családomnak nincs élelme. Muszáj enniük. Iskolázatlan vagyok, nem tanultam semmilyen mesterséget. Csak a lopáshoz értek. De nem szoktam értékes holmikat meglovasítani. Leginkább csak élelmet. Bármit, hogy etetni tudjam a családomat. Éveken át megúsztam. Aztán elkaptak. Igazából most már harmadszorra füleltek le. A harmadszori kihágás a legrosszabb.

– Miért? – kérdezte Thor.

Merek hallgatott, majd lassan megcsóválta a fejét. Thor látta, hogy könny szökik a szemébe.

– A király törvénye szigorú. Nincs kivétel. A harmadik kihágásnál lecsapják a kezed.

Thor elszörnyedt. Lepillantott Merek kezére: még mindkettő megvolt neki.

– Még nem jöttek értem – magyarázta Merek. – De hamarosan fognak.

Thor rémesen érezte magát. Merek elfordította a fejét, mintha szégyenkezett volna, és a másik fiú is így tett, gondolni sem akart a hallottakra.

Thor a tenyerébe temette az arcát. Hasogatott a feje, de igyekezett összeszedni a gondolatait. Az elmúlt néhány nap igencsak viharosra sikerült, rengeteg minden történt vele, rém gyorsan. Egyrészt sikerélménye volt, igaza lett: előre látta a jövőt, megjósolta MacGil megmérgezését, és meg is mentette az uralkodó életét. Talán a sorsot mégis meg lehet változtatni… talán a végzetet meg lehet másítani. Thort elöntötte a büszkeség: megmentette a királyát.

Másrészt viszont itt kötött ki, a börtönben, képtelenül arra, hogy tisztázza magát a vád alól. Odalett minden reménye és álma, esélye sem maradt, hogy beálljon a légióba. Szerencsésnek mondhatja majd magát, ha nem kell idelent töltenie élete hátralévő részét. Elkeserítette a gondolat, hogy MacGil, aki apaként fogadta őt szívébe, az egyetlen, akit Thor valóban az atyjának érzett, most orgyilkosnak véli. Kínozta a tudat, miszerint Reece, a legjobb barátja talán elhiszi, hogy megpróbálta megölni az édesapját. Még ennél is rosszabb volt elképzelnie, mit gondolhat Gwendolyn. Eszébe jutott legutóbbi találkozásuk – mikor kiderült, hogy a lány azt hiszi, Thor gyakran mulatja az időt bordélyházakban –, és úgy érezte, mindent elvettek tőle, ami jó volt az életében. Nem értette, miért történik vele mindez. Elvégre ő mindig is csak jót szeretett volna cselekedni.

Fogalma sem volt, mi lesz vele; nem is érdekelte. Nem akart mást, csak tisztázni az ártatlanságát, hogy az emberek tudják, esze ágában sem volt bántani a királyt; hogy valódi varázsereje van, hogy tényleg látja a jövőt. Fogalma sem volt, mi lesz vele, de azt az egyet tudta: ki kell jutnia innen. Valahogy.

Mielőtt befejezhette volna ezt a gondolatmenetet, hallotta, hogy jön valaki, súlyos léptekkel dübörög feléjük a folyosó kőpadlóján; kulcscsörgés ütötte meg Thor fülét, majd pillanatokkal később megjelent a tagbaszakadt börtönőr, aki lerángatta ide a fiút, aztán kiütötte. A férfi láttán Thornak megfájdult az arca, most először érezte meg sérülését, és a rosszullét környékezte az undortól.

– Nocsak, itt a kisfiú, aki megpróbálta megölni a királyt – az őr fenyegető képet vágott, miközben elfordította a vaskulcsot a zárban. Több hangos kattanás után megragadta a rácsokat, és kinyitotta a cella ajtaját. Fél kézzel bilincset szorongatott, az övéről egy kis fejsze lógott. – Majd megkapod te is a magadét – vigyorgott gúnyosan Thorra, majd Merekhez fordult –, de most rajtad a sor, te kis tolvaj. Harmadik vétség – mondta gonosz mosollyal –, nincs kivétel.

A fiúra vetette magát, durván megragadta, a háta mögé rántotta az egyik karját, és rákattintotta a bilincset, amelynek másik végét a falból kiálló egyik karikára csatolta.

Merek üvöltött, vadul rángatta a bilincset, próbált elszabadulni, de hasztalan küszködött. Az őr mögéje lépett, átnyalábolta, hogy lefogja, majd megragadta szabad karját, és egy kiszögellésre szorította.

– Végre megtanulod, mi jár egy tolvajnak! – vicsorgott.

Kirántotta a fejszét az övéből, és a feje fölé emelte, tátott szájjal acsargott, kilátszottak ronda fogai.

– NE! – kiáltotta Merek.

Thor rémülten ült, dermedten bámulta, ahogy az őr lesújtott a fejszével, egyenesen Merek csuklója felé. Rádöbbent, hogy a szegény fiú kezét másodperceken belül le fogják vágni, vagyis egy életre megnyomorodik, csak mert némi élelmet lopott, hogy etesse a családját. Nem bírta elviselni ezt az igazságtalanságot, tudta, hogy nem engedheti. Ez így egyszerűen nem igazságos.

Érezte, hogy egész teste felhevül, fellángolt benne valami, a talpától egészen a tenyeréig áradt. Érezte, hogy lelassul az idő, érezte, hogy gyorsabban mozog, mint az őr, érezte minden másodperc minden töredékét, miközben a fejsze mintha megdermedt volna a levegőben. Thor megérezte a tenyerében az izzó energiagömböt, és az őrre hajította.

Elámulva figyelte, ahogy a sárga gömb kirepül a tenyeréből, áthasítja a levegőt, fénycsóvája bevilágítja a sötét cellát – és egyenesen a porkoláb képébe csapódik. Fejbe vágta a férfit, aki abban a pillanatban elejtette a fejszéjét, átvetődött a cellán, a falnak vágódott, és összeesett. Thor az utolsó pillanatban mentette meg a tolvajt, mielőtt a fejsze foka lesújtott volna a csuklójára.

Merek tágra nyílt szemmel bámulta a fiút.

A porkoláb megcsóválta a fejét, és kezdett feltápászkodni, hogy elkapja Thort. A fiú azonban érezte, hogy csak úgy lángol benne az erő, így amint a börtönőr talpra állt és feléje fordult, Thor nekiiramodott, felugrott, és mellkason rúgta. Még soha nem tapasztalt erő öntötte el, csont ropogását hallotta, ahogy rúgása ismét a levegőbe lökte a férfit, aki a túlsó falhoz csapódott, és a padlóra rogyott, ezúttal tényleg ájultan.

Merek csak állt ott, döbbenten, ám Thor pontosan tudta, mit kell tennie. Megragadta a fejszét, a fiúhoz sietett, a kiszögelléshez nyomta a bilincset, és lesújtott a fegyverrel. Szikrák röppentek a levegőbe, ahogy a lánc elhasadt. Merek összerezzent, majd felemelte a fejét, látta, hogy a lánc a lábához hullik, és rádöbbent, hogy szabad.

Tátott szájjal bámulta Thort.

– Fogalmam sincs, hogy háláljam ezt meg – szólt. – Nem tudom, hogy csináltad, bármi is volt ez, bárki is vagy te… bármi is vagy… de megmentetted az életem. Az adósod vagyok. És én az ilyesmit nagyon komolyan veszem.