Morgan Rice - A Bátrak Lázadása

Kyra szomorúan elmosolyodott.

- Theos elment, Apám.

Apja csodálkozó szemekkel nézett rá.

- Örökre? - kérdezte, olyan hangsúllyal, ahogy a hadurak szokták kérdezni az embereiket csata közben, olyan dolgokról, amelyet nem akarnak tudni, de meg kell kérdezni.

A lány lehunyta a szemét, miközben próbált válaszolni. Azt akarta, hogy Theos feleljen neki. De nem jött, csak néma csend. Csodálkozott, hogy valaha is volt valamilyen kapcsolata a sárkánnyal, vagy lehet csak képzelte az egészet.

- Nem tudom, Apám - mondta becsülettel.

A férfi csak biccentett, tudomásul véve a választ, úgy ahogy az emberek tudomásul vesznek dolgokat, ahogy vannak.

- Emlékezz arra, amit én… - kezdett bele az apja.

- KYRA! - hasított egy izgatott kiáltás a levegőben.

Kyra, ahogy a hang irányába tekintett az emberek szétváltak, és a szíve hevesen dobbant, amikor megpillantotta Aidant, amint épp átszalad a városkapun, nyomában Leóval, akivel az imént ugrottak le egy szekérről. A fiú egyenesen hozzá szaladt, meg-megcsúszva a havon, még Leo messze előtte szaladt, egyenesen a lány karjaiba.

A lány nevetett, ahogy Leo feldöntötte őt, miközben a mellkasán állt a négy lábával és az arcát nyalogatta. Mögöttük Andor morogni kezdett, védve a lányt. Ezt hallva Leo leugrott és visszamorgott a fenevadra. Mindketten félelem nélkül, egyformán védték a lányt, amit Kyra nagy megtiszteltetésnek érzett.

Felugrott és közéjük állt, Leót visszatartva.

- Rendben van Leo - mondta. - Andor a barátom. És Andor - tette hozzá felé fordulva -, Leo is a barátom.

Leo nyugodtan leült, de Andor folytatta a morgást, bár sokkal halkabban.

- Kyra!

A lány Aidan felé fordult, aki a karjaiba szaladt. Olyan erősen ölelte, amilyen erősen csak a kis kezével tudta. Jó érzés volt újra az öccsét látni, hiszen biztos volt benne, hogy nem látja őt többet. Ő volt az egyetlen a normális dolog az életében, ami megmaradt az elmúlt időszak viharos eseményei között, az egyetlen, ami nem változott.

- Hallottam, hogy itt vagy - mondta a fiú sietve - és gyorsan szereztem egy fuvart, hogy láthassalak. Olyan boldog vagyok, hogy újra látlak.

A lány szomorúan mosolygott.

- Sajnos nem sokáig maradok, öcsém.

A fiú arcán kétségek cikáztak.

- Elmész? - kérdezte kétségbeesetten.

Apja szólt közbe.

- Épp indulni készült a nagybátyához - magyarázta. - Engedd őt elmenni.

Kyra észrevette, hogy az ő nagybátyát mondta és nem azt, hogy a tiétek.

- Akkor vele tartok!

Apja csak a fejét rázta.

- Nem.

Kyra mosolyogva nézett le öccsére, aki olyan bátor volt, mint mindig.

- Apánknak máshol van rád szüksége - mondta.

- A csatamezőn? - kérdezte Aidan, várakozóan fordulva az apja felé. - Hallottam, hogy Esephus felé indulsz - tette gyorsan hozzá. - Én is menni akarok veled!

De ő csak a fejét rázta.

- Volisba kell menned - mondta. - Ott kell maradnod az embereim védelme alatt, akiket hátrahagyok. A csatamező nem neked való még. Majd legközelebb.

Aident elöntötte a pír a csalódottságtól.

- De én harcolni akarok, apám! - tiltakozott. - Nem kell, hogy őrizzenek a nőkkel és gyerekekkel együtt egy üres erődben.

A katonák halkan nevettek, de az apja továbbra is szigorúan nézett.

- Meghoztam a döntésemet - válaszolta kurtán.

Aiden a homlokát ráncolta.

- Ha nem mehetek Kyrával, sem pedig veled - kezdett bele a fiú -, akkor mi értelme volt a csatákról és a fegyverekről tanulnom? Mi célt szolgált akkor a kiképzésem?

- Növessz szőrt előbb a mellkasodon öcsém -, mondta Braxton nevetve, előlépve Brandonnal az oldalán.

