Németh Márton - Újgazdag lettem

– Irány a nyár! – kiáltott fel hirtelen Vámhegyiné, amikor megpillantotta a Liszt Ferenc nemzetközi repülőteret az út bal oldalán. – Ó, de várom már az Emirates kényelmes foteljait, meg ami utána jön! – örömködött.

– Idén nem lesznek olyan kényelmesek azok a fotelok, ugyanis a késői időpontválasztás miatt csak a turistaosztályon volt már szabad hely – csitítgatta Vámhegyi.

– Jaa… akko’ má’ értem, fater, hogy miért nem jött értünk az Emirates sofőrje… mert a szaros turistaosztályon bénázunk, mint a prolik – tudálékoskodott Denisz.

– Fiam! Attól, mert turistaosztály, még nem biztos, hogy prolik utaznak rajta. Látod, mi is itt utazunk, mégsem vagyunk prolik – mentegetőzött elkényeztetett fia előtt Vámhegyi, akit mélységesen lesújtott kisebbik fia világnézete. Ha tudná, hogy az Emiratesen a turistajegy is több mint egy millió forint volt négyüknek… akkor bizonyára ugyanez lenne a véleménye, mert semennyire sem érdekelné. Ugyanis Denisznek annyi pénzügyi műveltsége sincs, hogy el tudja dönteni, hogy egymillió forint az sok pénz vagy kevés. Számára a luxus nem kiváltság volt, hanem alap. Az élet alaphelyzete. Ennyit ismert a világból. A saját kis burkát, amiben felnevelték. Egyszer sem kötelezték semmire, amihez nem volt kedve, és soha nem mondtak neki igazán nemet. Gondolták, ha megóvják mindentől, ami nekik fiatalon fájt, akkor jó szülők lesznek. Hát megóvták. És még mindig óvják. Csak már nem tudják, hogy mitől. Az élet könyörtelenségétől, az őszinte emberektől, a pszichológusoktól. Denisz saját fekélyes gondolkodásától. A teljes képzavartól, amiben él és hisz. Meggyőződése például, hogy akinek nincs pénze, az igénytelen és lenézni való. Gyakorlatilag olyan istent imád, amihez neki sincs semmi köze. A pénz istenét.

Vámhegyi hallott nemrég egy japán mondást, hogy a pénz olyan energia, ami fél, mert oda áramlik, ahol biztonságban érzi magát. Tudta, hogy Denisznél a pénz nem fogja magát biztonságban érezni. Úgyhogy áramlás sem lesz, a flow nem indul be, és Deniszre egy rettentően nyomorúságos élet vár. Ez minden szülő rémálma. Vámhegyiéké is. Vámhegyi persze igyekszik kidolgozni bizonyos B és C terveket, de mindig ugyanarra a következtetésre jut: még nem elég gazdag ahhoz, hogy vagyona gyerekei életét is megoldja, életük végéig. Ugyanis ahhoz még vagy tízszer gazdagabbnak kéne lennie, hogy hátradőlhessen és azt mondhassa, hogy ezt már bizony nem lehet elbaszni. Most még hiába bíz meg komoly vezetőket, ha ő nincs, félő, hogy a cég szemét is kilopják a gyerekei alól. Viszont egy gondosan diverzifikált portfólió a megfelelő helyeken már elég stabil ahhoz, hogy ha néhány helyet elvesztenek, a többi továbbra is biztosítsa a megszokott életszínvonalat. Ahhoz viszont az ő pénze még nagyon kevés. Nyugdíjba vonulása után annak is örülhet, ha saját nyugdíjas éveit anyagilag függetlenül élheti le. Ez most a szembejövő cudar igazság. Sokszor gondolt rá, hogy bárcsak a fiai néhány hónapra élhetnének abban a világban, amiben ő réges-régen felnőni kényszerült. Marcangolta az elmúlt tíz év rosszuleső beismerése, hogy bizony voltak hibái. Komoly hibái, amiket ő már nem fog tudni helyrehozni. Hiába próbál a munkájával példamutatóan elöl járni, Denisz egyértelműen a kényelmesebb anyai mintával azonosult. És ez a minta nem lesz képes önmagát sem fenntartani, nemhogy egy egész céget. Szomorú, de ez a helyzet. Minden vállalkozó álma, hogy egyszer egy olyan vállalatot vezessen, amit a világ bármely pontjából egy laptopról is irányítani lehet, de Vámhegyi one man show-jától ez még nagyon messze volt.

Nehezedő lelki terhei mellett Vámhegyi behúzta bőröndjét a Liszt Ferenc Nemzetközi Reptér 2B termináljára, szemével kereste a Dubait jelentő „DXB” rövidítést, amit idősebb fia, Lázár szúrt ki először.

