Morgan Rice - A Bátrak Lázadása

- Fújjátok meg a kürtöket!

Emberei sorra szólaltatták meg a kürtöket, Escalon régi gyülekező jelét fújva, amely melegséggel töltötte el a parancsnok szívét, s melyet nem halott Escalonban már évek óta. A hang ismerős kell, hogy legyen minden embernek és tudniuk kell, hogy mit jelent. Ha vannak még jó emberek azokban a falvakba, akkor ez a hang előhívja őket.

A kürtök újra és újra felhangoztak, miközben a fáklyák fényében közeledtek a falu felé. A falubeliek felriadtak jöttükre és az utcákra tódultak, fáklyáik pislákoltak a hóesésben, a férfiak sietősen kapták magukra a ruháikat, ragadták meg fegyvereiket és öltötték magukra páncéljaikat. Mindannyian a hegy felé néztek, és csodálkozva látták Duncant és katonáit közeledni. A parancsnok próbálta elképzelni, hogy milyen látványt nyújthatnak embereivel, amint a sötét éjszakában hóviharban léptetnek, éppen ereszkedve le a hegyről, s fáklyák százait tartják, melyek küzdenek a hóeséssel. A katonák belovagoltak az első faluba és megálltak a megriad arcú emberek gyűrűjében. Duncan reményt látott vidéki emberei szemében. Magára öltötte legkeményebb csatákban használt tekintetét, felkészítve magát, hogy minél jobban fellelkesítse ezeket az embereket, úgy, mint még azelőtt sohasem.

- Escalon fiai! – kiáltotta, lovával lassan léptetve az őt körülvevő emberek között.

- Eleget szenvedtünk már a pandesiai elnyomástól! Választhatjátok azt, hogy itt maradtok és élitek tovább az életeiteket, és merengtek Escalon egykori nagyságán, vagy választhatjátok azt, hogy felkeltek szabad emberként és segítetek nekünk a szabadságharcban!

A falubeliek örömmel az arcukon ujjongva szaladtak.

- A pandesiaiak elvitték a lányainkat! – kiáltotta egy férfi. - Ilyen szabadságból mi nem kérünk!

A falubeliek egyre inkább éljeneztek.

- Veled vagyunk Duncan! – kiáltotta egy másik. - Halálunkig veled lovagolunk!

Üdvrivalgások közepette az emberek felnyergelték lovaikat és csatlakoztak a sereghez. Duncan elégedetten nézte a növekvő sereget, majd megsarkantyúzva a lovát kilovagolt a faluból. Lassan egyre inkább rádöbbent, Escalonban egyre jobban gyűlik a feszültség egy lázadáshoz.

Hamarosan elértek a következő faluba, a lakosok már kint álltak és várták őket a fáklyák fényében. Hallották a kürtök hangját, a kiáltásokat, látták a növekvő sereget és pontosan tudták, hogy mi történik. Az emberek egymás után szólították az ott lakókat, mindegyikük arcára rá volt írva, hogy mit gondol, nem volt szükség semmilyen beszédre. Duncan átviharzott ezen a falun is, nem volt szükség meggyőzni a helybelieket, hogy vágyják a szabadságot, hogy helyreállítsák önbecsülésüket, hogy felnyergeljék a lovaikat és fegyvert ragadva csatlakozzanak a seregéhez, bárhova is vezeti őket.

Duncan sorra járta a falvakat, ahol egymás után gyúltak ki a fények és az erős szél, a havazás, és az éjszaka sötétje sem állította meg őket. Az emberek szabadság utáni vágya túl erős volt, és az emberek egymás után sorakoztak fel, hogy visszanyerjék az életüket.

A növekvő sereg dél felé lovagolt, Duncan keze egyre inkább elgémberedett a nagy hidegben, ahogy a kantárt szorította. Ahogy dél felé haladtak Volis száraz, hideg időjárást felváltotta Esephus nedves, de hideg éghajlata. A levegő egyre nehezebbé vált tenger nyirkos és sós levegőjétől. A fák alacsonyabbra nőttek erre felé, és mind hajlongott a szűnni nem akaró húsvéti viharban.

Egymás után keltek át a hegyeken. A hóesés ellenére a felhők oszladozni kezdtek és előtűnt a hold, megvilágítva útjukat. A harcosok lovagoltak az éjszakában és Duncan már tudta, hogy ez egy olyan emlék lesz, amelyre hátralévő életében mindig visszagondol majd. Feltéve, ha sikerül túlélnie. Ezen a csatán múlott minden. Kyrára, a családjára, az otthonára gondolt, nem akarta elveszíteni egyiket sem. Az élete egy hajszálon múlt, ugyanúgy, mint a szeretteié, mindent kockára tett ma éjszaka.

