Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Ó, ehhez nem kell bátorítás – szólalt meg Renaud, akinek szeméből hirtelen kicsordultak a könnyek. – Egyfolytában gyötör a szörnyű halála, és ennél jobban már nem is szerethetném. Ön pedig azt mondja, hogy nem az anyám? Akkor ki volt az az asszony, aki oly messzire taszított magától?

– Egy nagyon előkelő hölgy, és ha eltaszított, ahogyan te mondod, nem jószántából tette, hanem a legkegyetlenebb kényszer alatt, amely anyát érhet: vagy megválik a gyermekétől, vagy meghalni látja… és bizonyára vele együtt hal, ami mindent tekintetbe véve vigasz lett volna számára…

– És… hogy hívták?

– Jeruzsálemi Mélisende de Lusignan17, és a frank királyok vére folyik az ereidben általa. Nagyon fiatalon férjhez adták az antiochiai herceghez, IV., Félszemű

Bohemundhoz18… de nem ő az apád.

Az utolsó szavak szörnyűsége szertefoszlatta a gyönyörű anyai név keltette csodás meglepetést:

– Fattyú! Fattyú vagyok?

– Én magam is az vagyok! És soha nem szégyelltem. A hercegi családokban, tudod, ez szinte természetes dolog, és a gyerekeket együtt nevelik.

– Talán, de szívesebben vagyok egy tisztességes házasság tisztességes fia, nem pedig egy rossz nőé, legyen akár királynő, akár egy sza…

Thibaut az ajkára tapasztotta a kezét, és határozottan belefojtotta a sértő szót:

– Hallgass! Ahhoz, hogy ítélkezz, tudnod is kell, te pedig még semmit sem tudsz.

Nem engedem, hogy bemocskold az anyád. Szép és kedves hercegnő, akinek az apád szerelme volt a boldogság egyetlen sugara abban az életben, amelyre az kényszerül, akit államérdekből egy vadállathoz adnak hozzá. Félszemű Bohemund fukar, gyáva és gyalázatos férj volt. Talán a felesége legnagyobb szerencsétlenségére még mindig él!

– Az asszony még él?

– Könnyen lehet, hiszen harmincnyolc éves lehet, de nem tudom, hogy kívánjam-e ezt.

– És… aki nemzett?

A fogalmazás és a kemény hang mosolyt csalt Thibaut arcára:

– Elfogadom, hogy képtelen vagy apaként gondolni rá, de ma nem tudsz meg 17 A Lusignan család a francia Poitouból származik, s a latin Keleten is megtelepedett. Lusignan Guido 1186-ban Jeruzsálem királya lett, és ő alapította Ciprus szigetén a Lusignan-dinasztiát. (A szerk.) 18 IV. Bohemund (1189-1233), az antiochiai fejedelmi ház sarja, a Tripoliszi Grófság (a Levantei Latin Államok – Edessza, Antiochia, Jeruzsálem, Tripolisz, Ciprus – egyike) feje. (A szerk.) többet róla.

– Miért?

– Mert úgy gondolom, még nem jött el az ideje, és…

Újabb köhögés szakította félbe az öreget, aki kétrét görnyedt. Az egyik, a többinél valamivel nedvesebb fahasábból felszálló füst szemmel láthatólag ártott neki. Renaud az ajtóhoz ugrott, szélesre tárta, majd a sarokban talált lapáttal és egy fadarabbal kivette a bűnös hasábot, és kidobta. Azután becsukta az ajtót, és megkereste a mézet, de az öreg visszautasította: először egy kis vizet kért, majd ahogy a roham enyhült, fölegyenesedett, és a botjára támaszkodva odalépett a falba vájt mélyedéshez, melyet kamrájának nevezett.

– Segíts! – mondta.

Nagy csokrokban füvek száradtak, két tégla közt átfektetett rúdra akasztva. Egy deszkán latin feliratos fiolák és tégelyek sorakoztak.

– Keleten sok baj orvoslását megtanultam. A templomos házaknak mind megvan a gyógyszerészük, és el kell ismerni, sokat tanultunk az arab… és zsidó orvosoktól is…

– A hitetlenektől? – kiáltott fel iszonyodva Renaud.

– Miért ne? Nemcsak katonák, de nagy tudósok is, és a csaták között hosszú békeidőszakok voltak, amikor közelebb kerülhettünk egymáshoz. Gyakran azért, mert mindkét fél elismerte a másik értékeit. Azután azért is, mert, meg kell hagyni, az ottani életmód végtelenül kellemesebb, mint az északi országoké.