– Ott van, apa, Budapest – Dubai, 14:50. Egy Boeing 777–300ER típusú géppel fogunk utazni. Tudtátok, hogy ezen a géptípuson Rolls-Royce hajtóművek vannak? – kérdezte költőin Lázár.

– Akkor ez biztos baromi drága… mennyibe kerülhet vajon egy ilyen repülő? – dobta vissza a kérdést Denisz, aki továbbra is pénzben mérte a világot.

– 250 millió amerikai dollár, kisöcsém, vagyis több mint hetven milliárd forint. Persze ha többet rendelsz, biztos kapsz rá némi kedvezményt – szellemeskedett Lázár.

– Hetven milliárd??? Aztakurva! Mikor lesz nekünk annyi pénzünk, fater? – és gúnyos szemmel Vámhegyire nézett, amolyan számonkérően, teátrálisan leszegényezve apját.

– Hetven milliárd forintunk? Ha minden vagyonunkat eladjuk sem lesz több néhány milliárdnál, úgyhogy ilyen gépet biztos nem veszünk egyhamar. Viszont ha lenne benned annyi kurázsi, édes fiam, hogy kiveszed a fejedet a seggedből, akkor látnék rá esélyt, hogy akár még a te életedben összejöhessen rá a pénz – hangzott a visszafojtott válasz Vámhegyitől, akit azért mélyen szíven érintett Denisz gúnyolódása. De most nem Denisz sötétségén sértődött meg, hanem a világ igazságtalanságán. Denisz ugyanis rávilágított, hogy vannak emberek, cégtulajdonosok, akik annyira gazdagok, hogy képesek vásárolni ilyen gépeket. Egyszerre akár többet is. Végigfuttatta a gondolatmenetet, és kishalnak érezte magát a világ óceánjában. Lehet, hogy azért szeret Magyarországon élni, mert a magyar tengerben ő már nagyhalnak számít. De amint kiteszi a világtengerekbe az uszonyát, azonnal szembesül vele, hogy ő bizony csak keszeg a bálnák mellett, akit könnyedén be lehet kapni, meg lehet enni és le lehet nyelni. Fájdalmas beismerés volt.

– És képzeljétek! Az Emiratesnek több mint százharminc ilyen gépe van – kontrázott rá ismét Lázár.

– Úristen! – döbbent meg még jobban Vámhegyi… ez az infó kellett még neki. Punktum. Sakk-matt. A vécépapír-király leütve. Az már közelít a tízbillió forinthoz. Felfoghatatlan, leírhatatlan összeg. A 2017-es magyar GDP negyede.

– Ha megérkeztünk Dubaiba, mit szólnátok, ha engem kiraknátok a Dubaj Mall-ban, amíg ti kocsikáztok, tudjátok, én nem bírom azt a meleget, ami ilyenkor ott van – vágott közbe Vámhegyiné, továbbra is a plázarobogást erőltetve.

Vámhegyi lesütött szemmel meredt rá, mint aki éppen ölni készül; hatalmába kerítette a szokásos, nyaralások előtti érzés, miszerint semmi kedve a családjával közös kikapcsolódást keresni, mert nekik úgysem jó soha semmi. Túl meleg van, túl hideg van, szar a kaja, koszos a hotel, hülyék a pincérek, lassú a wifi, és a többi kihagyhatatlan balsors, ami nemsokára bizonyosan be fog következni. Nem akart már harmadszor is veszekedést szítani, így inkább engedett valamelyest, megoldotta egy „majd ott eldöntjük drágám”-mal. Döbbenten nézte feleségét, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy ha az elmúlt három hét már úgyis a megállíthatatlan vásárlásnak volt szentelve, akkor mi visz rá valakit, hogy az első városban, ahol leszállnak, folytassa ezt az őrületet. Mindig is tudta feleségéről, hogy vásárlási mániában szenved, azt is tudta, miért. A gyerekkora miatt. A Vajdaságban nőtt fel, élt háborúban, szegénységben. A szegénységnek is a szegényebb bugyrában, egy bombatámadás után házuk sem volt, romokban laktak, patkányok között. Évekig nélkülöztek, Budapestre is csak a nagymamája miatt tudott felkerülni, ahol javult a sorsa.

Világéletében úgy gondolta, hogy valaki vagy valami tehet erről. Hogy valaki szegény, és hogy valaki nem. Hozzá kell tenni: nem a gazdagokat hibáztatta, inkább a szegényeket. Akik az egészről tehetnek. Így amikor a férje jóvoltából sikerült az anyagi osztálykitörés – a felfelő történő társadalmi mobilitás – minden erejével próbálta behozni a benne munkálkodó lemaradást. Nem ismert határokat; amit lehetett, elköltött, és még annál is többet. Próbálta elhitetni, hogy ezek teljesen természetes és szükséges kiadások, de mindketten tudták, hogy a felesleges vackok felhalmozása egyetlen célt szolgál: Vámhegyiné rövidtávú kiengesztelését a szegénységért.