János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Édes anyám! ne sirasson kend,
Katonának beiratott kend,
Kihuzom az első czédulát,
Viselem a király ruháját.

Levetem a rojtos gatyámat,
Mellyet édes anyám varratott,
Felhuzom a vörös nadrágot,
Mit a király ajándékozott.

Katona vagy rózsám, igaz is,
Rövid a bokancsod szára is.
Sárba viszed, rózsám, elmerűl,
Ha isten rajtad nem könyörűl.

Katona vagy rózsám, azt mondják,
Illik neked a vörös nadrág.
Kardot kötnek, rózsám, oldalodra,
Zöld dolmány illik a nyakadba.

Az a szőke legény rosz katona,
Tudja isten, hol a lova.
Mariskánál istállóba,
Szénát eszik a jászóba.

Hozd ki, Maris, kantáromat,
Kantározzam a lovamat.
Magam ülök a nyeregbe,
Téged veszlek az ölembe.

Elérted már az öreg kort,
Vert le a bokádról a port.
Készen vár már téged is a sír,
Tehát innen, alló! masír.

Huszár vagyok, lelkem babám,
Az is maradok,
Szemed színű dolmányomon
Sárga gomb ragyog;
Uczu! peng a sarkantyum,
Csekély gondom, semmi bum,
Csak ugy vigadok.

Kard villog az oldalamon,
Tajték a pipám,
Veres csákó süvegemen
Leng a bokrétám,
Mind a mellett csak az kár,
Hogy tán nem is kedvel már
Hűtelen babám.

Oh te szivemet epesztő,
Kaczér szőke lány!
A huszárnak szeretője
Akad akarhány;
Nyájas, gyöngéd, deli, szép,
Olly takaros ollyan ép,
Mint a tulipán.

Mikor nekem jó kedvem van,
Boka hegedűl,
Mellém intek egy leánykát
A szebbek közűl,
S megforgatom, mig daczos
Babám szeme bánatos
Könyekbe merűl.

Selyem szőrű pej paripám
Száz aranyat ér,
Horkol, tombol, tüszkölődik,
Bőrébe nem fér;
Még egyszer és utólszor
Megugratom hajnalkor,
Babám kedveér.

Van-e széles e világon
Szebb a nótámnál?
Jöszte babám, béküljünk meg
Bájos hangjánál!
Megbékülünk ugy-e bár?
Nyujtsad ajkad… enyém már
Csókolóra áll.

A katona szép paripán megugratja magát,
Pantallérja, karabinja megrángatja vállát,
A szép asszony ha meglátja, elfelejti búját,
Még azután is ohajtja katona galambját.

Napsugárként ragyog kardja vitézi kezébe,
Ezüst lánczos tajpipája illik a kezébe,
Elhagyott szép asszonykája gyakran jut eszébe,
Győzedelmes nyertes fejét hajthatná ölébe.

Lengedező forgós csákó ingadozik fején,
Vitézségért érdemlett bér tündöklik bal mellén,
Diszeskedik szülő háza illy nevelt remekjén,
Midőn borostyán koszorút emelget a fején.

Ha táborba bemegyen, kard, pisztoly a kezében,
Győzedelmes, bátor a szív vitézi mellében,
Hogyha pedig visszatér hazája keblébe,
Rejtett kincse, rabbilincse csókolja ölébe.

Az huszárok igyen élik vigan világokat,
Menyecskékkel játszodozva töltik napjaikat,
Jó helyekből jobb helyekbe teszik marsaikat,
Szép szavakkal vigasztalják síró rózsáikat.

Erdélyország alsó felén
Háboruba mén a legény.
Karcsu leány int feléje:
Ne menj rózsám ellenségre.

Hadd menjek én, édes rózsám,
Majd megtérek a harcz után,
Fakó lovad ha oda vész,
Kihoz haza, barna vitéz?

Ne félj rózsám, ha megmarad
Kardom éle, nyes az utat.
Barna legény, ne váljunk el,
Nálad nélkül hervadok el.

Adj egy csókot, mást nem kérek,
Nem sokára visszatérek.
Egyet, kettőt, hármat, négyet,
Visszajövet megadd őket.

Nem megyek én a csatára,
Csak a szomszéd vásárokra,
Hozok neked szép rokolyát
Segesvárról, rá pántlikát.

Jaj te hamis, mint megcsalál,
Tán bizony hogy csókot adál?
Visszadom én százasával,
Akár egész garmadával.

Nem bánom én, visszaveszem,
Csak örökre maradj velem.
Veled vagyok, veled leszek,
Többé el sem eresztelek.
Nem dul török, sem a tatár,
Csak két szemed, a két bogár.

Őszi eső, tavaszi szél,
Mikor már a nap is felkél.
E szomorú borongós nap
Kezdődött dél előtt tegnap.

Hallom neszét a felhőnek,
Tetején a hegytetőnek,
Leomlik ma éjszakára,
Estveli kilencz órára.

Istenem! már valahára
Adj szép időt viradtára,
Szánd meg szegény katonáknak
Sorsát, kik lógerban hálnak.

Tegnap este tisztát vettem,
Magamról ma levetettem,
Csupa lucsok, teli vizzel,
Nem győzöm már magam inggel.

Hol vagy rózsám? most láthatnál,
Tudom, hogy sírva fakadnál,
Mikor látnád, hogy az karom
Ölelésedre nem birom.

Képzellek gyakran álmomban,
Galyból csinált sátoromban.
De felébreszt őszi hideg,
Nincs köpenyegemben meleg.

Általázott köpenyegem,
Meg sem ismernél tán engem.
Vizes kabátom, nadrágom,
Az fórposztot abban állom.

Éjfél után két órakor,
Hallatik már az fikátor;
Kelj fel pajtás az früstökre,
Megyünk mindjárt az törökre.

Ott vár reánk, a mint hallom,
Szenvedésünkért jutalom;
Vagy az élet vagy az halál,
Valamellyik csak ránk talál.

Az katonák masiroznak;
Fényes fegyverek ragyognak,
Veres zászlók szakadoznak,
Apró fegyverek ropognak.

A nagy ágyuk könnyen szólnak,
Látom, az népek hogy hullnak;
Fejem felett kard megfordul,
Piros vérem földre csordul.

Nincs itt nekem atyám anyám,
A ki gondot viselne rám.
Az ur isten az én dajkám,
Ez visel gondot én reám.

Magyarország! kedves hazám!
De idegen lettél hozzám,
Sem ebédem, sem vacsorám,
Bánat nélkül nincs egy órám.

Esik eső, fúj a szellő,
Kedves pajtás, fogy az erő.
Jobb mi nekünk marsirozni,
Mint az lógerban kinlódni.

Lóger-karó árnyékában
Fekszem a szomorú ágyban,
Köpönyegem az sátorom,
Magam árnyékában nyugszom,

Eszem adta katonája,
Se országa, se hazája!
Se országa, se hazája:
Mégis piros az orczája.

Árva vagyok, tudod rózsám,
Nincs ki gondot viseljen rám.
Árvábúl lesz a katona,
Kinek nincsen édes anyja.