Németh Márton - Újgazdag lettem

A világ asztalának megterülése után csömört kapott, mert mindenért két kézzel nyúlt és könyörtelenül behabzsolt. Aztán jöttek a szánalmas, semmire sem jó életmód-diéták, életvezetési tanácsadók, kuruzslók, sámánok. Alternatív gyógymódok a vagyonosodás ellen. A gazdagodás ölte a lelkét, nem tudott vele értelmesen mit kezdeni, így kapaszkodott mindenbe, hátha rábukkan élete értelmére – mindhiába.

Vámhegyi az élet színházának előadását nézte végig az első sorból. A gazdagodás Bajnokok Ligáját, amit az összes vele hasonszőrű meg akart nyerni minden évben. Az igazi dicsőség a Forbes magazin gazdagságlistájának egyik helyezése. Aki oda felkerül, az már valaki. Köztük is megvan persze a rangsor, de azért az már valami. Vámhegyinek az ilyen nyaralásos helyzetekben mindig eszébe jutott, hogy vajon miért szerettek jobban nyaralni járni, amikor egész évben azért dolgoztak, hogy egy hétre valahogy lejussanak egy horvátországi apartmanba. Nem számított, hogy hova, mert mindennek örültek; főzőcskéztek, sütögettek, örültek, hogy lejuthattak a tengerre.

Mára ez valamiért megváltozott. Lényegesen exkluzívabb helyeken nyaralnak, akár évente többször is, mindenkinek minden óhaja teljesül, mégsem működik. Egyre többet veszekednek, egyre magányosabbak a közösen eltöltött idő alatt, amit még a tavaly őszi szállásuk, a dubaji Burzsd al-Arab szálloda (a médiában olvasható hétcsillagos kényelme) sem tudott egy-két napnál tovább kompenzálni. Vámhegyi várta, hogy majd egy szép napon ezek a nyaralások is visszatérnek a régi kerékvágásba. Hátha jól tudják érezni majd egyszer magukat a luxus fellegvárában is „úgy, mint régen”, szegényebben, a gazdagság hajnalán. Várta a régi szép időket. Mint minden ember, ő is várt valamire. Aztán megsértődött és megbántódott. Igazságtalannak érezte az életet. Ő nem ilyennek akarta nevelni Deniszt. Mégis ilyen lett. Nem ilyen családi életre vágyott. Nem akart családi viszályokat, irigységet. Miért van az, hogy a sógorával is csak elviselni képesek egymást? A háta mögött meg folyamatosan bírálja, akárcsak a sógora őt. Megtűrt, kiégett családi kapcsolatok. És nem, egyáltalán nem tudnak örülni egymás sikereinek. Kifejezetten keresik a szálkát a másik szemében, ami ha nincs, hát odaképzelik.

– Figyelj csak, apa, kérdeznék én tőled valamit. Értékelem, hogy egzotikus helyekre viszel minket nyaralni, de az a tapasztalatom, hogy valamiért ezeket a nyaralásokat már egyáltalán nem élvezem. Arra gondoltam, hogy jövőre olyan helyre szeretnék menni, ahova én magam is ki tudom fizetni a részemet. Nem tudom, miért, de úgy érzem, hogy lényegesen jobban érezném most magam, ha nem te fizetnéd a cechet, hanem én fizetném, csak a sajátomat persze. Hiába mondod azt, hogy közös az érdem és ez a közös munka eredménye, én mégis úgy érzem, hogy egy eltartott kolonc vagyok. És én nem akarok eltartott kolonc lenni. A magam ura szeretnék lenni, saját pénzügyi döntésekkel, saját bankszámlával, szeretnék minden téren leválni rólatok. Kellemetlen ez így nekem, és szerintem neked is. Vagy te ezt élvezed? – vágott Vámhegyi önmarcangoló gondolatmenetébe idősebb fia, Lázár. Vámhegyi felhúzta a szemöldökét, nem igazán értette az elhangzottakat. Tűnődött, hogy Lázár vajon komolyan mondja-e, amiket mond. Persze tudta, hogy Lázár nem szokott a levegőbe beszélni, csak zavarta, hogy megint tükröt kell tartania saját maga elé. Nem szerette az ilyen helyzeteket, mindig igyekezett kerülni őket. Alacsony volt az érzelmi intelligenciája. Főleg amikor tudta, hogy a fiának ismét igaza van. Miért is nem tudja észszerűen kezelni a pénzt a családjában? Miért akar folyton mindent magának? Miért szeretné, hogy a környezetében élők függjenek tőle és a döntéseitől? Egyáltalán miért szeret ő a végső döntéshozó lenni? Lázár az egyik tyúkszemére lépett: a pénz és a családtagok kényes, rejtegetni való sötét viszonyára. Másrészről pedig büszke volt ismét Lázárra, hogy egy életerős, minél előbb saját lábra állni akaró, egészséges észjárású fia is van. Aki nem akar a nyomdokaiba lépni. Az ugyanis teljesen jogos gondolat egy fiatal férfitól, hogy szeretné magának fizetni a számláját, csak a Denisz-féle dilettánsokat nem zavarja a szülők pénzén való élősködés. És Lázárt zavarta, ami jó. Jó jel arra, amit nem tanítanak az iskolában. A saját egzisztenciára és anyagi jólét felépítésére való elkötelezettségre.

