Terry Pratchett - Bűbájos bajok

A Patrícius eltűnt. Azon a helyen, ahol állt, egy kis, sárga gyík pislogott, és bámult szét rosszindulatú hüllő ostobasággal.

Fésűs elképedve nézett az ujjaira, mintha életében előszór látná őket.

— Jól van — suttogta rekedten.

A varázslók lebámultak a lihegő gyíkra, s aztán ki a kora reggeli fényben szikrázó városra. Odakint volt az elöljárók tanácsa, a városi őrség, a Tolvajok Céhe, a Kereskedők Céhe, a papság… és egyik se tudta, mi fog rájuk lecsapni.

Elkezdődött , mondta a kalap a fedélzeten lévő dobozából.

— Micsoda? — érdeklődött Széltoló.

A bűbáj uralma.

Széltoló bambán bámult.

— És ez jó?

Képes vagy fölfogni valamit, amit valaki mond neked?

Széltoló e kérdésben biztosabb talajon állt.

— Nem — válaszolta. — Nem mindig. Nem mostanában. Nem gyakran.

— Biztos vagy benne, hogy varázsló vagy? — firtatta Conina.

— Ez az egyetlen dolog, amiben mindig is biztos voltam — közölte Széltoló mély meggyőződéssel.

— Milyen különös.

Széltoló a Poggyászon ült az Óceánkeringő napsütötte előfedélzetén, miközben a hajó békésen imbolygott a Körkörös-tenger zöld vizén. Körülöttük férfiak csinálták mindazt, ami a varázsló szerint bizonyosan csupa fontos tengerészeti dolog volt, és élénken remélte, hogy jól is csinálták, akármi legyen is az, mert a magasságok mellett a mélységeket utálta mindenek fölött.

— Aggódónak tűnsz — jegyezte meg Conina, aki a varázsló haját vágta. Széltoló megpróbálta olyan kicsire összehúzni a fejét, amennyire csak lehetséges, valahányszor a pengék elvillantak mellette.

— Azért, mert aggódom.

— Mi pontosan az Apokralipszis?

Széltoló tétovázott.

— Nos — szólt végül —, az a világ vége. Valamiféle világvége.

— Valamiféle? Valamiféle vége a világnak? Úgy érted, nem leszünk benne biztosak? Majd körülnézünk és azt mondjuk „Elnézést, nem hallott valamit?”?

— Csak annyi, hogy nincs két látnok, aki valaha egyetértésre jutott volna ebben. Mindenféle bizonytalan jövendölések vannak ezzel kapcsolatban. Egész tébolyító, némelyik. Ezért aztán Apokralipszisnek nevezték el — Zavarba jött. — Afféle apokrif Apokalipszis. Afféle szójáték, tudod.

— Nem valami jó.

— Nem. Fölteszem, nem. [12] A varázslók ízlése a szójátékok kérdésében körülbelül ugyanolyan, mint a csillogó tárgyakat illetően.

Conina ollója serényen nyisszantott.

— Azt kell mondjam, hogy a kapitány kifejezetten boldognak látszott, hogy fölvehet minket a fedélzetre — jegyezte meg.

— Ez azért van, mert jó szerencsét jelent, ha van egy varázsló a fedélzeten — magyarázta Széltoló. — Persze, ez nem igaz.

— Rengetegen hisznek ebben — mondta a lány.

— Ó, másoknak szerencsés is, csak nekem nem. Nem tudok úszni.

— Mi, egy tempót sem?

Széltoló habozott, aztán óvatosan megpörgette a csillagot kalapján.

— Kábé milyen mély itt a tenger szerinted? Hozzávetőlegesen? — kérdezte.

— Úgy egy tucat ölnyi, azt hiszem.

— Akkor valószínűleg úgy egy tucat ölnyit tudnék úszni, akármi legyen is az.

— Hagyd már abba a reszketést, majdnem levágtam a füled — förmedt rá Conina. Rábámult egy arrajáró tengerészre, s intett az ollójával. — Mi van, nem láttál még férfit hajvágás közben?

Valaki fönn a csarnakzaton tett egy megjegyzést, ami trágár nevetés hullámát keltette a fősudárvitorlákon, hacsak nem az orrfelépítmények voltak azok.

— Úgy teszek, mintha nem hallottam volna — jelentette be Conina, s vadul megrántotta a fésűt, kilakoltatva ezzel számos ártalmatlan, apró teremtményt.

