Juliette Benzoni: AZ ELVESZETT KERESZT

– A bitófa? No de az apád nemes volt, és becsületes ember. Voltak barátai. Senki sem állt ki, hogy meghiúsítsa az elöljáró terveit? Mégiscsak elképzelhetetlen, hogy felkössenek egy nemest!

Renaud megvonta a vállát, mely még mindig reszketett a melengető posztótakaró alatt.

– Châteaurenard-ban a félelem az úr, mióta sokan elmentek a keresztes háborúba…

hogy csatlakozzanak az uralkodóhoz.

Az öregember az egyik sarokból előhozott egy félig telt üstöt, és a tűz fölé akasztotta melegedni, majd elővett egy fekete kenyeret, vastag szeletet vágott belőle, és a fiúnak nyújtotta: – Edd meg ezt, amíg megmelegszik a leves. Biztosan farkaséhes 7 Szent Hilarius (315-367) pogány származású, keresztény hitre tért, latinul alkotó egyházatya, szülővárosa, Poitiers püspöke. Napja január 13-ára esik, mert ezen a napon temették el Rómában. (A szerk.)

vagy…

De még mennyire! Renaud megragadta a kenyeret, és hatalmasat harapott belőle.

Egy hosszú kanállal fölszerelkezve, mellyel a levest kavarta, az öreg Thibaut leült mellé a tűz köré állított kövek egyikére, és felsóhajtott:

– A keresztes háború! Szép dolog volt a nemes Gottfried és a Tarente hercegek idejében! Szép volt még akkor is, amikor a frank királyság Balduin vagy az Amalrichok kezében volt, mint az a korán elhunyt király, aki a keresztvíz alá tartott… De mennyi katasztrófa érte a francia földet! Az urak végtelen időkre elutaznak, hűbérbirtokaikat pedig a feleségükre hagyják, és ez a jobbik eset, ha az asszony képes az irányításra, és mellette marad egy fia, hogy segítsen neki. Ha nem, a birtokot egy rokonra, egy becsületesnek vélt szomszédra vagy éppen a királyra bízzák, akitől cserébe támogatást kapnak a hadjárathoz. És mit tesznek azok az emberek, akikre rábízzák a földet?

Másokat küldenek oda, egy elöljárót, aki sanyargatja a népet, annál is inkább, mert az ura nagy bevételeket vár, miközben a pillantásától távol ő maga is jól meggazdagodhat.

A kis emberek számára rossz idők kezdődnek, a birtok számára pedig a teljes széthullás ideje jön el…

– Nem járt maga is a keresztes háborúban, nagyuram? Az apám pedig ezt mondta…

sőt azt is, hogy maga…

A fiatalember zavarba jött önkéntelenül feltoluló szavaitól, és a levesbe temetkezett. Az öreg fejezte be helyette a mondatot:

– Templomos lovag8 voltam, akit a rend kitaszított magából, mert súlyosan vétettem a szabályzat ellen. A környék egyszerű lelkeinek szemében elátkozott templomos lettem. Ennek köszönhetem a mélységes magányt és békét, hiszen rettegnek az ártástól, melyet magammal hozhattam onnan! Onnan, ahol a hazám volt.

Mert tudd meg, ahogyan az apád is tudta, én sosem utaztam el a keresztes hadjáratra.

Ott születtem.

– Ott született? Úgy érti… a Szentföldön?

A csodálattal teli felkiáltás nevetésre fakasztotta az öregembert, mely köhögésben végződött, bíborvörösre festve az arcát, s csak azután ült el, hogy ivott néhány korty vizet egy kancsóból. Olyan volt az arca, akár a barna és ráncos mogyoróhéj, szürke szeme azonban, melyben könnyek csillogtak, éber és tiszta maradt.

– Beteg, nagyuram? – rémült meg Renaud a heves roham láttám. – Talán orvos kellene?

– Egy sem vállalná, hogy a tornyom közelébe jöjjön, és többet tudok náluk az emberek gyógyításának művészetéről. Ezért azt is tudom, hogy egy napon, azt hiszem, nemsokára, ez a köhögés elvisz majd. De mivel Istennek hála, ez a nap még nem jött el, térjünk vissza a beszélgetésünkhöz… hol is tartottam?…

– Ott, hogy azon a földön született, ahol maga Krisztus urunk is.

8 A keresztes háborúk idején Hugues de Payns által a Szentföld, illetve a zarándokok védelmére 1119-ben alapított katonai lovagrend tagja. A templomosokat II. Balduin király Salamon egykori temploma helyére telepítette – innen a nevük. (A szerk.)

– Nem egészen. Antiochiában9 születtem, az erős északi városban, az Oronte folyónál, százötven mérföldre Jeruzsálemtől és még messzebb Betlehemtől, ahol a Megváltó világra jött… De majd később beszélgetünk. Kimerültél, a leves pedig meleg.

