Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

Mindketten Aranyhold segítségére rohantak, de Zúgószél megelőzte őket. Félretaszította kedvesét és kardforgató kezével fogta föl a jogar Aranyhold fejének szánt csapását. Zúgószél még hallotta a sötét pap “Éjfél!” kiáltását és szemét ugyanaz a sötétség homályosította el, amely Caramont is harcképtelenné tette.

Ám Que-shu harcosa számított erre a trükkre és nem esett kétségbe tőle. Hallásával még most is érzékelte ellenfelét. Erővel fojtotta el a sebesülése okozta fájdalmat, bal kézbe kapta fegyverét és egy hatalmasat döfött oda, ahonnan ellensége rekedt lihegését hallotta. Kardja azonban a Sárkány Nagyúr erős páncélján megcsúszott és kiesett a kezéből. Zúgószél most a tőre után kapott, bár tudta, hogy helyzete reménytelen, biztos halál vár rá. Verminaard ekkor fogta föl, hogy magára maradt, lelki támasza elhagyta. Kétségbeesetten még egyszer Sötét Királynőjéhez fohászkodott, de az már elfordult tőle és rég saját harcát vívta.

Verminaard arca verejtékezett a sárkánymaszk alatt. Zihálva átkozta fojtogató sisakját... de túl későn jött rá, hogy így képtelen a kézi tusára: az álarc miatt nem lát ki oldalra. Maga előtt látta a sebesült, látásától megfosztott síkföldit, akit most könnyűszerrel megölhetett volna, de másik két támadó harcos is ott volt a közelében. A lovag és a félelf megszabadult a gonosz varázslatától és sebesen közeledett felé. Hallotta lépteik dobogását. Valami mozgást érzékelt, gyorsan megpördült és látta a felé rohanó Tanist, kezében a villogó elf pengével. De hol lehet a lovag? Verminaard visszafordult, hátralépett, és jogarával próbálta távol tartani magától támadóit, míg szabad kezével sárkánysisakját igyekezett letépni a fejéről.

Elkésett! Abban a pillanatban, ahogy keze megragadta a sisak rostélyát, Kith-Kanan varázskardja átdöfte a páncélját és belehatolt a hátába. A Sárkány Nagyúr dühödten fölüvöltött és ismét megpördült, hogy lássa, amint Solamnia lovagja bukkan föl vérben forgó szeme előtt. Sturm atyjának ősi pengéje a hasába fúródott. Verminaard térdre rogyott, még most is küzdött a sisakkal, de levegője elfogyott és nem látott semmit. Még egy kardcsapást érzett, és mindent eltakart előle a ráomló sötétség.

A magasban, a számtalan sebből vérző Virágeső már alig élt, amikor meghallotta gyermekei felé szálló kiáltását. Teljesen megzavarodott, elveszítette tájékozódóképességét: úgy érezte, hogy Pyros minden irányból egyszerre ront rá. Ekkor hirtelen meglátta a nagy vörös sárkányt: ott tornyosult előtte, eltakarva a hegyek ormát. Virágeső fölfogta az esélyt: még megmentheti a gyermekeit!

Pyros pusztító lángcsóvát fújt, egyenesen az ősöreg vörös sárkány képébe. Elégedetten látta, hogy ellenfele feje összeég, szeme kifordul üregéből.

De Virágeső mit sem törődött a szemét kiégető, látását mindörökre elhomályosító lángokkal: vakon szállt, egyenesen neki Pyrosnak.

A dühtől és fájdalomtól elborult elméjű, hatalmas hím sárkány úgy érezte már, hogy sikerült végeznie támadójával, s így váratlanul érte a roham. Ekkor újabb gyilkos tűzcsóvát préselt ki a torkán, de hiába, helyzete végzetes volt: Virágeső beszorította a hegység sziklás oldalához. Nem volt hová menekülnie, nem volt helye a megforduláshoz... Virágeső, valaha hatalmas erejű testének minden lendületével nekirontott, úgy csapott le rá, akár egy isteni kéz mozgatta dárda. A két sárkány nekiütközött a hegyoldalnak. A csúcs megremegett és kettérepedt, s a magas hegy meredek oldalát elborították a lángok.

Évekkel később, amikor Virágeső pusztulása már legendává vált, némelyek azt állították, hogy néha hallják egy sárkánynak az őszi szél szárnyán tovaszálló, elhaló kiáltását:

“Gyermekeim...!”

Az utolsó őszi nap tiszta, ragyogó hajnalra virradt. A simogató déli széltől illatos volt a levegő. Azóta lengedezett ez a szellő, mióta a dühtől tajtékzó sárkánysereg elől menekülők elhagyták Pax-Tharkas várát, csupán azt hozva magukkal, amit sietve összekapkodhattak az erődben.

