Juliette Benzoni - AZ ELVESZETT KERESZT

– No de – makacskodott Balian, akit nem hagyott nyugodni a titok – miért marad itt melletted? Ha frank lovag, a frankokkal kell élnie, harcolnia… és tanulnia, ha annyira ragaszkodik hozzá! Ami, bevallom, meglep…

– Miért? Lehet valaki egyszerre katona és tudós. Néhány templomosotok sokkal inkább az, mint hinnétek. Ráadásul a könyvtáram kétségkívül a legnagyobb az egész mediterrán vidéken azóta, hogy az alexandriai eltűnt, és az az ostoba Almohade felégette a córdobait.

– Engedd meg legalább, hogy találkozzunk vele!

– Nem. Tud az érkezésetekről, de nem kíván találkozni veletek. Mit csinálnátok?

Újabb igazságszolgáltatási paródiának vetnétek alá, és aljasul elítélnétek?

Ahogy beszélt, lassan egy gondolat kezdett körvonalazódni Balianban, egy gondolat, mely végül is talán nem volt annyira őrült, hisz ki személyesíthette volna meg jobban a leprás királyt? Istenem, lehetséges lenne? Ha…

Nem is gondolkodott tovább, visszafoghatatlan belső erő ragadta magával, és berohant a kastélyba, vakon megindult, és teli torokból kiabálni kezdett:

– Thibaut! Thibaut de Courtenay! Ha itt van, jöjjön ide hozzám! Balian d'Ibelin vagyok… a barátja! Thibaut! Jöjjön elő!

Nem jutott messzire. Hirtelen két katona bukkant fel, és megragadták. Dühödten küzdött, és tovább kiabált:

– Thiabut! Thibaut! Látni akarom!

Kinyílt a könyvtár ajtaja:

– Itt vagyok!

A rá tört őrületfélében Balian döbbenten pillantotta meg a magas alakot, akinek hosszú fehér ruhája arra emlékeztetett, amilyet egykor IV. Balduin viselt, ha nem volt páncélban. Ugyanaz a napbarnította, finom vonalú arc nézett rá azonban a barna haj és a rövid szakáll között, ugyanaz volt a szürke, átható tekintet. A meglepetés könnyeket csalt a szemébe, és fojtogató örömében csak suttogásra futotta:

– Istennek legyen hála, hogy élve viszontláthatom! Thibaut nyakába vetette magát, és forrón megölelte.

– Üdvözlet, Balian d'Ibelin – viszonozta a lovag. – Én is nagyon örülök a találkozásnak.

– Pedig nem akarta. Szinte erőszakot tettem magán, de egy pillanatig sem bánom!

Ó, nem, nem bánom…

Csatlakozott hozzájuk a király és az Öreg, s az imént oly szívélyes hangulat kihűlt.

Henrik összevont szemöldökkel, szigorúan figyelte a már érett férfi lelkesedését a fiatalabb iránt, akiről pontosan tudta, hogy apagyilkosságért ítélték el, és akit a hitetlenek legfélelmetesebb emberénél találnak most, remek bánásmódban. Amikor Balian kijelentette, hogy magával akarja vinni a barátját Akrába, lefékezte lendületét:

– Bár köszönettel tartozunk Courtenay úrnak háromszoros közbenjárásáért, mely nagy segítségünkre volt, nem hiszem, hogy kívánatos lenne a visszatérése!

– Hogyan? – tiltakozott Balian. – Ne mondja, felség, hogy hitelt adott egy bolond nőszemély vádjainak, akit egyébként megfojtva találtak Tyr egyik utcáján, kezében a lánccal, melynek ellopásával megvádolta Thibaut-t.

– Éppen erről van szó. Ez nem bizonyítja az ártatlanságát. Mindössze csak bosszú, melynek bizonyára itt kell keresnünk a forrását. Minden eszköz megvan itt hozzá.

– Pedig – szólt közbe békésen Sinan – nem én rendeltem el az asszony megölését.

Megérdemelte a halált, mert hazudott és haragból, mohóságból hamisan vádaskodott.

– Honnan tudja? – kérdezte Henrik, mit sem engedve szigorából. – Talán ott volt Tyrben az eseményekkor?

– Nem, de mindenhol, ahol szükségesnek érzem, van szemem és fülem. Hallgass ide, király! Hinnél nekem, ha azt mondom, hogy ezt az embert hamisságból, aljas intrikából vádolták meg? Ölök, de nem hazudok!

Ez alkalommal Thibaut lépett közbe:

– A király már döntött, nagy Mester, és engem sértene vele, ha tovább próbálja bizonygatni az ártatlanságom. Ráadásul… nem kívánok visszatérni azokhoz, akik egykor az enyéim voltak.

– Thibaut! – tiltakozott fájdalmasan Balian. – Hihet a szavamnak, ha azt mondom, egyetlen régi harcostársa sem hitte el, hogy megölte Courtenayt!

