Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– Gondolja, nagyuram? Pedig szeretném, ha így lenne… legalább egyszer!

Miután a tanács szétoszlott, Isabelle megkérte a mostohaapját, hogy maradjon mellette. Néhány percig hallgatott, majd mivel a férfi nem merte megtörni elmélkedését, s csak szemével faggatta, kiadta az utasítást:

– Menjen el Thibaut-ért… könyörgök! Szükségem van rá!

– Isabelle! Mire gondol? Gondoljon arra, ki ő, a szeretetünk ellenére: egy templomos, aki megtagadta az esküjét, elhagyta Krisztust. Nem mehet hozzá!

– Ki beszél házasságról? – suttogta végtelen fáradtsággal Isabelle. – Csak azt kérem, hogy hozza ide. Látni akarom, értse meg! Akarom! Még azelőtt, hogy Lusignan idejönne! Különben… nem vagyok hajlandó hozzámenni!

Baliannak nem maradt ideje válaszra: Isabelle zokogva kirohant a teremből.

Felmérve, hogy nincs más választása, a lovag engedelmeskedett.

Lusignan érkezésének előestéje volt. Késő volt, a palota már aludt, kifáradva a másnapi ünnepség előkészületeiben, amikor Balian d'Ibelin megérkezett, nyomában egy nagy fekete köpenybe burkolózott lovaggal. Semmi rendkívüli nem volt az érkezésében, és az őrök oda sem figyeltek, ahogy a királynőhöz sietett. Henrik halála óta Isabelle-t kereste fel minden küldönc, követ, tanácsos vagy kérelmező, a nap vagy az éjszaka bármely pillanatában… A királyi hálószoba előtti teremben, ahol napközben az udvarhölgyek tartózkodtak, Balian ott találta Helvis lányát. Meglepetésére a lány mosolyogva magyarázta, hogy mióta útnak indult, minden éjszakáját Isabelle mellett tölti… hogy ne érezze magát annyira egyedül. A férjének sok a dolga Sidonban, nem ellenzi… Thibaut-nak, akit azonnal felismert, odasúgta:

– Még egy kis idő, és késő lett volna, lovag uram.

– Egy percet sem vesztegettünk – sóhajtotta Balian –, de visszafelé ellenszél támadt, és kis híja volt, hogy nem csak holnapra érünk ide…

– Jöjjön! Eleget várt már!

A lány kézen fogta Thibaut-t, és bevezette a szobába, ahol éppen csak addig maradt, míg kimondta:

– Itt van végre, Isabelle!

Azután visszavonult, magukra hagyva őket a szőnyegekkel kényelmessé tett szobában, ahol nagy piros gyertyák égtek magas ezüsttartókban, de árnyékban hagyták a széles, finom oszlopokkal díszített, fehér és vörös brokátba vont ágyat. Isabelle kibontott hajjal, bő fehér köpenyben, mely vöröses árnyalatot kapott a lángok fényétől, félig feküdt egy pad párnáin, mely a cizellált boltíves ablak előtt állt. Mellette agyagedényben vörös rózsa díszlett. Meglátva a férfit, akit várt, felállt, de ott maradt, csak állt hófehér ruhájában, és nézte őt, mintha utoljára látná.

A férfi is megállt, elragadtatva látta, hogy Isabelle még szebb, mint az álmaiban, melyekben annyiszor karjaiban tartotta. Soha asszony még nem ragyogott ilyen lágy fényben, bár a szeme alatt húzódó kék árkok szenvedésről árulkodtak, emberibbé, még kívánatosabbá téve a képet. Thibaut lassan ledobta a köpenyét, térdre ereszkedett, és kitárt karral várta. Egyetlen szó sem törte meg a varázslatot…

Elválásuk óta mindketten ezerszer is végigélték gondolatban ezt a mágikus pillanatot. Nem volt szükség szavakra, hogy elmondják, mit várnak tőle. Thibaut tudta, miért hívja Isabelle, és míg a hajó vitte feléje, a szélre bízta szerelmes imája minden szavát, tudva, hogy a lány meghallja azokat…

Tekintetük egymásba fonódott, a lány megindult felé, lábával félretolva a leesett párnákat. Egyetlen lépés, és csinos ujjai kioldották ruhája arany és igazgyöngy csatját.

Hátravetette a köpenyt, s széles mozdulatában kitárulkozott keble kettős gyümölcse.

Lábujjhegyen, meztelenül, gyönyörűen futott a felé tárt karokba…

Thibaut kiéhezett tűzzel szorította magához a finom bőr élő szaténját. Dübörgött halántékában a vér, míg keze lassú felfedezőútra indult. Isabelle két kezébe zárta az arcát, és ő zárta le ajkukat az első csók szédületével.

