Owen Jones - A Meg Nem Engedett

1 A MEG NEM ENGEDETT

Egy kortárs vámpír család humoros története

Írta

Owen Jones

A mű eredeti címe

The Disallowed

Fordította Beck Csaba Miklós

Copyright © by Owen Jones, 2021

Owen Jones joga ennek a műnek a szerzőjekénti azonosítására az Egyesült Királyság 1988. évi szerzői jogi törvény 77. és 78. szakaszaival összhangban lett megállapítva. A személyhez fűződő szerzői jogviszony érvényesítésre került.

Ebben a fikcióban a karakterek és az események, a szerző képzeletének szülötte, vagy teljes mértékbeni kitalációja.

Kiadja a

Megan Kiadó

https://meganthemisconception

Ezt a könyvet hálásan köszönöm barátaimnak Lord David Prossernek és Murray Bromleynek, akik többet segítettek 2013-ban rajtam és Thai családomon, mint valaha gondolnák.

Továbbá köszönet jár még szöveggel kapcsolatos javaslataiért S. J. Agboolának, aki jorubára fordította ezt a könyvet.

A karma mindenkinek természete szerint fizet vissza.

Lépj velem kapcsolatba:

http://twitter.com/lekwilliams

owen@behind-the-smile.org

http://owencerijones.com

Iratkozz fel hírlevelünkre, hogy Owen Jones könyveiről és írásáról, elsőkézből kapj értesüléseket, a következő oldalon leadott e-levelezési címed megadásával:

http://meganthemisconception.com

1 1. LEE ÚR HELYZETE

Lee úr, vagy vénember Lee ahogyan a helyiek ismerték, hetek óta furcsán érezte magát. Mivel a helyi közösség olyan kicsi és a külvilágtól elszigetelt volt, a környéken mindenki más is jól tudta ezt. Lee úr járt a helyi, amolyan régimódi doktornőnél, hogy tanácsot kérjen ezzel a fura érzésével kapcsolatban, aki azt állapította meg, hogy a testhőmérséklete kibillent az egyensúlyából, aminek az lehetett az oka, hogy valami kihatással volt a vérképére.

A helyi sámánnő, Lee úr nagynénje, igazából még mindig nem volt teljesen bizonyos a furcsa érzetének oka felől, de megígérte neki, hogy 24 órán belül megtudja azt, annak fejében, hogy hagy neki pár mintát vizsgálódásra és majd visszajön amikor hívatja. Ezzel a sámánnő egy mohacsomót és egy követ nyújtott át Lee úrnak.

Ő tudta mit tegyen velük, csinálta ezt már korábban is. Levizelte a mohát és miután mélyről felkrákogott egy adagot, a kőre köpte és tisztelettel visszaadta őket, vigyázva nehogy a nő kezéhez érjenek a minták, nehogy elszennyeződjenek. Ezután a sámánnő külön-külön becsomagolta a mintákat banánlevelekbe, hogy minél tovább megtartsák nedvességüket.

-Adj nekik egy napot, hogy lebomoljanak és kiszáradjanak. Aztán alaposan szemügyre veszem őket, hogy mi is a bajod.

-Köszönöm Da nénikém, úgy értem Da sámánasszony. Várni fogom a hívásodat és amint jön, azonnal visszajövök!

Da a háta mögé nyúlt és egy agyagpalackot vett le a polcról. Kihúzta a dugóját, két kortynyit húzott belőle, amiből a másodikat végig fújta vénember Leen. Miközben Da imát mormolt az isteneihez, Lee úr arra gondolt, hogy teljesen megfeledkezett ez a nő a “takarításról.” Utálta, ha bárki leköpi, főleg ha egy vénasszony, rothadó fogakkal.

-Ez az alkohol permet és az imádság rendben tart, míg gatyába nem szedünk rendesen! -bíztatta.

Da sámánnő felállt teljes lótusz üléséből és a gyógyító szentélyének döngölt föld padlójáról. Unokaöccse vállát átkarolva sétált ki vele, közben pedig egy cigarettát sodorgatott.

Ahogy kiértek, meggyújtotta a cigarettát és nagyot szívott belőle. Érezte ahogyan a füst megtelíti tüdejét.

-Hogy van a kedves feleséged és a gyerekek?

-Ó, ők jól vannak Da nénikém, bár egy kicsit aggódnak az egészségem felől. Egy ideje már gyengének érzem magam. Mint tudod, soha életemben nem voltam beteg.