– Elítéltek! Tudnia kell, hogy ön iránt megmaradt a barátságom, de itt békére leltem. Látja, jobb lett volna, ha nem találkozunk. Isten áldja! Mindig imádkoztam magáért, a királyságért… és a királynőért! – tette hozzá egy pillantást sem vetve Henrikre.

Pontosan tudta, hogy Isabelle kénytelen volt hozzámenni, és ezért ösztönös ellenszenvvel viseltetett iránta. Lassan, kezét hosszú fehér ruhája ujjába rejtve meghajolt, és visszatért a könyvtárba, hogy tovább tanulmányozza Avicenna orvosi könyvét. Képtelen volt azonban odafigyelni rá. Amitől tartott, bekövetkezett: Baliant látva feléledtek az emlékek, melyeket El-Khafba érkezése óta igyekezett szíve legmélyére, egyre több tudás alá temetni.

Balian Isabelle-t jelentette számára. Most pedig az imádott arc felülírta a szigorú értekezés pompásan kalligrafált lapjait, és nem volt ereje elűzni. Félretette a tanulást, és fehér falú cellájába sietett a nagy könyvtár végében. Ott lerogyott keskeny fekhelyére, arcát a kezébe temette, és sokáig sírt még azután is, hogy elhalt a lovak patájának zaja, melyek Isabelle férjét és a főparancsnokot messze vitték…

Balian csalódása sem enyhült. Hatalmas volt az öröm, hogy viszontlátta azt, akit halottnak hitt, és makacs hallgatásával Henrik értésére adta neheztelését. A király –

legalábbis látszólag – nem vett tudomást róla. Hagyta, hogy Balian duzzogjon, egészen addig, míg le nem szálltak a nyeregből, hogy a hajóra vigyék a lovakat.

– Haragszik rám? – kérdezte ekkor. Ibelin mereven válaszolt:

– Nem merészelnék, felség!

– Hősiessége és a tisztelet, melyet tanúsítok ön iránt, feljogosítja rá. Attól tartottam azonban, hogy a váratlan visszatérés, ráadásul éppen innen, azt mondatná a rossz nyelvekkel, hogy a barátja gyilkoltatta meg Montferrat-t, bosszúból.

Balian haragból azonnal felháborodásba csapott át:

– Courtenay gyilkosokat alkalmazna? Senki sem hinne ekkora ostobaságot! Látszik, hogy nem ismeri őt!

– Nem, de ismerem az embereket, és ismerem az aljas ösztönöket, melyekben könnyen elhisznek mindent, ami befeketíthet egy képet! Különösen, ha szép az a kép!

Fiatalabb vagyok magánál, barátom, de eleget éltem ahhoz, hogy sok mindent megtanuljak. Az ön tiszta lelke oly vigasztaló!

– Remélem, sikerül megőriznem, bár képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy egy ilyen értékes embert halottnak tartanak, és besározták egy bűntettel, melyet sosem követett el! Kérdezze csak meg a királynőt, mit gondol a férfiról, aki oly sokáig a bátyja hűséges társa volt…! Vagy inkább ne is! Ne mondjon neki semmit! Talán nem tetszene önnek, mennyire örülne, hogy életben tudja? – tette hozzá az imént említett tiszta lélek galádságával.

Henrik békés válaszát hallva azonban lelkiismeret-furdalása támadt:

– Feltételezem, csupa jót gondol róla. És bizonyára okkal. Ha gyermekkorunk óta ismerünk valakit, ritkán tévedünk…

A champagne-i higgadt arcát elnézve Balian akaratlanul is arra gondolt, vajon mit szólna, ha tudná, milyen hatalmas szenvedély fűzi össze szépséges feleségét és Thibaut-t.

Isabelle távollétükben kissé zavartan, de elragadtatottan ismét kislánynak adott életet, a kis Marié nagy örömére. Bár más volt, mint a féltestvére, a kis jövevény is szép volt, akár egy virág, és az édesanya büszkén mutatta be Henriknek. A férj, ha csalódott volt is, tapintatosan nem mutatta, és az Alix nevet adta a kislánynak: így hívták a nagynénjét, Fülöp Ágost édesanyját is. Helvis de Sidon tartotta a keresztvíz alá, oldalán Baliannal mint keresztapával. Maga Henrik választotta a szerepre a főparancsnokát, hogy jelezze, nem neheztel rá. Valójában azonban csak nyugtalanságot keltett a férfiban. Balian úgy érezte, a király kissé túlzásba esik. Izgatottan, egyedül Balian jelenlétében mesélte el Isabelle-nek a különös El-Khaf-i találkozást. Bizonyára látni akarta, hogyan fogadja Isabelle, és azt akarta, hogy ő is tanúja legyen. Egy pillanatra Balian nagyon megijedt, hisz az asszony halottsápadt lett, majd bíborvörös, és könnyekkel – szerencsére visszafojtott könnyekkel – megtelő szeme úgy ragyogott, akár a gyémánt. Hangja mégis lágy, határozott és nyugodt maradt, mint mindig.