János Erdélyi - Népdalok és mondák (3. kötet)

Hallod-e, komámasszony,
Ne gyötörd magadat,
Gyere hozzám jó reggel,
Megöntöm torkodat.
Maradt még amaz kasban,
Lisztem, buzám hordóban;
Jó lesz égett borra.

Elküldtem a szolgálót
Két font pecsenyeért,
Ilona leányomat
Vagy három pint borért.
Vonjad czigány az nótát,
Ne kiméljed az hurját,
Megadom az árát.

Megeheti az uram
A szegény kenyeret,
Megihatja reája
Amaz szép kutvizet.
Nem szeretem a dolgát,
Roszul forgatja magát;
Nem tudja a dolgát.

Jó bort kezdett csárdában
Tegnap az csaplárné,
Nála iszik, vigan van
Nyalka katonáné.
Tedd félre most rokkádat,
Holnapra hagyd dolgodat,
Készítsd az torkodat.

Jó emberem korcsmáros,
Semmit se búsuljunk.
Az urammal veszettel
Ne sokat gondoljunk.
Nosza vigan csak igyunk,
Igen jó helyett vagyunk,
Estig dombérozzunk.

Jer be rózsám, katonám,
Járjunk egy pár tánczot.
Majd nyakadba függesztek
Egy szép arany lánczot.
Nem is tudom, hogy vagyok,
Mert érted majd meghalok,
Még ma veled hálok.

Rajta vitéz! paripára,
Rajta! csata piaczára!
Nézz az István zászlójára,
Hiveinek int.

Sohajts egyet istenedhez,
Küldj egy csókot kedvesedhez,
Légy hűséges vezéredhez,
Harczpiaczra ronts.

Né nézd: sok-e ellenséged,
Mindent győző vitézséged,
Régtől fénylő dicsőséged
Feljebb viszi még.

Édes hazád, királyodért,
Ki segelmet tőled most kért,
Kiönteni minden csepp vért
Mindig készen állj.

Édes hazám, szép országom,
Hol van arany szabadságom?
Boldogító kebeledben
Vigan élek én.

Benned élni, érted halni,
Örökre felmagasztalni,
Hiv őseink Árpád alatt
Megtanulták már.

Rontsad bontsad ellenséged,
El ne hagyjon reménységed,
Meg ne gyalázd nemzetséged,
A ki magyar vagy!

Eleidnek szép példája,
Vezérednek bokrétája,
Vezéreljen a csatába.
Halni tanulj ott.

Mikor marsirozunk, kapitány uram?
Holnap, holnap, holnap után,
Csütörtökön ebéd után,
Kedves katonáim!

Mi lesz az ebédünk, kapitány uram?
Lencse, borsó káposztával,
Jó borocska szalonnával,
Kedves katonáim!

Elszakadt a nadrág, kapitány uram!
Elszakadt a bakancs kapitány uram!
Vagyon szabó csizmadia,
Ki megvarja, ki megfoldja.
Kedves katonáim!

Vetetlen az ágyunk, kapitány uram!
Itt van Sári, majd megveti,
Még magát is belé veti,
Kedves katonáim!

Hip, hop, hap!
Eb lesz pap!
Egyszer voltam, kicsaptak.
Inkább leszek katona,
Ferencz király madara.

Már én majd csak ellesem,
Mire szorulsz, kedvesem.
Ha katonának elmégy,
Rólam azért le ne tégy,
Eszem adta!

Lóra vitéz, előre,
Szállj ki a harczmezőre.
Tiz évig elgyászollak,
Ha meghalsz, megsiratlak,
Eszem adta!

Árván hagysz már engemet,
Búba merült fejemet.
Gerliczeként nyögdelek,
Álmomban is ölellek,
Eszem adta!

Nyergelve a piripa,
Megy, de nem tudja, hova;
Francziára, törökre,
Jaj de itt hagysz örökre,
Eszem adta!

Elküldötte Ferencz császár
Nyalka verbunkját,
Kitétette az utczákra
Vörös zászlóját.

Nosza, ide gavallérok!
Vigan tánczoljunk,
Tele borral az edényünk,
Vigan mulassunk.

Bor, pecsenye! de jó volna
Most mellé ülni,
De az atyám asztalától
Meg kellett válni.

Nem ugrálok, nem tánczolok
Most jó kedvemből,
Csak ugrálok, csak tánczolok
Kénytelenségből.

Felülök pej paripámra,
Elmasírozok,
Már én, édes kedves rózsám,
Többet nem szólok.

A kardomnak markolatja,
Tiszta ezüstből,
Ki van rakva csillagokkal,
Nem öntött rézből.

Ha erre a nap reá süt,
De szépen fénylik,
A mellyet sok édes anyák
Sírva könyezik.

Katonaság de szép élet,
Jaj de csak nézni;
Jaj de erős kinek kinek
Köztük szenvedni.

A ki eztet el nem hiszi,
Tessék beállni,
Lehet eztet rövid idő
Alatt próbálni.

Bátorkeszin verbuválnak,
Engem hínak katonának,
El is mennék katonának,
Ha szilaj csikót adnának.

Szilaj csikó, bársony nyereg,
Abban ül egy gyenge gyerek.
Lábam vetem a kengyelbe,
Magam ülök a nyeregbe.

A muzslai legényeket,
Megfogdosták szegényeket,
Viszik Léva városába,
Patyolat ingbe, gatyába.

Czifra huszár a szeretőm,
Aranyos lesz a fejkötőm.
Keleti gyöngy a nyakamon,
Piros czipő a lábamon.

Sok országot fogok látni,
Nagy urakkal mulatozni,
Gond nélkül és vigan élek,
Kántornékkal nem cserélek.

Sírni fogsz te, édes anyám,
Hogy falunkat ide hagyám.
Ne sírj, majd meglátogatlak,
S tallérokkal boldogítlak.

Soká jön meg a regement,
Esztendeje van hogy elment.
Ideje már, megjöhetne,
Hogy belőlem asszony lenne.

Hát ha levágta a török
Galambomat: akkor örök
Lesz búm, s a kincsrűl lemondok,
És falunkban elhervadok.

Mikor katonává lettem
Ej! mikor katonává lettem,
Sárga csikót fölnyergeltem,
Magam ültem a nyeregbe,
Magam ültem a nyeregbe,
Lábam tettem az kengyelbe.

Mikor katonává lettem,
Sárga csikóm felnyergeltem,
Lábam tettem a kengyelbe,
Úgy ültem fel a nyeregbe.

Isten adta katonája,
Ki ne hajolna hozzája!
Sem országa sem hazája,
Mégis piros az orczája.

El kell menni, nincs mit tenni,
Jaj, jaj de keserves!
Marsot vernek, pedig ennek
Engedni köteles.

Vegyen az ur jobb karjára,
Vigyázzon, mint sajátjára;
Hogy téged ne érjen
Semmi veszedelem.

El kell menni, nincs mit tenni,
Oh jaj, be keserves!
Marsot vernek, pedig ennek,
Engedni köteles.
Szegény fejem, mert felvettem
Hó pénzem, s ezzel kötöttem
Zászlómhoz hitemet,
Egész életemet.

Bár betegség, vagy más inség
Rongálja testemet,
Tüz, vagy tenger, éles fegyver
Fogyaszsza éltemet:
Akkor is végső csep vérem,
Hozzád von érzékenységem,
Mig tart lélekzetem,
Mig tart lélekzetem.