Terry Pratchett - Egyenjogú rítusok

— Én segítettelek a világra, te hülye férfi, és most sincs több eszed, mint akkor volt…

— De… — próbálkozott Kovács, egy testcsellel megkerülve az üllőt.

— A mágia rátalált a lányra! Varázslói varázs! Helytelen varázs, érted? Amit sose szántak neki!

— Igen, de…

— Van valami halvány fogalmad arról, hogy a mágia mire képes?

Kovács megroggyant.

— Nincs.

Néne elhallgatott, és egy kissé leeresztett.

— Nincs — ismételte meg némileg csöndesebben. — Nincs, hogyan is lehetne?

Leült az üllőre, és megkísérelt nyugodt gondolatokat gondolni.

— Figyelj! A mágiának van egy afféle… saját élete. Ez nem számít, mert… különben is, tudod, a varázslói varázs… — Fölnézett a férfi nagy, értetlen arcára és újra próbálkozott. — Nos, tudod, milyen az almabor?

Kovács bólintott. Úgy érezte, ebben a témában szilárdabb talajon áll, de nem volt benne biztos, hová vezet ez az egész.

— És ott van az a pálinka is. Az almórium — mondta a boszorkány. A kovács bólintott. Lusta Dögön mindenki produkált almóriumot: éjszakára kitették az almaboros hordócskát, s reggel leszedték róla a jeget, míg a végén csak egy csöppnyi tömény alkohol maradt.

— Nos, rengeteg almabort ihatsz és csak jobban fogod érezni magad tőle és ennyi az egész, nem igaz?

A kovács újra biccentett.

— De az almóriumot picike kupicákból iszod és nem iszol sokat és nem iszol gyakran, mert a fejedbe száll?

A kovács megint bólintott, és, tudatában, hogy nem túl jelentős mértékben járult hozzá a párbeszédhez, hozzátette:

— Úgy van.

— Ez a különbség — szögezte le Néne.

— A különbség mi között?

Néne sóhajtott egyet.

— A különbség a boszorkánymágia és a varázslói varázs között — mutatta ki. — És már megtalálta a leánykát, és ha a gyerek nem képes kézben tartani, akkor ott vannak Azok, akik majd irányítani fogják őt. A mágia lehet egy afféle kapu, és a másik oldalon nagyon kellemetlen Izék vannak. Érted?

A kovács bólintott. Nem igazán értette, de föltételezte, teljesen helyesen, hogy ha ezt a tényt elárulja, Néne belemegy a rettenetes részletekbe.

— A lányka elméje erős, és lehetséges, hogy beletelik némi időbe — folytatta Néne —, de előbb vagy utóbb Azok ki fogják hívni őt.

Kovács fölemelt egy kalapácsot a munkapadról, úgy nézett rá, mintha korábban sose látta volna, és letette.

— De — mondta — ha neki varázslói mágiája van, akkor a boszorkaság megtanulása nem vezet semmi jóra, igaz? Azt mondta, a kettő különbözik.

— Mindkettő mágia. Ha nem tanulhatsz meg elefánton lovagolni, akkor legalább tanulj meg megülni a lovon.

— Mi az az elefánt?

— Borzfajta — jelentette ki Néne. Nem úgy tartotta fönn az erdő-hitelességet negyven évig, hogy valaha is elismert volna bármilyen tudatlanságot.

A patkolókovács sóhajtott egyet. Tudta, hogy vereséget szenvedett. A felesége egész világossá tette, hogy támogatja az elképzelést, és most, hogy jobban meggondolja, vannak a dolognak előnyei. Végül is, Néne sem élhet örökké, és tulajdonképpen nem lesz az túl rossz, hogy az ember az apja a vidék egyetlen boszorkányának.

— Rendben van — mondta.

És így, miközben a tél fordult és megkezdte hosszú, vonakodó mászását a tavasz felé, Esk több napot töltött Mállotviksz Nénével egyhuzamban, tanulva a mesterséget.

Úgy nézett ki, főleg abból áll, hogy emlékezni kell dolgokra.