A nevetés egyre hangosabb lett az emberek között, amitől Aidan teljesen elpirult, leforrázva állt a többiek előtt.

Kyra rosszul érezte magát, letérdelt az öccse elé, ránézett, miközben kezét az arcára tette.

- Te leszel a legjobb harcos mindközül - bátorította gyengéden, úgy hogy csak ő hallja. - Légy türelmes. Addig is, vigyázz Volisra. Neki is szüksége van rád. Hadd legyek rád büszke. Ígérem, visszatérek, és egy nap együtt küzdünk majd nagy csatákban.

Aidan meglágyult egy kicsit, majd előre dőlt és újra megölelte a nővérét.

- Nem akarom, hogy elmenj - mondta halkan. - Volt egy álmom rólad. Azt álmodtam… - vonakodva folytatta, mialatt a nővérére nézett -, hogy meghaltál.

Kyrát sokkolták a szavak, különösen a tekintet, ami a fiú szemében tükröződött. Teljesen letaglózta. Nem tudta, hogy mit mondjon. Anvin lépett előre és terített egy vastag bundát a lány vállára, hogy melegítse. Igaz jó öt kilót is kitett a súlya, de teljesen kizárta a szelet és elűzte a hideget a hátáról. A férfi mosolygott rá.

- Hosszú éjszakáid lesznek, és messze kerülöd majd a tábortüzeket - mondta neki egy ölelés kíséretében.

Apja is előlépett, szintén megölelte, olyan erősen, ahogy csak egy hadúr tudja. A lány is megölelte őt, elveszve az izma között, biztonságban érezve magát.

- A lányom vagy - mondta határozottan. - Ne feledd ezt el. - Majd olyan halkan, hogy a többiek ne hallják még hozzátette: - Szeretlek.

A lány tele volt érzelmekkel, de mielőtt válaszolhatott volna az apja sarkon fordult és elsietett, majd Leo ugrott oda hozzá és nyomta az orrát a mellkasához.

- Veled akar menni - mondta Aidan. - Vidd magaddal, sokkal nagyobb hasznodra lesz, mint nekem, bezárva Volisba. Egyébként is te vagy a gazdája.

Kyra átölelte Leo nyakát, nem tudva visszautasítani, hogy vele tartson. Tetszett neki az ötlet, hogy magával vigye, hiszen eddig is borzasztóan hiányzott neki. Jó hasznára lenne egy újabb pár fül és szem az utazás során, és hát senki sem volt hozzá lojálisabb, mint Leo.

A lány újra felkapaszkodott Andorra, miközben a katonák félreálltak. Fáklyákkal álltak sorfalat egészen a hídig, ezzel is kimutatva tiszteletüket, elűzve a sötétséget, megvilágítva számára az utat. Kyra elnézett a válluk felett, ahol az egyre sötétedő eget látta és a vadont, amely várt rá. Izgatottsággal vegyes félelemmel, de leginkább kötelességtől hajtva indult el az úton. Célja volt. A legfontosabb küldetés elé nézett, egy olyan elé, amely nemcsak az övét, de egész Escalon sorsát meghatározza. Nem is lehetett volna nagyobb a tét.

Botja az egyik, még íja a másik vállán lógott, még két oldalt Dierdre és Leo haladtak. Andor hátán, apja katonái tekintetének kereszttüzében Kyra elindult a városkapu felé. Eleinte lassan haladt a fáklyák és emberek sorfala között, mintha egy álomban sétálna a végzete felé. Nem nézett vissza, nem akarta meggondolni magát. Egy kürt szólalt meg mély hangon, az elindulás és a tisztelet jeleként.

Megpróbálta sarkával gyorsabb vágtára ösztökélni Andor-t, de az már elfogadta őt. Magától is futni kezdett, először ügetve, majd galoppozva. Néhány pillanat múlva Kyra már Argos kapuin kívül találta magát a hómezőn, ahol a hideg szél fújta a haját és nem volt más előtte csak a hosszú út, vadállatokkal és az egyre ereszkedő fekete éjszakával.

Merk az erdőben szaladt, meg-megcsúszva a sáros lejtőn, fától fáig futva, miközben Fehérerdő levelei ropogtak léptei alatt. Előrefelé nézett végig a látómezejében tartva a távoli füstoszlopot, amely megtöltötte a horizontot, elzárva az utat a vérvörös napnyugtától, és egyre inkább sürgetve őt a haladásban. Tudta, hogy a lánynak valahol ott kell lennie, lehet, hogy meggyilkolták már, de nem tudta a lábait gyorsabb futásra ösztökélni.