Mikula László - A férfi és a nő

Tiámat azonban nem akart behódolni: démoni hadvezére, Kingu irányításával szörnyek seregét küldte Marduk ellen, aki azonban elbánt velük. Legvégül magával az ősanyával vívott meg, akit úgy győzött le, hogy szélviharokat küldött a testébe, majd pedig kettéhasította Tiámatot, »mint egy kagylót«. Felső feléből teremtette az eget, az alsóból a Földet, Kingu véréből pedig az istenek szolgálatára rendelt emberiséget. Ám mivel a vérbe Marduk lehelt lelket, az ember – mint oly sok teremtéstörténetben – itt is kettős eredetű. Teste démoni, hiszen a lázadó Kinguból lett, ám szelleme isteni jellegű és fénytermészetű.

A héliopoliszi teremtésmítosz szerint minden későbbi létező összefolyva, egységben nyugodott Nun isten mélységeiben. Nun-t őstengerként képzelték el, akinek a felszínét sűrű sötétség borította, mert a Fény is odabent pihent. Ugyanakkor hermafrodita szakállas nőnek is ábrázolták, jelezve, hogy – akárcsak Apszu és Tiámat ölelkezésében – a később létrejövő ellentétek Nunban még egyben voltak.

Az őstenger mélyén titokzatos folyamat kezdődött, majd kiemelkedett belőle egy domború sziget. Ez volt az első szilárd pont a kavargó, folyton áramlásban lévő őskáoszban. Az egyiptomiak azt az ősdombot, illetve az itt történteket hívták Szep Tepi-nek, ami »Első Alkalmat« jelent – így született ugyanis az idő.

A dombon egy kis növény sarjadt, mely hamarosan pompázatos, áttetsző lótuszvirággá nőtt és kibontotta szirmait. A kehely közepén egy tündöklő, aranybőrű gyermek ült: Nefertum, a Napgyermek, aki valójában Ré Napisten teremtő énje. A gyermek kinyitotta szemét, melyből ragyogó napsugár áradt szét az addig sötét mindenségen, és ezzel megszűnt a káosz. Ez lett az első reggel az Univerzumban, amikor először kelt fel a Nap.

A világhajnal után a felnőtté serdült Ré önmagából létrehozta az istenek és istennők nemzedékeit. Volt közöttük egy testvérpár, Geb, a Föld, és Nut, az Ég, akik hosszú időn át szorosan eggyé válva ölelkeztek. Su, a levegő istene azonban közéjük hatolva szétválasztotta őket: felemelte Nut istennőt, megalkotva belőle az égboltot, ugyanakkor Gebet nem engedte asszonya után emelkedni. Azóta is kettejük közt állva tartja külön őket, mert ha nem így lenne, összedőlne a világ és újra beköszöntene a káosz. Itt is van tehát egy szétválasztási motívum, ami – úgy látszik – az ősi teremtésmítoszok egyik alapvető tanítása volt.

Lótuszból előbújó istengyermek a hindu Visnu Purána teremtéstörténetben is. A két egymástól távoli kozmogónia hasonlósága meghökkentő, az indiai szöveg szerint csak az irányok és ellentétek nélküli Okozati Óceán létezett, ezen ringatózott egy kígyó gyűrűin pihenve Visnu isten. Hasa kidomborodott a vízből, köldökéből pedig egy lótusz sarjadt. A virág kibontotta szirmait, közepén pedig ott ült Brahma, a Teremtő, csecsemő képében – pont úgy, mint az egyiptomi mítoszban Ré.

A harmadik teremtésmítosz-típus az áldozattal teremtés modellje. Purusa története (Purusa szanszkritul: Szellem, Világlélek, aki méreteiben azonos volt az addig kaotikus mindenséggel. Az istenek úgy döntöttek, feláldozzák őt, amivel Purusa egyetértett, sőt önként halálra adta magát, hogy testrészeiből megszülethessen a ma létező Univerzum. Önfeláldozásával Purusa életet adott a világnak.) rá a legszebb példa, de hasonlóan egy ősisten önfeláldozásából, holttestéből származtatták a világot a germánok, a kínaiak, és még sok más nép is. A spirituális üzenet a következő: a dolgok létrejötte mindig fájdalommal jár, vajúdással, olykor egy korábbi dolog pusztulásával. Ahogy a halálból élet, az életből halál fakad, úgy a Mindenség is csakis egy önfeláldozó lény halála révén születhetett.

