Amy Blankenship - Holdtánc

Chad inkább azonnal elhallgatott, mivel amikor legutóbb ez történt, Envy épp késésben volt a munkából, ő meg túl beteg volt ahhoz, hogy vezessen, így inkább az anyósülésen aludt. A főnöke azóta is baszogatja emiatt.

*****

Envy néhány sarokra az éjszakai párttól kikapcsolta a kék fényeket és felnézett a reflektorok fényeire, amelyek a felhős égen táncoltak. Amikor közel értek a két emeletes épülethez, elkezdte jobban szemügyre venni.

Az utóbbi időben olyan sokat dolgozott, hogy nem volt ideje ellátogatni az Éjfénybe, holott jó néhány vendég egyenesen ódákat zengett róla. Kívülről egyáltalán nem volt valami nagy látvány. Csak egy nagy téglából épített raktárépület néhány ablakkal és egy nagy lila neon cégérrel az utca fronton.

Hatalmas parkolójának egészen a közepéig ért a sor, tele emberekkel, akik legmenőbb cuccokban rendkívül élénken beszélgettek egymással. Az a tény, hogy még tíz után is ilyen hosszú a sor, egyértelművé tette Envy számára, hogy itt dolgozni rendkívül jövedelmező vállalkozás lesz.

„Igen, most már biztos hogy beadom a jelentkezésemet.” – mosolyodott el az anyagi lehetőségekre gondolva.

„Legalább nincs sor...” – mondta Chad egy jó adag szarkazmussal, mivel alig várta már, hogy Trevor megkapja, ami neki jár a húga adrenalinbombájából.

A parkoló legsötétebb zugában parkolt le, pont Trevor kocsija mellett. Mielőtt Envy kinyitotta volna a kocsi ajtaját, Chad megfogta a karját. „Ez legyen nálad!” – mondta, ahogy a kezébe adta a sokkolót, majd anélkül, hogy bármi mást mondott volna, kiszállt a kocsiból.

Envy elmosolyodva fonta ujjait az eszközre. Bátyja már régóta annyira megtanította, hogyan védje meg magát, hogy nagy valószínűséggel még csak bele se izzadt volna, ha össze kellett volna csomagolnia bátyja rendőrkollégáit. De Chad folyton azt hajtogatta, hogy: „Minek erőlködni, ha elég csak megnyomni egy gombot?”

Bőrszoknyája oldalsó zsebébe csúsztatta a sokkolót a személyi igazolványával együtt. Ma éjjel Trevor érezni fogja milyen, amikor ő ezt a gombot nyomogatja. Akár a pokolba vezető lift gombját is megnyomná, csak láthassa az exét szenvedni. Senki se csalhatja meg Envy Sextont büntetlenül.

Együtt haladtak a sorral és Envy nagyon megörült, hogy annyira megindult a sor, hogy pár perc múlva már bent is voltak.

A kidobó igen elegánsan festett Armani öltönyében, alatta a passzos ing jól kiemelte kidolgozott mellkasát. Barna haja hullámokban lógott le arca két oldalán. Enyhén borostás volt és szúrós, sötét szemei szinte ragyogtak a neon fényeinél.

Chad fizetett, majd megmutatták a személyijüket, mielőtt a kidobó kiakasztotta volna a vörös kötéldarabot és beengedte volna őket. Belépve a főbejáraton egy rövid folyosó vezetett lejjebb egy másik ajtóig, amely félrecsúszott, ahogy megközelítették. Amikor áthaladtak rajta a nagyterembe, megálltak és elámultak a látványtól. Mintha egy másik dimenzióba lépett volna át.

Ahogy tele volt a parkoló azt gondolták, hogy olyan zsúfolt lesz a hely, hogy faltól falig csak állni fognak az emberek, de legnagyobb meglepődésükre nem így volt. A termen átsétálva Envy csodálkozva nézett le a hatalmas nyílásra, amelyet a padlóba vágtak.