Hosszú napokba telt, mire a sárkányfattyak csapatai bevették Pax-Tharkas falait; a kapukat gránittömbök torlaszolták el, a tornyokat mocsári törpék hada védte. Sestun vezetésével a törpék fölsorakoztak a várfalon, szikladarabokkal, döglött patkányokkal és olykor egymással hajigálva az ostromlókat. Ez alatt a menekülők időt nyertek a hegyekbe való visszavonuláshoz, ahol... bár néha a sárkányfattyak kisebb egységei zaklatták is őket... komolyabb veszély mégsem leselkedett rájuk.

Kova önként vállalta, hogy egy férfiakból álló kis csapat élén behatol a hegyek közé és keres valami helyet, ahol mindnyájan meghúzhatják magukat télire. Jól ismerte ezt a hegyvidéket, mivel a dombi törpék hazája innen nem messze délre húzódott. Csapatával hamar fölfedezett egy magas, sziklás csúcsok közé ékelődő völgykatlant, amelynek szűk hágóit télen teljesen betemette a hó. Ezeket a szorosokat könnyűszerrel megvédhettek a támadó csapatok ellen, és barlangok is voltak a völgyben, ahová visszahúzódhattak a tűzokádó sárkányok haragja elől. A menekülők egy veszélyes ösvényen haladva nyomultak be a hegyek közé és hamarosan elérték a völgykatlant. Egy lezúduló lavina röviddel később elrekesztette mögöttük a szorost és üldözőik elől eltakarta a nyomaikat. Hónapokba is beletelik, mire a sárkányfattyak esetleg rájuk találnak.

A völgy mélyen meglapult a csúcsok között, megvédte őket a vad szelektől és a tél havától. A környező erdőkben csak úgy hemzsegtek a vadak, a hegyoldalakon gyors patakok csörgedeztek. Az emberek elsiratták halottaikat, örvendeztek visszanyert szabadságuknak és még egy lakodalomra is sort kerítettek.

Az ősz utolsó napján, amikor a lemenő nap a haldokló sárkányok bíborával borította be a havas csúcsokat, Zúgószél és Aranyhold egybekelt.

Amikor odaálltak Elistan elé a kéréssel, hogy legyen ünnepélyes eskütételük ceremóniamestere, a férfi mélységes megtiszteltetésnek tekintette a feladatot, megkérte őket, hogy meséljék el neki népük ilyen esetekre szóló szokásait. Mindketten egyszerre válaszolták neki, hogy törzsük kihalt, Que-shu lakói mind odavesztek és velük haltak a szokásaik is.

— Ez csak a mi ünnepségünk lesz — mondta Zúgószél. — Valami újnak a kezdete, s nem az elmúlt idők folytatása.

— Bár szívünkben tovább őrizzük és tiszteljük népünk emlékét — tette hozzá Aranyhold csöndesen —, magunknak előre kell néznünk és nem hátra! A múltat ugyan tiszteljük és megőrizzük belőle a jót, és mindazt a rosszat is, amely ilyenné tett bennünket, de az a múlt többé nem uralkodhat fölöttünk.

Elistan ekkor Mishakal Korongjainak tanulmányozásába merült, hogy azokból tudja meg, mi a teendő esküvők alkalmával. Azt kérte ezek után Aranyholdtól és Zúgószéltől, hogy foglalják írásba esküjük szavait... mivel ezt az esküt az istenek színe előtt mondják ki, s az még haláluk után sem veszítheti el érvényét.

Que-shu törvényei közül csak egyet tartott meg az ifjú pár: azt, amely szerint a nászajándékot sem a menyasszony, sem a vőlegény nem vásárolhatja meg pénzért. Azt mindkét szerelmesnek a saját kezével kell elkészítenie, s ezeket az ajándékokat az eskü szavainak elhangzása közben kell átadniuk egymásnak.

Amikor a nap sugarai beragyogták az égboltot, Elistan elfoglalta helyét egy lankás domb tetején. A nép néma csöndben gyülekezett a dombocska lábánál. Kelet felől Tika és Laurana közeledett, fáklyával a kezében. Mögöttük haladt Aranyhold, a Főnök Lánya. Ezüsttel csíkozott, aranyszín haja a vállára omlott, benne őszi levelekből font koszorú. Ugyanazt a prémmel szegett szarvasbőr tunikát viselte, amelyet eddigi kalandjaik során. Nyakában megcsillant Mishakal ékszere. Nászajándékát pókháló finomságú kelmébe takarva tartotta a kezében, mivel azt elsőként csak szerelmesének szeme pillanthatta meg.