János Erdélyi - Válogatott magyar népdalok

Kakas a szemeten
Annyit nem kapar,
Hányszor az én rózsám
Engem betakar.
Pedig éjjel, nappal
Mindig egyre kapar;
Annyit nem kapar,
Hányszor betakar.

A malom kereke
Annyit nem fordul,
Hányszor az én rózsám
Engem megcsókol.
Pedig éjjel, nappal
Mindig egyre fordul;
Annyit nem fordul,
Hányszor megcsókol!

Haragszik a rózsám anyja,
Hogy engem szeret a fia.
Ha haragszik, tegyen róla.
Vessen békót a lábára…

Pányvázza ki málvafára,
Szivárványszin pántlikára;
Engemet hivjon strázsára,
Ott is én leszek a párja.

Ugy meg vagyok határozva,
Mint a csikó kantározva;
Szabadságom el van zárva,
Mint a madár kalitkába.

Ha még egyszer szabadulok,
Több szerelmet nem koldulok.
Szabadságért halok, élek,
Mig bennem cseng bong a lélek.

Elmentem én a szőlőbe,
Ráhágtam a venyigére;
Venyigéről venyigére,
Fáj a szívem a szőkére.

Elmentem én a tanyára,
Ráhágtam a tökindára;
Tökindáról tökindára,
Fáj a szivem a barnára.

Onnan mentem a csárdába,
Barna babám látására;
S mig a barnát ölelgettem,
A szőkét elfelejtettem.

Rózsa, rózsa, piros rózsa,
De késő jársz a fonóba.
Kedden este jöttél volna,
Legkedvesebb lettél volna.

Kedden este jöttél volna,
Legkedvesebb lettél volna.
De hogy szerdán este jöttél,
Legutálatosabb lettél.

Van szeretőm, kettő, három,
Három közt csak akad párom;
Jaj Istenem, de megjárom,
Ha majd elhagy mind a három.

Mostan még csak vigan élek,
Egyen kettőt is cserélek.
De bezzeg, ha asszony leszek,
A bunak is helyt engedek.

Csillagos az ég, csillagos,
Rózsafa levele harmatos;
Rózsafa levele, szakadj rám,
Kedves édes rózsám, nézz reám.

Csillagos az ég, csillagos,
Bú szállt a szivemre, bánatos;
Akárhova hajtsam fejemet,
Sehol sem találom helyemet.

Bimbóbul lesz a piros rózsa,
Piros rózsábúl a bokréta,
Rózsa a bimbóbul,
Szerelem a csókbul.
Eszemadta!

Fáj a szivem, megvallom,
Érted, kedves angyalom!
Alig, alig dobog már,
Vagy talán bennem sincs már.

Mert, mihelyt megláttalak,
Mindjárt megkivántalak;
Mert két szemed fekete,
A szivem megszerette.

Ne egy arany, másik is,
Harmadik is, magam is;
Ha szeretsz is, ha nem is,
Csókollak ezerszer is.

Leiratom képedet,
Aranynyal a nevedet,
Gyönyörű termetedet,
Fekete két szemedet.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a kovácshoz,
Az eszemadtához?
Jaj anyám, a kovács
Olyan mint a rosz bogrács.
Nem megyek én ahoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a takácshoz,
Az eszemadtához?
Jaj anyám, a takács,
Olyan mint a záptojás.
Nem megyek én ahoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a Jánoshoz,
Az eszemadtához?
Jaj anyám, a János,
Valamennyi mind álmos,
Nem megyek én ahoz.

Lányom, lányom, gyöngyvirágom,
Kerti rózsaszálom!
Elmennél-e a diákhoz,
Az eszemadtához?
Jaj anyám, a diák,
Olyan mint a gyöngyvirág.
Elmegyek én ahoz.

Felülről forditott a szél,
Zörög az akácfalevél,
Édes rózsám, hová lettél,
Hogy az este el nem jöttél?

Jöttem volna, nem jöhettem,
Szabadulást nem vehettem.
Mással estem szerelembe,
Holtig való gyötrelembe.

Fekete pántlikám,
Fujdogálja a szél,
Köszönöm, galambom,
Hogy eddig szerettél.

Köszönöm azokat
A szives csókokat,
Melyekkel orcámat
Sűrűn boritottad.

Látod-e amoda
Azt a száraz nyárfát?
Mikor az kizöldűl,
Akkor jövök hozzád.

Istenem, teremtőm!
Zöldűl már az én fám;
Még se jön én hozzám
Az én kedves rózsám.

Azt mondják: nem adnak
Engem galambomnak,
Hanem inkább másnak,
Annak a hat ökrös
Fekete subásnak.

Pedig az én rózsám
Ha szeliden néz rám,
Vagy ha csókot hint rám,
Tizenkét ökörért
Csakugyan nem adnám.

Megkinál csókjával,
Piros szamócával,
Melyet az ujjával
Csipegetett, midőn
Kün volt a nyájával.

Igérte, hogy mához,
Két hétre gyűrűt hoz,
Azután oltárhoz
Térdepelend velem,
S elviszen magához.

Édes anyám, kérem,
Ne hűtse meg vérem,
Hiszen azt igérem,
Hogy én a rózsámmal,
Holtomig beérem.

Házasodtam, beh rosz fajta,
Emelt főmet búnak hajtja;
Emészti az életemet,
Azzal együtt vig kedvemet.

Nézd meg pajtás, nézd jól anyját,
Aztán kérd meg az ő lányát.
Mert ha anyja gonosz faju,
Leányával tied a bú.

Már én nem beszélek nagyon,
Mert kihallik az ablakon.
Az én babám olyan csalfa,
Mindig oda kün hallgatja.

Ki van kivül az ablakon?
Jöjön be, majd megcsókolom;
De ha nem az én galambom,
Innen ugyan elballagjon.

Vetettem violát,
Várom kikelését;
Várom a rózsámnak
Haza jövetelét.

Kikelt a viola,
De nem igen teljes,
Haza jött a rózsám,
De nem igen kedves.

Annyi nekem az irigyem,
Mint a fűszál a nagy réten;
Hol felvesznek, hol letesznek,
Az irigyek majd megesznek.

A világnak irigyei,
El akarnak emészteni.
El akarnak emészteni,
De az Isten nem engedi.

Erdő, erdő, beh szép kerek erdő!
Közepiben két szál gyenge vessző.
Gulya, ménes legeli azt,
Az én rózsám téríti azt.
Ej haj kedves rózsám, tőled meg kell válni.

Guba, guba, debreceni guba!
Kit nem adnék hat ökörért soha.
A hat ökör szántó vető,
De a guba hiv szerető.
Ej haj kedves rózsám, tőled meg kell válni.

Erdő, erdő, beh szép kerek erdő!
Be szép legény kerüli azt kettő.
Ha az Isten megengedi,
Őszszel párja fogok lenni.
Ej haj kedves rózsám, tőled meg kell válni.