Egyél, aztán aludj!

Miközben a fiatalember befalta a sűrű bab– és répalevest, az öreg egy kis tárolóból egy köteg szalmát vett elő, és eligazgatta a földön – a saját ágya mindössze egy csupasz deszka volt egy takaróval és egy marék szalmával kispárnaként. Azután a ládából elővett egy durva szövésű vászoninget és egy vastag gyapjúnadrágot:

– Ha végeztél, vedd föl ezt, hadd száradjon meg a takaró. Aztán feküdj le! Nagy szükséged van a pihenésre…

Renaud nem kérette magát. Mielőtt azonban lefeküdt volna, térdet hajtott a szerény fekete fakereszt előtt, mely két csokor száraz növény között függött a falon, és köszönetet mondott az Úrnak, amiért sötét útján elésodorta a menedék fényét.

Mögötte állva Thibaut is imádkozott, és még jóval azután is folytatódott az imája, hogy a fiú elégedett sóhajjal bevackolódott a szalmába. Végül még néhány hasábot dobott a tűzre, leült mellé, és mélyen gondolataiba merült.

Tudta, hogy egy napon a fiú eljön hozzá, és azt is, hogy ez a nap nincs messze, hiszen betöltötte tizennyolcadik évét, de azt nem gondolta, hogy így: mint egy űzött, kimerült vad, menekülve a vadász, az éhség, a tél elől. Arra pedig, ami Olin des Courtils-lal és Alais asszonnyal, gyöngéd és türelmes feleségével történt, egyetlen keresztény nyelvben sincsenek szavak. Igaz, az öreg régóta nem táplált illúziókat arról, miféle pusztítást okozhat az emberi lélekben a mohóság és a korrupció: saját szemével látta, amint lerombolnak egy királyságot, a föld legszentebb királyságát, Jeruzsálemét.

Az azonban, hogy ez a két démon annyira eluralkodott egy olyan emberen, az elöljárón, akit a fiatal kora ellenére máris szentnek mondott Lajos király állított a posztjára, hogy a legalapvetőbb isteni törvényeket is elfeledtetik vele, sőt, még az elemi óvatosságot is a királyi igazságszolgáltatással szemben, túlment minden elképzelhetőn.

Annak az elöljárónak gondolkoznia kellett volna, de talán túlságosan nagy volt a kísértés, hogy azt képzelje, ő az igazi úr az erős és gazdag grófságban, melynek jogos hűbérura távol volt, olyannyira távol, hogy a napvilágot is Konstantinápoly császári bíborában látta meg, nem pedig itt!

Valójában nagyon különös volt a Courtenay család – melynek maga is egyik szerény hajtása volt! –, hisz a tagjaira határtalan erővel hatott a kaland és a távoli földek varázsa. Athon, az ős, a Sens grófokkal rokonságban álló kapitány fia, nem sokat törődött a vallásos fenntartásokkal, és első Courtenay-birtokát a ferriéres-i apátság földjeiből hasította ki. Erődöt épített rajta, és egy „előkelő hölgy” meghódításával, akinek nevét a történelem – talán mert maga a férj is – elfelejtette, megalapította a dinasztiát: először egy fia, majd néhány lánya született, azután négy fiú unokája, akik közül ketten elhagyták a családi fészket, és sosem tértek vissza.

9 A Földközi-tenger keleti partján fekvő Antiochia 1099-től önálló fejedelemség, 1201-től perszonálunióban Tripolisszal. 1268-ban foglalják el a mohamedánok. (A szerk.) Miközben Milon, az elsőszülött kapta az örökséget, és a gyarapításának szentelte magát, a második fiú, Jocelin 1101-ben felöltötte a keresztet, és követte a barátját, Etienne de Blois-t Palesztinába, ahol az unokatestvére, Balduin de Bourg szolgálatába szegődött, aki korábban, Bouillon Gottfrieddel érkezett oda, és Edessza grófja lett a hitetlenek földjének és Örményországnak határán. Jocelin, aki szép volt, mint egy istenség, ahogyan utódai is mind azok lesznek, csodálatos megtestesítője volt a legnemesebb és legtisztább lovagságnak, és megkapta Turbessel gazdag földjét az Eufrátesz nyugati partján. Amikor Balduin de Bourg Jeruzsálem trónjára lépett, Joceliné lett az egész Edessza grófság. Egy örmény hercegnő segítségével megalapozta a Courtenay nevet, mely bejárja majd az egész országot a két folyó és a Földközi-tenger között. Sajnos nem jó hírével, hiszen a második Jocelin de Courtenay nem ér fel az apjához, s még kevésbé a harmadik Jocelin a nagyapjához.