— Aú!

— Hát, nyugton kellett volna maradj!

— Kissé nehézkes nyugton lenni, amikor az ember tudja, ki az, aki egy pár acélpengével hadonászik a fejem körül!

És imígyen eltelt a délelőtt, nyargaló hullámokkal, a csarnakzat recsegésével, és egy meglehetősen bonyolult réteges vágással. Széltoló, amikor megnézte magát egy tükörcserépben, kénytelen volt elismerni, hogy határozott javulás állt elő.

A kapitány azt mondta, hogy Al Khali városába tartanak, Klaccs tengelyfelőli partvidékére.

— Olyan, mint Ankh, csak homokkal sár helyett — mesélte Széltoló a hajókorlát fölé hajolva. — De egész jó rabszolgapiaccal.

— A rabszolgatartás erkölcstelen — szögezte le szigorúan Conina.

— Tényleg? Hű! — mondta Széltoló.

— Szeretnéd, ha megnyírnám a szakállad? — kérdezte Conina reménykedve.

Kivont ollóval megtorpant, s a mereven kibámult a tengerre.

— Van olyasmi matróz, aki olyan kenut használ, aminek valamiféle extra darabkák vannak az oldalán, afféle vörös szem az elejére pingálva, és kicsi a vitorlája? — érdeklődött.

— Már hallottam a klaccsi rabszolgavadász kalózokról — felelte Széltoló —, de ez nagy hajó. Nem hinném, hogy egy kalóz meg merné támadni.

— Egy nem is — jegyezte meg Conina, még mindig arra az elmosódó részre meredve, ahol a tenger éggé válik —, de ez az öt esetleg igen.

Széltoló a távoli párába bámult, aztán fölpillantott az őrségen csimpaszkodó fickóra, aki fejét rázta.

— Menj már — kuncogta, egy eldugult csatorna összes humorával. — Igazán nem láthatsz semmit ott messze. Vagy igen?

— Tíz férfi minden kenuban — jelentette Conina marconán.

— Figyelj, tréfa, ami tréfa…

— Hosszú, görbe kardokkal…

— Nos, én nem látok…

— … hosszú és piszkos hajuk lebeg a szélben…

— S a végük törött, mi? — fanyalgott Széltoló.

— Vicces próbálsz lenni?

— Én?

— És itt vagyok én, egyszál fegyver nélkül — keseregte Conina végigsöpörve a fedélzeten. — Fogadjunk, hogy nincs egyetlen tisztességes kard sem ezen a hajón.

— Sose törődj vele. Lehet, hogy csak egy gyors hajmosásra jönnek.

Míg Conina dühöngve turkált a csomagjában, Széltoló odaoldalgott az Arkrektor kalapdobozához, és óvatosan leemelte a tetejét.

— Ugye, nincs ott kinn semmi? — kérdezte.

Honnan tudjam? Tegyél föl.

— Mi? A fejemre?

Jóságos istenek!

— De én nem vagyok Arkrektor! — mondta Széltoló. — Úgy értem, hallottam már hideg fejről, de…

Használni akarom a szemed. Most tegyél szépen föl. A fejedre.

— Ümm.

Bízz bennem.

Széltoló nem tudott nem engedelmeskedni. Gyöngéden levette viharvert kalapját, vágyakozva nézte annak csálé csillagát, s kivette az Arkrektor kalapját dobozából. Nehezebb volt, mint amire számított. A csúcs körüli oktarinok halványan ragyogtak.

Óvatosan ráhelyezte új frizurájára, szorosan markolva a karimát arra az esetre, ha érezné a jeges fagy első harapását.

Valójában hihetetlenül könnyűnek érezte magát. És ott volt a nagy tudás és hatalom érzete — nem volt ténylegesen jelen, csak, szellemileg szólva, a képletes nyelve hegyén.

Fura emléktöredékek villantak át az agyán, s ezek nem olyan emlékek voltak, amikre emlékezett volna, hogy korábban emlékezett rájuk. Végtelen óvatossággal szétfürkészett, ahogy az ember megérint egy odvas fogat nyelvével, és ott voltak…

Kétszáz halott Arkrektor — beleveszve a nyomasztó, fagyos múltba, egyik a másik mögött — figyelte őt üres, szürke szemmel.