Horváth Diána - Lépj az árnyékod elé

Tekintsük úgy, hogy az a nagy VALAMI, az a nagy ENERGIA, az a VALAKI, amit, akit minden vallás, hit, me­ggyőződés másnak nevez – a nagy Egy −, tekintsük úgy, hogy ő az édesanya példánkban, és mindannyian az ő gyermekei vagyunk. Ha édesanyaként én azt mondom a gyermekemnek, hogy tanuljuk meg a szorzótáblát, mert az fontos lesz számodra a későbbiekben minden egyes szituációban – ha egy boltban fizetsz, ha ki kell fizetned a villanyszámlát, a közös költséget vagy bármit. A szorzás minden szempontból fontos lesz valamilyen szinten az életedben. Meg kell tanulnunk, függetlenül attól, hogy még azért is fontos, mert az iskolarendszerben ezt számon kérik. Tanuljuk meg a szorzást. Úgy tűnik, hogy nagyon jól tudja a gyerek, visszakérdezzük – semmit nem tud belőle. Újra nekimegyünk másik taktikával, lassabban, visszafelé haladva, bármilyen más módszerrel. Úgy tűnik, hogy tudja – megint ellenőrizzük, megint nem. Ilyenkor szoktuk megkérdezni, hogy ilyenkor hol van az a Valaki, miért nem segít rajtunk, miért nem segíti a mi életünket, miért csak azért van, hogy mi szenvedjük, nos, akkor harmadjára, ha ilyenkor én lennék a „jóságos” anyuka – mert sokszor úgy gondoljuk, hogy ez lenne a feladata a jóságos anyukának –, ezt mondanám: „Jól van, kicsim! Akkor tegyük félre a szorzást! Nem sikerült semmi, de ügyes voltál.”. Onnantól fogva el fogja hinni a gyerek, hogy igen, én tudom a szorzást, én ügyes vagyok. Utána belemegy számtalan olyan szituációba az életében, amikor újra szükséges lesz a szorzás, és ő elbukik. Akkor azt fogja mondani, hogy „Jaj, az én anyukám anno miért nem tanította meg a szorzást rendesen, vagy miért hagyott engem elsiklani harmadjára a szorzás fölött, és miért mondta nekem azt, hogy én ezt nagyon jól tudom, amikor egy sokkal nagyobb, nehezebb, sokkal erőteljesebb szituációban, ami az életemre sokkal nagyobb hatást gyakorol, a nem-tudás miatt el kellett, hogy bukjak?”.

A felelősség mindig kizárólag saját magunké. A közös nevező mindig saját magunk vagyunk. Egyetlen ember tud változtatni a saját sorsán. Mutogathat bárkire és bármire, és nevezheti magát a körülmények áldozatának, de a körülményeket is mi magunk teremtjük. A szabad akaratunk szerint döntünk. Minden egyes szituáció, ami szenvedést, negatív érzést, bármit, ami számunkra rossz, okoz, az nincs megoldva, az még egy feladat, amit meg kell oldanunk. Ha megoldottuk, abban a pillanatban egy örömpillanatot okoz. Mert a boldogság is csak pillanatok kérdése, mindig minden egyetlen pillanat. Nem létezik olyan, hogy valaki folyamatosan boldog, folyamatosan örül, vagy folyamatosan rosszkedvű. Pillanatok. Sok jó pillanat okoz egyben egy nagyobb pozitív életérzést.

Jönnek ezek a pillanatok. Azokban a pillanatokban, amikor negatív érzés jön fel, akkor azzal még feladat és dolog van. Ha pozitív az érzés, akkor ott készen vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy azt onnantól elfelejtem és nem foglalkozom vele, hanem minden egyes újabb szituációra készen leszek, továbbmehetek, és már nem csak szorozni fogok, hanem többismeretlenes egyenleteket megoldani, ahol a szorzás alapművelet lesz.

Így lehet ezt könnyen megérteni, azt gondolom. Onnantól fogva, ha leül az ember és azt mondja, hogy „jaj, Istenem”, vagy „jaj, Univerzum” – vagy mindegy, hogyan hívjuk –, miért nem segítesz engem, be kell látnunk, hogy pont ezzel segít minket. Ő attól az a jóságos valaki, hogy abban a szituációban újra és újra nem enged át minket, újra és újra ugyanazokat vagy hasonló pofonokat kapunk, hogy valamit még változtassunk, valamit még tanuljunk meg, fejlődjünk, és akkor majd a nagyobb szituációnál − amikor nem csak egy dolgozat, hanem az év végi felmérés jön – már jól tudjunk szerepelni. Akkor már továbbmehetünk a következő osztályba.

