Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

A fütykös megmoccant. Nem sokkal volt több rezzenésnél, de a boszorkány keze megállt a levegőben, mielőtt megérintette volna Esk vállát. Fölbámult a fafaragásra, és kihívó pillantással biztatta, hogy csak moccanjon, ha mer.

Feszült volt a légkör. Aztán úgy tűnt, hogy a varázspálca meghátrál, noha nem mozdult, míg ugyanakkor valami teljességgel meghatározhatatlan módon világossá tette a boszorkány számára, hogy, ami a husángot illeti, ez nem vereség, csupáncsak taktikai megfontolás, és nem szeretné, ha a nő azt hinné, hogy valamiképp diadalmaskodott, mert erről szó sincs.

Esk megborzongott. Néne tétován megsimogatta.

— Én vagyok az, kicsim. Csak az öreg Néne.

Az összegömbölyödöttnek esze ágában se volt kigömbölyödni.

Néne az ajkába harapott. Nem volt egész bizonyos a dolgában gyerekeket illetően, úgy gondolt rájuk — már ha egyáltalán gondolt rájuk — mint olyasmikre, amik az állatok és emberek között találhatóak. A csecsemőket értette. Beteszed a tejet az egyik végen, és olyan tisztán tartod a másik véget, amennyire lehetséges. A felnőttek még ennél is könnyebb eset, mert maguk végzik az etetést is, a tisztítást is. De a kettő között a tapasztalat olyan világa bújt meg, ami iránt a boszorkány sosem érdeklődött igazán. Legjobb tudomása szerint az ember megpróbálja megakadályozni, hogy a gyerek elkapjon valami végzetest, és reménykedik, hogy a végén majd minden rendben lesz.

Néne valójában tanácstalan volt, de tudta, hogy valamit tennie kell.

— Az a csúnya limpes-lompos, nagy bozontos farkas-barkas ránk ijesztett? — kockáztatta meg.

A szándékozottal teljességgel ellenkező okból, ez hatásosnak tűnt. A labda mélyéről egy elfojtott hang így szólt:

— Én már nyolc éves vagyok, tudod.

— A nyolcéves emberek nem gömbölyödnek össze a hó közepén — mutatta ki Néne, tapogatózva a felnőtt-gyerek párbeszéd útvesztőjében.

A labda nem válaszolt.

— Valószínűleg van otthon tej meg sütemény — reszkírozta meg Néne.

Ennek nem volt észlelhető hatása.

— Eskarina Kovács, ha nem viselkedsz rendesen ebben a szent másodpercben, akkora pofont kapsz!

Esk óvatosan kidugta a fejét.

— Semmi szükség arra, hogy ilyen legyél!

Amikor Kovács a kunyhóhoz ért, Néne épp megérkezett, kézen fogva vezetve Esket. A fiúk apjuk mögül kukucskáltak.

— Ümm — mondta Kovács, nem egészen tisztában azzal, hogyan kell elkezdeni a beszélgetést azzal, aki feltehetőleg halott. — Ümm, azt mondták nekem, hogy maga… beteg. — Megfordult, és mérgesen rábámult a fiaira.

— Csak lepihentem, és biztos elszunyókáltam. Nagyon mélyen alszom.

— Igen — felelte tétován Kovács. — Nos. Hát akkor, minden rendben. Mi van Eskkel?

— Csak egy kis ijedség — jelentette ki Néne megszorítva a lánykezét. — Árnyékok meg ilyesmik. Jó melegre van szüksége. Épp le akartam fektetni az ágyamba, mert eléggé össze van zavarodva, ha nincs ellene kifogásod.

Kovács nem volt abszolút meggyőződve arról, hogy nincs ellene kifogása. De abban teljesen biztos volt, hogy a felesége, ugyanúgy mint az összes többi asszony a faluban, ünnepélyes hódolattal, mi több, félelemmel vegyes csodálattal tekint Mállotviksz Nénére, és ha ő most tiltakozni kezd, villámgyorsan el fogja veszteni a talajt a lába alól.

— Remek, remek — morogta —, ha nem okoz gondot. Majd érte küldök reggel, jó?

— Nagyszerű — válaszolta Néne. — Beinvitálnálak, de itt állok tűz nélkül…

— Nem, dehogy, teljesen rendben van így — hárította el Kovács sietve. — Vár rám a vacsorám. Kihűlőben — tette hozzá lepillantva Gultára, aki kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, de aztán bölcsen meggondolta magát.