Közelebb lépve a korláthoz lenézett a tánctérre. Mindkét oldalán emelvényszerű járda volt, amelyet a szint teljes hosszában bárpult egészített ki. Maga a bár úgy nézett ki, mintha homokfúvott üvegből készült volna, amelyen a neonok fényei lágyan átszűrődnek.

Envy szintjéről kétoldalt indultak lefelé a lépcsők, amelyek a félemeleten találkoztak, majd onnan ereszkedtek le táncparkett szintjére. A táncparkett halványan világított éppen csak annyira, hogy UV-fény lágy derengésével fesse meg a táncolók lábát. Remekül egészítette ki a plafonon lévő stroboszkóp és színes fénycsóvák kavalkádját, amelyek mindenhová irányultak, kivéve magukra a táncosokra.

Olyan hatást keltett, hogy a táncosok csak térdtől lefelé voltak láthatók, amíg a testükből csak árnyalakok látszottak.

Envy kihajolt a korlát felett, hogy megnézze a lentebbi szinteken is van-e bár, viszont azokon már nem volt semmi, csak a tánctér. Egyfajta küzdőveremre emlékeztette. Ha valaki egyszer lement oda, akkor a sötétség kegyelmére volt bízva, amely diszkréten ölelte körbe a táncosokat.

„Három emelet?” – kérdezte felnézve a plafonra felettük. A legalsó szintet földszintnek tekintve az lett volna a harmadik emelet, és azon gondolkozott, hogy vajon az is a klub része-e, vagy sem.

A tánctérről érkező ujjongó és sikító hangok arra késztették, hogy visszapillantson a tánctérre. Hitetlenül ámult el a verem közepén lévő, jégkék rivaldafénnyel megvilágított ketrecre. Azonnal lenyűgözte a rács mögötti férfi látványa.

Chad se tudta levenni a tekintetét a ketrecről. Úgy nézett ki, mint egy kisebb börtöncella. Egy nő és egy férfi kerülgette benne vadul egymást. Még távolról is érezhető volt a szinte szikrázó feszültség a mozgásukból. Ujjai szinte elfehéredtek, úgy megmarkolta a korlátoszlopot, amikor a férfi a ketrecben nekilökte a nőt a rácsnak, aki abban a pillanatban átbújt a férfi karja alatt, amikor az hozzá akarta szorítani a testét.

A férfi egy pillanat alatt megperdülve megragadta a nő csuklóját és háttal magához rántotta, mielőtt nekinyomta volna kezeit a rácsoknak. Megfogatta a nővel a rácsokat, miközben szorosan nekidörzsölte a majdnem meztelen testét egészen addig, amíg a nő el nem kezdte megfeszíteni a hátát és kéjesen hátravetni a fejét a férfi mellkasára.

A jelenet már-már bestiális volt, mint valami primitív párosodási rítus. Chadet és Envyt lenyűgözte a show annak ellenére, hogy nem ugyanúgy hatott rájuk.

Chad még csendben nézte őket néhány percig, ahogy a pár szétugrott egy pillanatra, hogy aztán egy másik pozícióban újra összeforrjanak. Heves mozgásuk látványától Chad igen szűknek érezte farmerját, ahogy a férfi csípőjét ritmusosan nekinyomta a nő fenekének. Zavarodottan erőltette tekintetét máshová, hogy szemügyre vegye a fal felső részén lévő díszítéseket, amelyek láthatóak voltak abból a szögből.

Leginkább villogó színes fénycsövek voltak néhány folyamatosan világító UV-fénycsővel hatalmas portré stílusú festmények körül, amelyek izmos jaguárokat ábrázoltak, egyes képeken harcoltak, másokon magányosan vadásztak. Úgy tűnt, mintha a veszedelmes vadállatok életre keltek volna. A képek szereplői szinte megmozdultak a fények hatására, azt a hatást keltve, mintha élnének és figyelnének.