Innentől akkor teljesen átalakul az ember gondolkodása. Én nagyon sokat kutattam, tanultam ebben a témában, és így jutottam arra, hogy ezeknek a dolgoknak, ezeknek a szituációknak, ezeknek az embereknek hálásnak kell lenni. Meg kell nekik köszönni, a nagy Egynek is meg kell köszönni, hogy ezekbe a helyzetekbe újra és újra belekevert. Mert ezeknek az a célzata, hogy megtanuljam azt a leckét. Ha megtanultam, akkor többé nem lesz vele dolgom. Onnantól fogva az már egy alap, és jöhet egy még nagyobb fejlettséget igénylő lecke. Mert ez egy életen át tartó tanulás.

SZERELEM VAGY SZERETET?

Csak bántott és bántott, szavai, mint megannyi éles kés szúródtak sebzett szívembe. Már nem is beszélünk, eltávolodott, én pedig értetlenül nézek magam elé.

Az a hatalmasan fénylő és ragyogó nő, aki mellette a kezdetekkor lettem, most porszemmé zsugorodott össze. Hogy teheti ezt velem, hogy hagyhat magamra, hogy képes bezárni magát annyira, hogy még engem is kizárjon, aki eleinte a mindent jelentettem számára? Mit rontottam el, ő mit rontott el, ki a hibás? Mint a nyári zápor hirtelensége, zúdulnak rám a kérdések. Nem hagyhatom, nem engedhetem, vissza kell hogy kapjam! Nem kizárólag őt akarom visszakapni, hanem azt a valakit, aki mellette voltam, akivel együtt bármire képesek lehetünk! Csak azt a hatalmas energiát, ami felszabadult kettőnk által, a kapcsolódásunk által, elkezdtük egymás ellen fordítani észrevétlenül, és ami a legnagyobb teremtésre képes, a legnagyobb pusztítást okozta. Elfáradtam, tehetetlen vagyok, és ettől a legkétségbeesettebb. Vajon gondol rám? Vajon ő is azt érzi, amit én? Vajon ő sem tud nélkülem létezni? Várom a válaszokat, de csend van, már azt sem tudom, honnan várom a válaszokat, mert tőle akarom tudni, de ő nem válaszol.

Miért vett tőlem el minden reményt? Miért vette tőlem el azt, amit ő adott nekem; amitől azt éreztem, hogy végre vagyok valaki? Miért emelt fel engem oly magasra, hogy onnan ennyire nagyot tudjak esni? Talán azért, hogy lássam, mennyire magasan tudok lenni, hogy lássam, mekkora értékek vannak bennem, és hogy lássam végre valódi önmagamat. Nem azt a valakit, akit a többiek, a múlt porba tiportak. Miért tőle várom mindezt? Hisz’ ott van mindez bennem! Magamat kell újra oda felemelnem, hogy aztán ő csatlakozhasson! Most már tudom, nem várhatom tőle, mert ami kívülről jön számomra, azt bármikor el is tudják venni! Nem az a megoldás, hogy őt kergetem, magamat kell visszakapnom és magamat kell ugyanúgy látnom, ahogy ő látott engem az elején, ahogy én láttam őt az elején. Magamat kell ugyanúgy szeretnem, ahogy őt tudom szeretni, és ahogy tőle vártam, hogy szeressen. Mert erre tanított ő: emlékezni… emlékezni arra, aki lehetek!

Az életembe is érkeztek nagy szerelmek. Rengeteg negatív körülménnyel, nehézséggel tarkítva. Most, hogy visszagondolok arra az időszakra, teljesen máshogy értékelem a megszerzett tudásom és tapasztalataim alapján azokat a dolgokat, amiket átéltem, megtettem, végigkínlódtam, megéltem abban az időszakban.

Itt merült fel bennem leginkább az, amit szeretnék megosztani mindenkivel; hogy mekkora különbség van a szerelem és a szeretet között. A szerelem esetében általában önmagunkat szeretjük igazán, mert a szerelmünket akarjuk magunk mellett tudni, hogy ő velünk legyen. Azt érezzük, hogy csak ő tud minket feltölteni, őt akarjuk. Féltékenyek vagyunk, és nem szeretnénk, hogy ő mással legyen, máshova menjen, máshol érezze jól magát.

Végül is kinek akarunk jót leginkább? Saját magunknak. Teljesen eltekintünk attól, hogy a másik számára mi a jó. Mi őt szeretjük szerelemmel, és pontosan tudjuk, hogy neki az a jó, ha velünk lehet. Hallani sem akarunk arról, hogy esetleg lehet olyan program, helyzet az életében, amikor ő máshogy dönt, nem úgy, ahogy mi azt elvárjuk tőle. Nem velünk szeretné tölteni az adott pillanatot. Úgy gondoljuk, hogy az az igaz szerelem, ha minden egyes pillanatot velünk akar tölteni.