A negyedik jellegzetes teremtésmodell a Világtojás legendája. Ennek lényege, hogy a jelenlegi mindenség egy őstojásból keletkezett, ami eredetileg önmagában foglalt minden később létrejövő dolgot. A tojás tehát egyfajta szingularitás (www.rieth.hu/Vilagom/10b_Szingularitas.htm: A szinguláris szó jelentése: egyedi, kivételes, különleges viselkedést vagy szabálytalanságot mutató. A szingularitás egy szinguláris hely), őspont volt, ami túlfeszülve szétrobbant és kirepült belőle minden: Nap, Hold, csillagok, világűr, téridő, Univerzum. Ez gyakorlatilag egy az egyben ugyanaz, amit a Nagy Bumm (Big Bang), az ősrobbanás-modell. (https://hu.wikipedia.org/wiki/Ősrobbanás: tudományos elmélet, mely szerint a világegyetem egy rendkívül sűrű, forró állapotból fejlődött ki nagyjából 13,8 milliárd évvel ezelőtt. Az ősrobbanás-elmélet azon a megfigyelésen – az úgynevezett Hubble–Lemaître-törvényen – 2018 előtt Hubble-törvény – alapul, mely szerint a galaxisok színképvonalai vöröseltolódást szenvednek. Ez a tény a kozmológia elméletével összevetve azt mutatja, hogy a tér az általános relativitáselmélet Friedmann–Lemaître-modellje szerint folyamatosan tágul. Ha a múltba extrapoláljuk az Univerzum jelenlegi állapotát, akkor ezek a megfigyelések azt mutatják, hogy a világegyetem egy olyan állapotból kezdett tágulni, melyben az anyag és az energia rendkívüli hőmérsékletű és végtelen sűrűségű volt.)

Az ötödik teremtésmodell a szóval teremtés archetípusa.

(https://idegen-szavak.hu/archetípus: őskép-minta, az első lenyomat)

A Thot-genezisben Íbisz a hangjával teremt: az addig némaságba burkolt világba belerikolt, ezzel megtörve a nemlétezés csendjét. A másik példa a Biblia, ahol az Úr azzal ad létet a dolgoknak, hogy kimondja: Legyen! A keresztény kozmogóniájából pedig egy töredék mégiscsak bekerült a kanonizált Szentírásba is, János evangéliumában találjuk. Eszerint Isten teremtő megnyilvánulása nem más, mint az Ige, görögül Logosz, akit az apokrif evangéliumok Jézus egyik énjének tekintenek. Jézus eredeti kozmogóniai tanításaiban pedig együtt megvolt mindegyik teremtésmodell, hiszen ezek valójában nem szakíthatók szét egymástól. Akár világtojással, akár hangmágiával, istenharccal, szétválasztással, vagy épp véráldozattal képzelték el a régiek a Mindenség születését, mindegyik ugyanarról szólt: miként váltotta fel a megnyilvánultalan állapotot a megnyilvánult, hogyan lépett a káosz helyébe a kozmosz, azaz a Rend.”

A Földi élet népeinek további teremtés-elképzeléseit itt olvashatják: „mek.oszk.hu/00100/00192/html/001.htm”.

Azért gondoltam beemelni ide a különböző teremtésmodelleket, hogy magyarázatot próbáljak találni arra, miszerint a Föld szinte minden pontján élő, különböző fejlettségi fokú emberek miként képzelték el a saját létezésük történelmét.

Ezek a teremtéstörténetek természetesen az emberek fantáziáinak a szüleményei, és mindaddig nem játszanak vagy játszottak szerepet a környezetükben, amíg ezekből az elképzelésekből nem képződtek a többi ember számára kötelezően előírt erkölcsi vagy etikai elvárások. Miután ezek intézményesültek – pl. megjelent a sámán, aki mindig megmondta a tutit, vagy az azték főpap, aki minden gátlás nélkül emberáldozatot végzett, természetesen saját magára sohasem gondolt, hogy ő legyen az áldozat, vagy az inkvizítor, a sötét középkor európai képviselője, vagy a jelenkor egyházi papjai –, mind előírták, hogy a közösség egyede, az ember hogyan köteles élni a közösségen belül, mert ha nem így tesz, akkor egy megfoghatatlan, láthatatlan, érzékelhetetlen erő őt igen el fogja marasztalni. Talán így lehetne összegezni mindazokat gondolatokat, amelyekkel az embereket befolyásolni próbálták, hogy a társadalom irányítható tagjai legyenek.