– Ugyan már, tesó… hagyd már ezt a hülyeséget, élj a lehetőséggel, nézd meg a sok szegényt, akik nem utazhatnak a Maldív-szigetekre. Nézz körbe, ez a valóság, a magyar realitiiiii – vágott közbe Denisz, önzőségtől duzzadó hamis empátiával.

– Denisz. Nézd. Tudom, hogy számodra az élet nem jelent többet holmi könnyed szórakozásnál, utazgatásoknál, felesleges költekezéseknél, de hidd el, a hedonizmust nem lehet életcélként kitűzni – reagált Lázár.

– Hedo… mi a faszt? Hedonihilizmust, tesó’? Na mi van, megdöbbentél?! Azt hitted, én nem vagyok elég értelmiségi, hogy ilyen dumákat vakeráljak? – nevetgélt Denisz, aki ismét vesztett, amiről persze nem tudott.

– Hagyjátok már abba! Miért kell nektek folyton civakodnotok? Még nyaralás közben is? – nehezményezte a szokásos nyaralási koreográfiát Vámhegyiné, akinek valamiért mindig az fájt a legjobban, ha Deniszt bántják, vagy próbálják szembesíteni önmagával. Ilyenkor pitbull módjára támadt fel benne az anyai ösztön, lavinaként zúdította a világra a nevelési hibáiból adódó frusztráltságát.

– Elég legyen. Kérlek benneteket, viselkedjetek, mégsem otthon vagyunk – próbálta fenntartani a boldog család látszatát Vámhegyi, akit érdekes módon kevésbé zavart családja belső kezeletlen feszültsége, mint az, hogy mit gondolnak róluk a mellettük ácsorgó ázsiai turisták egy reptéren, akik egy szavukat sem értik.

– Meg amúgy is, Denisz. Téged miért nem érdekel az önmegvalósítás? – öntötte az olajat a tűzre Lázár.

– Gyerekek! Ezt nem itt és nem most kell megbeszélni! – morgolódott Vámhegyi, mintha valami nemzetbiztonsági titkot őriznének, amit csak ők tudnak és nem szabad, hogy kiderüljön.

– Apa. Téged sem értelek. Miért félsz egyenesen beszélni Denisszel? Velem olyan könnyedén tudsz konfrontálódni, vele miért nem? – kérdezte Lázár nyugodt, de szembesítő hangon. Vámhegyi ettől megint kapott egy gyomrost, ugyanis tényleg nem tudott már évek óta egyenesen beszélni kisebbik fiával. Maga sem értette, hogy mi ennek az oka, és hogy mikor kezdődhetett, de mára kialakult, ez tény. Képtelen volt Denisszel őszintén beszélni. A tudatalattija mindig közbeszólt, ahányszor megpróbálta. Ha pedig nem a tudatalattija, akkor a felesége, Denisz védőszentje. Nehéz élet ez egy apának. Főleg, ha a fiáról van szó.

– Még hogy fater nem konfrontálódik velem?! Azért, mert nem mer, tesókám! Tanulhatnál tőlem egyet s mást, hogyan kell idomítani a szülőket! – kárörvendezett kényszeresen Denisz.

– Denisz. Drága, egyetlen kisöcsém. Te az orrlyukadat sem tudod megkülönböztetni a segglyukadtól – ironizált Lázár, felvállalva a szituációt.

– Elég legyen! Ez már több a soknál! Lázár! F-e-j-e-z-d b-e! – jött ki a sikítófrász Vámhegyinén. Nem engedhette, hogy egyszerre a két legféltettebb kincsét bemocskolják: a családról való külső megítélést és Deniszt, az érinthetetlent.

– Anya. Kérlek, csillapodj, az égvilágon nem történt semmi, amitől ennyire ki kéne, hogy kelj magadból. Inkább örülhetnél, hogy végre valaki kimondja azt, ami van – csitítgatta édesanyját Lázár.