Ő vetkőztette le a férfit kapkodó, ügyetlen mozdulatokkal, melyek elragadtatták Thibaut-t, hisz azt mutatták, hogy három házassága ellenére Isabelle még mindig tapasztalatlan. A selymes ujjak remegtek kissé napbarnított bőrén, ahogy végigsimították az izmok rajzolatát, és elidőztek a mellkas barna, lágy szőrzetében…

azután Thibaut felemelte és az ágyra fektette. Belemerültek a csókok és simogatások végtelenjébe, mely kiteljesedésbe csapott, de szinte azonnal folytatták is. Túl régóta élt bennük a vágy ahhoz, hogy ilyen hamar kielégíthessék…

Thibaut tudta, milyen erős lehet a testi gyönyör. El-Khafba érkezve az Öreg kipróbálta rajta a hasis hatalmát. Furcsa eufóriát ismert meg akkor, az érzést, hogy határtalan lehetőségek nyílnak előtte. Mint mindazok, akiket Sinan sasfészkeiben tanított, ő is megismerte a fél-ébredést egy paradicsomi világban, egy pompás kioszkféleségben, amilyenbe keleten húzódnak a forróság elől… illatokkal teli kertre nyílt, és mintha minden részlete aranyból készült volna… ahogyan a huri teste is, aki megismertette vele a gyönyört, melytől mindig megtartóztatta magát. Először Balduin miatt, de szabad akaratából, mert tiszta akart maradni a szívében lakozó szerelem számára, és mert eleget látta Agnès kicsapongásait. A Jeruzsálem forró utcáin dolgozó és a hadseregeket követő szajháktól undorodott. Határozottan elzárkózott előlük, és akár bottal is elkergette őket.

Kétszer került a kábítószer hatása alá, de harmadik alkalom nem volt. Óvakodott mindentől, amit enni vagy inni adtak neki, csak vizet és gyümölcsöt fogadott el, míg Sinan szemrehányással nem illette. Ekkor határozottan kijelentette, hogy nem hagyja, hogy elködösítsék az agyát, és halálos játékszerré váljon az Öreg kezében.

– Keresztény lovag vagyok, és ehhez a címhez méltón kívánok élni és meghalni.

Megölhetsz vagy elűzhetsz, ha kedved tartja.

– Egy keresztény katonám… csábító kilátás volt. Nem tudtam megállni, hogy ne próbálkozzak. Egyébként nem ezt ígértem, de szeretem kiismerni az emberek szíve mélyét. Maradj itt, amíg csak kívánsz, és élj kedved szerint. Többé nem küldelek a paradicsomba!

Thibaut köszönetképpen ekkor beszélt neki a Próféta Pecsétjéről, melyet az Öreg könnyedén megkerestetett, s mely a kezébe kerülve hatékony fegyverré válhatott az iszlámmal szemben…

Thibaut most már ismerte a paradicsomot. Annyival szebb, annyival megrészegítőbb volt most, mint az Öregnél, hisz a szeretett asszonnyal megosztott szerelmi gyönyörnél semmi sem lehet tökéletesebb. Órákon át lubickoltak benne vidáman Isabelle-lel. Vidáman, igen, annak ellenére, hogy tudták, hogy a szerelmes éjszakának nem lesz folytatása. Úgy élték meg, mintha az örökkévalóság állna előttük, és amikor beszéltek, csak a legszebb szerelmes szavakat, szerelmes verseket suttogták…

Úgy gondolták, túl sokat elveszítenének az értékes időből, ha részletesen elmesélnék, mi történt a külön töltött hosszú idő alatt. Isabelle Baliantól tudta már a lényeget. Talán csak azt nem tudta, hogyan keresett menedéket a szerelme a Hegy Öregjénél.

– Amikor elűztek Tyrből – magyarázta Thibaut –, nem sokáig mentem egyedül. Egy ember várt az út mentén. Egy izmaelita volt, aki elvezetett egy romos és elhagyatott várba, ahol megetetett és értésemre adta, hogy az egyetlen menedék számomra a mestere. Tehát követtem!

– Várt rád? Hogy lehet?

– Számukra minden lehetséges. Mindenhol vannak kémeik, ahol történik valami, és Rasid ed-din-Sinan, az Öreg nem szalaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy kiérdemelje a szerencsétlen elítéltek háláját, akár joggal, akár igaztalanul ítélték el őket. Ezt tette velem is…