A leckék meglehetősen gyakorlatiasak voltak. Volt konyhaasztal-tisztítás és a Füvészkedés Alapjai. Volt kecskek-ganajozás és a Gombák Fölhasználása. Volt mosogatás és a Kisistenek Megidézése. Folyamatosan volt a nagy, szeszfőző rézüst felügyelete a mosókonyhában és a Lepárlás Gyakorlata. Mire a meleg Peremszelek elkezdtek fújni, és a hó csak kis latyakcsíkokban maradt meg a fák Tengelyfelőli oldalán, Esk megtanulta egy egész sor balzsam, több gyógyászati pálinka, vagy húsz különleges főzet, és számos rejtélyes bájital — amikrol Néne azt mondta, hogy majd idejekorán megtanulhatja a hasznuk — készítésének módját.

Amit viszont egyáltalán nem csinált, az a mágia volt.

— Mindent a maga idejében — ismételte Néne bizonytalanul.

— De én elvileg boszorkány vagyok!

— Még nem vagy boszorkány. Nevezz meg három növényt, ami jót tesz a beleknek.

Esk hátratette a kezét, behunyta a szemét, és azt mondta:

— A Pompázatos Pávatik virágkoronája, a Vénember Gatyája gyökérbele, a Vérző Tavirózsa szára, magtokja a…

— Jól van. Hol lehet víziuborkát találni?

— Tőzeglápban és posványos tavakban, azokban a hónapokban…

— Jó. Szépen haladsz a tanulásban.

— De ez nem varázslás!

Néne leült a konyhaasztalra.

— A mágia többnyire nem az — mondta. — Csak a megfelelő növények ismerete, és annak megtanulása, hogy figyelmet kell fordítani az időjárásra és az állatok szokásainak kiderítése. Na meg az emberek szokásainak kiismerése.

— És ennyi az egész? — kérdezte Esk elborzadva.

— Ennyi? Ugyancsak jókora ennyi! — csattant föl Néne. — De nem, nem ennyi az egész. Van más is.

— Nem tudnál megtanítani rá?

— Mindent a maga idejében. Semmi értelme, hogy máris megmutasd magad.

— Megmutassam magam? Kinek?

Néne szeme rávetődött a szobasarkok árnyaira.

— Sose törődj te azzal!

Aztán még a legutolsó, késlekedő hófoszlányok is eltűntek, és tavaszi szélviharok bömböltek a hegyekben. A levegő az erdőben avartól és terpentintől szaglott. Néhány korai virág dacolt az éjszakai fagyokkal, és a méhek elkezdtek kirepülni.

— Na már most, a méhek — nyilatkozta Mállotviksz Néne, — az igazi varázslat.

Óvatosan fölemelte az első kaptár fedelét.

— A méheid — folytatta, — adják a mézborod, a viaszod, a propoliszod, a mézed. Csudálatos dolog a méh. És ráadásul királynő uralkodik fölöttük — tette hozzá árnyalatnyi elismeréssel.

— Nem csípnek meg téged? — kérdezte Esk, kissé hátrébb lépve. Méhek özönlöttek ki a lépbál s árasztották el a durva fadoboz oldalait.

— Szinte soha — válaszolta Néne. — Varázst akartál. Figyelj !

Kezét a rovarok küszködő tömegébe dugta, s torka hátsó részéből halk, de átható, sipító hangot adott ki. Valami mozdult a sokadalomban, és egy nagy méh, hosszabb és kövérebb, mint a többi, mászott rá az asszony kezére. Néhány dolgozó követte őt, cirógatva és általánosságban véve gondoskodva róla.

— Ezt hogy csináltad? — faggatózott Esk.

— Á! — mondta Néne. — Szeretnéd tudni, mi?

— Igen, szeretném. Azért kérdeztem, Néne — felelte Esk komolyan.

— Mit gondolsz, használtam mágiát?

Esk lepislogott a méhkirálynőre. Aztán fölnézett a boszorkányra.

— Nem — bökte ki —, azt hiszem, egyszerűen csak sokat tudsz a méhekről.

Néne vigyorgott.

— Tökéletesen igaz! Na persze, ez a mágia egyik formája.

— Mi, csupáncsak a dolgok ismerete?

— Olyan dolgok tudása, amit mások nem tudnak — szögezte le Néne. Óvakodva visszapottyantotta a királynőt alattvalói közé, s lecsukta a kaptár fedelét.

— És azt hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj néhány titkot — tette hozzá.

Na végre, gondolta Esk.

— De először is, tiszteletünk kell nyilvánítsuk a Kaptárnak — jelentette be Néne. Sikerült neki a „K”-t nagybetűvel kiejteni.