Juliette Benzoni - Az átok

Még láthatatlan lovak léptének zaja dübörgött a hegyekből, s fáklyák vörös fénye előzte meg őket. Északról jött, és hamarosan azon az úton, melyen ők is érkeztek, lovasok tűntek fel, szűk sisakjukon hegyes díszekkel. Egy közepes termetű, de előkelő

külsejű nagyurat vettek körül, akinek zubbonyát és orrvédőjét arany díszítette. A lovat gazdag takaró fedte. Csakis muzulmán herceg lehetett, és Renaud azon tűnődött, Isten vajon nem a halál eszközét küldi-e hozzá a képében, mely ha nem is fegyverrel a kézben, de így legalább az ellenség kezétől érheti. Ha azonban egy pillanatra azt képzelte, hogy Fos vagy menekülőre fogja, vagy harcba bocsátkozik velük, hamar be kellett látnia tévedését. A templomos nyugodtan a fogadásukra indult, és köszöntötte az érkezőt, aki viszonozta az üdvözlést. Váltottak néhány szót, azután az emír, ugyanis az volt, leszállt a nyergéből, és Roncelin oldalán megindult Sancie felé. A lány szemmel látható rémülettel megpróbált felállni, hogy meneküljön, de a sebesülése miatt elhagyta az ereje.

– Hagyják békén! – üvöltötte Renaud megértve, hogy a gazember egy pillanatra sem tett le arról, hogy egy frank hölgyet egy hárem urának játékszerévé tegyen. – Aljas disznó! Az öreg elátkozott, megjósolta, hogy elkárhozol, én pedig azt mondom, nem várhatsz többé könyörületet sem itt, sem a túlvilágon!

Átka betöltötte az éjszakát, s az emír egy pillanatig hallgatta, majd mivel valószínűleg semmit nem értett belőle, visszatért a lányhoz. Ujjával megérint tette az arcát foltozó vért, nem értve, mit jelenthet… Roncelin békítőleg rámosolygott, majd Renaud-ra mutatott, aki amennyire kötelékei engedték, sietett feléjük. Az út felét sem tehette meg. Az emír parancsot adott, és két szaracén ragadta meg. Egy pillanattal később betömték a száját, csuklóját pedig egy hosszú kötéllel az egyik szaracén nyergéhez kötötték. A másik nem érthetett egyet, mert hirtelen felkapott egy fáklyát, Renaud arcához emelte, a szemöldökét ráncolta, és mondott valamit, amit a fogoly nem értett, de aminek köszönhetően megváltozott a helyzete. Kioldották a kötelet, mely a nyereghez láncolta, s erősen a nyakához kötözték a lábát, majd, mint egy közönséges csomagot, feldobták egy ló hátára. Csak a földet és a kecses paripa lábát láthatta. Nem látta azt sem, hogy egy selyemmel elfüggönyözött hintó kerül elő a muzulmán sorokból. Beültették Sancie-t, akinek tiltakozó kiáltásai olyan hirtelen csöndesedtek el, hogy a lovag úgy vélte, leütötték.

Végül nem látta Roncelin de Fos-t sem, aki a marescaliai romok mellett állt, és vad örömmel figyelte, ahogy az emír visszaül pompás fehér lovára, és megindul a menet élén, mely egyszerre szabadítja meg Courtenay-től és a túl éles szemű kis libától, akitől húga tartott…

– Elvira örülni fog! – mormolta maga elé. – Nem látjuk viszont őket egyhamar… ha egyáltalán valaha is…

Ő tudta, hogy a kérdéses emír Damaszkusz és Aleppó ura, Juszuf el-Nazir malik, a nagy Szaladin unokája, aki nem ereszti el egykönnyen, amit megszerzett! Hamarosan egyetlen tanúja sem marad annak, ami a Hattin-szarvnál történt. A szolgák? Ők testestül-lelkestül elkötelezett hívei, és sosem fognak problémát okozni.

Bár értékelte a különbséget, hogy egyszerű csomagként viszik, és nem egy kötélen vonszolják, ahogy bizonyára összetörte volna magát az út kövein, Renaud fájdalmasan érezte a ló minden lépését. A kötelek dörzsölték a bokáját, a csuklóját, és hason fekvő

helyzetében nehezen kapott levegőt. Aggasztotta a „kis csúfságnak” tartogatott sors is, s ettől csak még vadabbul égett benne a Fos iránti gyűlölet. Mégis annyira fáradt volt, hogy végül elaludt…

Durva volt az ébredés, amikor földet ért, miután egyszerűen leejtették. Először nem sokat látott: egy pár poros, hegyes orrú, visszatűrt szárú csizmát, vaskos, páncélos lábat, majd egy napsugár hullott a szemébe, végül egy szakállas, őszülő fej jelent meg előtte: ugyanaz, amely előző este a Hattin-szarvnál szemügyre vette.