Ne nézz rám ilyen elszörnyedve! Sosem cimboráltam az ördöggel, de a magam szintjén sok mindent megtanultam. Bár nem nevezhetem magam orvosnak. Tudod, mindig is szerettem a növényeket, a virágokat, melyek Isten mosolyából születtek, és ennek köszönhetően enyhíthettem a bajokat. Látod, ez itt bojtorján, a bőrbetegségekre jó, a kígyógyökér a hasmenést gyógyítja, ez meg bodza, amelynek a kérge, a virága és a bogyója sok bajra használ. A valeriána az idegeket nyugtatja. Ez pedig „szamárláb”, a főzete csillapítja a köhögést…

– Akkor miért nem használja?

– Mert vén bolond vagyok, aki elfelejtett készíteni belőle. Talán mert egy kicsivel jobban éreztem magam. De mindjárt megcsinálom…

Egy kis edénybe vizet töltött, beledobott egy maréknyi szürkés füvet, és föltette a tűzre.

– Jobb, mint a méz? – kérdezte Renaud, összeráncolva az orrát, mint egy szaglászó kutya.

– Igen, bizonyos értelemben, de nem szabad túl sokat fogyasztani belőle. Ráadásul a növény és a méz egyaránt csak tünetcsillapítók. Mélyebb bennem a betegség, és tudom, hogy nincs rá orvosság. Ártó szörnyeteg rágja a tüdőmet, és tudom, hogy az övé lesz az utolsó szó…

– Nem lehet megölni ezt a szörnyeteget?

– Nem. Mostanra a részem lett, és a megölése megölne engem is. Természetesen gyors véget jelentene, de kár lenne, mert a fájdalom üdvös annak, aki sokat vétkezett.

Isten könnyebben megbocsát, ha sokat szenvedek…

– És most is szenved – jelentette ki Renaud a tévedés esélye nélkül, hiszen az öreg ráncos homlokán és furcsán viaszszínűre váltó szája körül izzadság gyöngyözött. – Le kellene feküdnie. Igaz, ez a fekhely nem sok megnyugvást adhat – tette hozzá szigorúan méregetve a csupasz deszkát, ahol az öreg aludt. – Engedje, hogy kicsit elrendezzem!

Máris szalmát keresett, hogy matracféleséget készítsen, de Thibaut megállította:

– Ne! Olyan régóta alszom így, hogy a legpuhább párna is zavarna. Azért lefekszem és imádkozom. Előfordul, hogy az ima nyomán megkapom az alvás ajándékát. Előbb azonban…

Megindult a torony legsötétebb sarka felé, és odaérve visszafordult:

– Gyere, segíts! – kérte egy sikertelen próbálkozás után. – Úgy tűnik, nincs több erőm…

Az utasításait követve Renaud elmozdított két nagy követ, melyek mögött mélyedés nyílt, elővett egy durva szövetbe bugyolált csomagot, és az asztalra tette.

– Nyisd ki! – mondta Thibaut.

Renaud kioldotta a csomagot összetartó zsineget, széthajtotta a vásznat, mely régi, meghatározhatatlan illatot őrzött, és egy halom, szinte pergamenvékonyságú lapot fedezett föl. Többoldalas füzeteket alkotlak, melyeket összefont, lyukakon átfűzött és megcsomózott kenderszálak tartottak össze. A lapokat szép, könnyen olvasható írás töltötte meg. Amolyan borító nélküli könyv volt, melyen cím helyett csak annyi állt: 1176-1230.

Az öregember a műre fektette még mindig szép kezét, melynek ízületeit nem torzította el a kor:

– Mindezt neked írtam. Benne van… az életem és mindaz a titok, melyet az élet sodort belé, s melyek, remélem, jótékonyak lesznek számodra. Benne van a születésed titka is. Most kell elolvasnod, hogy a bűnös lélek, aki vagyok, elindulhasson az isteni béke felé. Azután kezedbe adom az eszközt, hogy kikovácsold a láncszemet, amely összekapcsolja a te életedet az enyémmel, az igazival, azon a helyen és időben, ahol valójában véget ért… Olvass, gyermekem, olvass!

Az emelkedettség különös fényt kölcsönzött szavainak. Az elkápráztatott Renaud segített az öregembernek lefeküdni a kemény fekhelyre, megitatta egy kupa gyógyteával, melybe egy kevés mézet kevert, fát tett a tűzre, majd letelepedett egy kezdetleges, három ágból és egy farönkből készült székre a lábakra állított deszka előtt.