Amikor elmentek, és a két fiú hangja tiltakozva csöndült föl a fák közt, Néne ajtót nyitott, belökte Esket, s bereteszelte az ajtót maguk mögött. A kredenc fölötti tárolóhelyről levett két gyertyát és meggyújtotta őket. Aztán előhúzott néhány vén, de még használható gyapjútakarót, amik molyirtótót szaglottak, beléjük tekerte Esket, s leültette a lányt a hintaszékbe.

Ízületreccsenések és nyögések kíséretében letérdelt és elkezdett tüzet rakni. Bonyolult ügy volt, ami száraz taplógombával, faforgácsokkal, törött gallydarabkákkal és kiadós fújogatással meg átkozódással járt együtt.

Esk azt mondta:

— Nem muszáj így csináld, Néne.

Néne megmerevedett s ránézett a kandalló hátsó fémlapjára. Egész szép darab volt, amit évekkel korábban Kovács kovácsolt a számára, bagoly-és-denevér motívummal díszes. Ámbátor jelen pillanatban a dizájn hidegen hagyta.

— Azt mondod? — jegyezte meg halálos szenvtelenséggel. — Ismersz egy jobb módszert, mi?

— Meggyújtottra mágiázhatnád.

Néne jelentős figyelmet szentelt a gallyak rendezgetésének, bele a kelletlen lángokba.

— S hogy csinálnám azt, könyörgöm? — firtatta, kérdését látszólag a kandalló hátsó lapjához intézve.

— Ööö — felelte Esk —, én… én nem emlékszem. De te biztosan tudod amúgy is, nem igaz? Mindenki tudja, hogy tudsz mágiázni.

— Van ilyen varázs — közölte Néne —, meg amolyan varázs. Az a fontos, leányom, hogy tudd, mire való a mágia, és mire nem. És elhiheted nekem, hogy a varázslást sose szánták tűzgyújtásra, ebben egészen biztos lehetsz. Ha a Teremtő azt akarta volna, hogy mágiával gyújtsunk tüzet, akkor nem adott volna nekünk… ööö, gyufát.

— De meg tudnád gyújtani a tüzet igézéssel? — kérdezte Esk, miközben Néne a vén, fekete vízforraló kannát a kampójára aggatta. — Úgy értem, ha akarnád. Ha szabad lenne.

— Talán — válaszolta Néne, aki nem tudta; a tűznek nincs tudata, nem eleven, és ez csak kettő volt a három okból.

— Sokkal könnyebben tudnád lángra lobbantani.

— Ha valamit érdemes megcsinálni, akkor érdemes rosszul csinálni — jelentette ki Néne aforizmába, az ostromlott felnőtt végső mentsvárába, menekülve.

— Igen, de…

— Semmi de!

Néne kotorászott a kredencen álló sötét fadobozban. Büszke volt a Kostető növényeinek sajátságaira vonatkozó egyedülálló tudására — nála jobban senki sem ismeri a Fülfű, a Szűzi Óhaj és a Lecsüngő Amaránt számos fölhasználási módját — de akadtak alkalmak, amikor kénytelen volt ráfanyalodni a Külrészekből (amelyek, legalábbis ami őt illeti, mindent fölöleltek, ami egy nap járóföldnél távolabb feküdt) gyanakvó alkudozással beszerzett és féltő gonddal fölhalmozott gyógyszerek kicsiny készletére, hogy elérje a kívánatos eredményt.

Néhány száraz, vörös levelet pottyantott egy bögrébe, mézet és a kannából fonó vizet öntött bele, majd Esk kezébe nyomta. Aztán egy nagy, kerek követ helyezett a rostély alá — később, egy pokrócdarabba csavarva, jó lesz ágymelegítőnek —, és, szigorúan megparancsolva a lánynak, hogy ne moccanjon a székről, kiment a mosókonyhába.

Esk sarkával dobolt a szék lábán és kortyolgatta italát, aminek fura borsíze volt. Eltűnődött, vajon mi lehet. Természetesen kóstolta már Néne főzeteit, mind kisebb vagy nagyobb mértékben — attól függően, hogy a boszorkány szerint túlzásba vitted-e a cirkuszolást — mézzel édesítve, és Esk tudta, hogy Néne az egész hegységben híres az olyan betegségekre kotyvasztott bájitalairól, amikre az édesanyja — és hébe-hóba némely fiatal nőszemély — csak utalt, fölhúzott szemöldökkel és lehalkított hangon…