A férfi, aki gazdag fegyverzetéből ítélve vezérféleség lehetett, különösen viselkedett. Leguggolt Renaud mellé. Parancsot vakkantott, s cserébe egy csöpögő

szivacsot kapott, mellyel megtörölte az arcát, majd gondterhelten nézegetni kezdte.

Végül felállt, és még egy parancsot adott. Ennek eredményeként két szaracén lábra állította a foglyot, és inkább vitték, mint húzták az egyik torony felé, mely egy tágas udvart övező falhoz tartozott, ami tele volt őrökkel, lovakkal, szolgákkal, sőt még tevékkel is, melyek hátáról lerakodták az erősen összekötözött csomagokat, kecskebőr zsákokat és szőnyegként összetekert szövetkötegeket. Renaud Akrában látott már karavánérkezést. Az udvart körülvevő épületek azonban inkább kastélyra, mint karavánszerájra emlékeztettek.

Arra számított, hogy egy cellába vetik a halálára várva. Bevezették a toronyba, levitték egy hosszú, meredek lépcsőn, és megindultak vele egy sötét folyosón, melyet mindössze egy fáklya világított meg. Végül kinyílt előtte egy alacsony, lakatokkal és zárakkal dúsan ellátott ajtó. Igyekezett mély lélegzetet venni, arra számítva, hogy az őrei a földre lökik. Fel akart készülni a meggyötört testére váró újabb fájdalomra. A férfiak azonban minden különösebb durvaság nélkül bevitték egy alacsony, csupasz helyiségbe, melyet egy hasadéknyi ablak világított meg. Azt hitte, láncok, vasak, rohadó széna vár rá… Kövezetet látott, és egy ágyféleséget, mely fakereten kifeszített kötelekből állt, s még egy takaró is volt rajta. Oda tették le, miután megszabadították kötelékeitől. Azután az őrök elmentek, és bezárult mögöttük az ajtó… majd nem sokkal később ismét kinyílt egy hatalmas termetű néger előtt, aki egy kancsó vizet, kenyeret és egy tál fokhagymás bárányragut hozott. Egyetlen szó, egyetlen pillantás nélkül kiment, anélkül, hogy a döbbent Renaud-nak ideje maradt volna megszólítani. Nagyon szokatlan viselkedés volt ez egy ellenséges fogollyal szemben! A lovag azonban túlságosan elgyötörtnek, szomjasnak, kiéhezettnek és fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy kérdései legyenek. Evett, ivott, levetette mosdatástól vizes ingét, beleburkolózott a takaróba, és lefeküdt a kötélágyra, mely a kényelem netovábbjának tetszett.

Nem volt semmiféle eszköze ahhoz, hogy mérje az időt, így nem tudta, hány órán át volt öntudatlan, de még mindig nappal volt, amikor a kulcsok és zárak zaja felébresztette. Az a férfi lépett be, aki megmosta az arcát, de ez alkalommal egy kis fehér kecskeszakállas, csíkos ruhás, fehér turbános alak is kísérte egy íróeszközökkel teli ládával. Hozzá intézett egy rövid mondatot a tiszt, melyet az írnok azonnal lefordított a fogolynak:

– Ki vagy?

– Egy frank lovag, akit egy honfitársa árult el.

– Nem erre kíváncsi az itt megjelent nagyhatalmú Sawan emír. Megismétlem: ki vagy? A neved!

– Nem értem, mennyiben érdekelhetné, de nem titok: a nevem Renaud de Courtenay, és Lajos, Isten kegyelméből Franciaország királya fegyvernöke vagyok.

– Ki volt az apád?

– Az emír túl fiatal ahhoz, hogy ismerhette volna: Jeruzsálemi Balduin, a leprás király hűséges lovagja és gyermekkori barátja volt… Thibaut de Courtenay-nak hívták.

– És az anyád?

– Az anyám? Miért érdekli? – kiáltotta Renaud egyenesen az emírhez fordulva. –