Duncan visszapillantva a válla fölött lelkesedéssel telve látta, hogy sikerült további százakat összegyűjtenie, akik egy célért küzdenek majd. Tudta, hogy még így is számbeli fölényben van az ellenfél, ráadásul egy harcedzett sereggel néznek szembe. Pandesiai katonák ezrei állomásoztak Esephusban. Továbbá Seavignek is több száz embere van, és nem tudta Duncan, hogy amaz képes-e kockára tenni őket, hogy csatlakozzon őhozzá. Meg kell győznie…

Átkeltek a következő hegyen is, majd megálltak egy pillanatra, nem volt szükség további erőlködésre. Onnan jól látszott a fodrozódó Könnyek Tengere, ahogy a hullámok a parthoz csapódnak, és a nagy kikötő, az ősi város, ahogy kiemelkedik a part sziklái közül. A város úgy nézett ki, mintha a tengerbe építették volna, a hullámok a kőfalakon fröccsentek szét. A város a szárazföldnek háttal épült, kapui a tengere néztek, úgy tűnt, hogy sokkal inkább arra épült, hogy a hajók kerüljenek biztonságba, ne pedig a lovak.

Duncan a kikötőt nézte, ahol a hatalmas hajók sorakoztak, rajtuk a pandesiai lobogóval, melynek sárga és kék színei tőrdöfésként hatottak a szívébe. Pandesia szimbóluma, a koponyával a szájában repülő sólyom, undorral töltötte el Duncant. Azzal, hogy egy ilyen nagyszerű várost a pandesiaiak megszállva tartottak, Duncant mélységes szégyennel töltötte el és a sötétség ellenére is jól látszott, ahogy arcát elönti a méreg. A hajók békésen ringatóztak, senki sem számított támadásra. Természetesen. Ki merészelné megtámadni őket? Különösen az éjszaka közepén, hóviharban?

Duncan érezte, hogy minden katonája tekintete rászegeződik és tudta, hogy eljött az igazság pillanata. Mindannyian az ő reményteli parancsára vártak, arra, amely megváltoztatja Escalon sorsát, miközben ott ült a lován érezte eljött az ő pillanata. Tudta, hogy ez egy azon pillanatok egyike, amely meghatározza az ő és a katonái sorsát.

- ELŐRE! – kiáltotta.

Az emberei éljeneztek és elkezdtek leereszkedni a hegyoldalon a pár száz méterre elterülő kikötő irányába. Duncan érezte a mellkasában kalapáló szívét, amint a hideg szél az arcába csapott és az emberek magasra emelet fáklyákkal haladtak előre. Tudta, hogy ez egy öngyilkos küldetés, de azt is tudta, hogy elég őrült a terv ahhoz, hogy működjön. Leviharzottak síkságra, lovaik olyan gyorsan vágtattak, hogy a hidegben alig kaptak levegőt, és ahogy közeledtek a kikötő felé, amelynek kőfalai csak pár száz méterre voltak előttük, Duncan kiadta a következő utasítást: - ÍJÁSZOK! – kiáltotta. Íjászai, akik mögötte lovagoltak, meggyújtották nyilaikat és a parancsra vártak. Csak vágtattak, a lovak patájának dobogása messzire hallatszott, és a pandesiaiak még mindig nem készültek a támadásra.

Duncan várt, míg közelebb nem értek – negyven, harminc, húsz lépés -, míg végül tudta, hogy eljött az idő. - TŰZ!

A sötét éjszaka hirtelen kivilágosodott, amint a lángoló nyilak ezrei szelték át a levegőt, áthatolva a hóesésen a kikötőben horgonyzó tucatnyi pandesiai hajó felé. Egyesével, mint a szentjánosbogarak csapódtak be a célpontjaikba, belefúródva a pandesiai hajók csapkodón vitorláiba.

Néhány perc múlva már minden hajó lángra kapott, a vitorlák után a hajótestek is lángoltak, ahogy a tűz gyorsan terjedt a szeles kikötőben.

- Újra! – kiáltotta Duncan.

Sortűz, sortüzet követett, a lángoló fejű nyilak, mint esőcseppek hullottak a flottára.

A flotta volt az első és csendes áldozata az éjszakának, az ellenséges katonák gyanútlanul aludtak. A pandesiaiak túl arrogánsak, túl nagyképűek voltak ahhoz, hogy ilyen mértékű támadásra számítsanak.