-Á, mi Leek erősek vagyunk, nem is kicsit! Apád, a drága bátyám, még mindig egészséges volna, ha el nem viszi az influenza. Bivalyerős volt! Rá ütöttél, csak őt sosem lőtték meg. Szerintem az tette be nálad a kaput, az az amcsi golyó.

Lee úr ezt már hallotta pár százszor, de nem lehetett igaza ez ügyben, így csak bólintott. Adott nagynénjének egy ötven bátost és hazaindult a tanyájára, ami csak néhány száz méterre volt a falutól.

Máris jobban érezte magát, így könnyed lépésekkel iramodott neki, próbálva mutatni ezt másoknak is.

Vénember Lee teljesen megbízott ősi nénikéjében, Daban, mint mindenki más is a közösségben, ami egy kis falu volt, körülbelül ötszáz házzal és pár tucat környékbeli tanyával. Nagynénje akkor lett a falu sámánnője mikor ő maga még kisfiú volt. Nem volt több alig néhány embernél a faluban, akik még emlékeztek az előtte levő sámánra. A falunak sosem volt saját egyetemi végzettségű orvosdoktora.

Ez nem azt jelentette, hogy a falusiak nem juthattak orvoshoz, csak azt, hogy kevéshez és csak messze. A legközelebbi “helyi” orvos egy városkában volt, onnan hetvenöt kilométerre, oda pedig nem volt sem busz, sem vonat, sem taxi a hegyekből, ahol éltek, Thaiföld legfelső, észak-keleti sarkában. Emellett az orvos drága is volt és drága gyógyszereket írt fel, amiről mindenki azt feltételezte, hogy magas jutalékot kapnak utánuk. Pár faluval odébb volt egy klinika, ahol egy teljes munkaidős nővér és egy részmunkaidős vándororvos dolgozott, aki kéthetente egyszer rendelt a klinikán.

Lee úr úgy gondolta, ez valószínűleg jó lehet a gazdag városiaknak, de a maguk fajtájának nem sok hasznára van. Hogyan tudna egy tanyasi ember kivenni egy egész szabadnapot és felbérelni valakit, aki szintén kivenne egy szabadnapot csak azért, hogy elmenjenek kocsival egy városi orvoshoz? Még ha egyáltalán találna arra valakit kocsival, bár néhány öreg traktor volt tíz kilométeren belül.

Nem. Úgy gondolta az ő öreg nénikéje elég jó volt mindenkinek. Elég jó volt neki is. Emellett senkit sem engedett meghalni, akinek még nem jött el az ideje és egészen biztosan nem ölt meg senkit, erre mindenki megesküdött volna.

Mindenki.

Lee úr nagyon büszke volt nénikéjére és különben sem volt más választás kilométereken át, valamint egészen biztosan nem volt senki másnak annyi tapasztalata, mint neki, az ő.…? Nos, igazából senki sem tudta, hogy hány éves is volt, még ő maga sem, de ha kilencven nem volt, akkor egy sem.

Lee úr ezekkel a gondolatokkal elért tanyájának előkertjéhez. Megakarta beszélni a helyzetet feleségével, mert habár a külvilág számára úgy tűnt a családjának ő maga a feje, csakúgy, mint bármely másik családban, de ez csak a látszat volt. Igazából minden döntést a család hozott meg, mint egész. Vagy legalábbis a felnőttek.

Ez egy fontos napnak indult, mert a Lee család még sosem volt “válságban”. A két gyermeküknek pedig, akik nem is voltak már gyerekek, lehetett már szavuk ez ügyben. Történelem kezdett íródni és ezt Lee úr is nagyon jól tudta.

-Nya! -hívta kedvesen, feleségét becenevén, mivel az elsőszülött gyermekük, amikor még nem tudta kimondani, hogy “anya,” csak nyát mondott. -Nya itt vagy?!

-Igen, itt vagyok hátul!

Lee várt rá a házban néhány pillanatot, hogy bejöjjön a mosdóból, de fülledt és meleg volt odabent így vissza kiment az elülső udvarba és leült a méretes szalmatetős családi asztalhoz, ahol az egész család szokott étkezni és ülni amikor csak idejük engedte.

Lee asszony igazi neve Wan volt, bár a férje szeretetteljesen csak Nyának hívta mivel az idősebb gyermekük eleinte így hívta. Lee úrnál pedig ez kedves emlékként megragadt. Nem úgy, mint a gyerekeknél. Baan Noi falvából származtak mindketten. Az asszony családja csak ebből a faluból volt ismert, míg Lee úr családja két generációval korábban érkezett egy kínai kisvárosból, bár az sem volt tőlük messze.