Margaret Weis - Az őszi alkony sárkányai

A tülekedőket rögtön megbénította a sárkányiszony. Hang nem jött ki a torkukon, lábuk a földbe gyökerezett, s csak arra voltak képesek, hogy az elkerülhetetlen halál biztos tudatában egymásba kapaszkodva összeboruljanak a félelmetes jelenség előtt.

Verminaard utasítására Pyros leszállt a vár egyik tornyára. A Nagyúr némán, tajtékzó haraggal nézett ki szarvas sárkánymaszkja mögül.

Tanis, aki tehetetlen undorral nézte, egyszer csak megérezte a karján Sturm szorítását. — Odanézz! — mutatott a lovag északra, a várkapu felé.

Tanis vonakodva szakította el tekintetét a Sárkány Nagyúr alakjától, és meglátta, amint két alak rohan az erőd bejárata felé. — Eben! — kiáltotta hitetlenül —, de ki az a másik mellette?

— Nem menekülhet! — ordított föl Sturm, s mielőtt Tanis megakadályozhatta volna, a másik kettő után vetette magát. A nyomába szegődő félelf vöröses villanást vett észre a szeme sarkából: Raistlin volt az, ikertestvére társaságában.

— Nekem is akad némi elszámolnivalóm ezzel az emberrel — sziszegte a mágus. A hármas akkor érte utol a lovagot, amikor az a gallérjánál fogva a földre terítette Ebent.

— Áruló! — bömbölte Sturm teli torokból —, bár ma én is meghalok, téged magam előtt küldelek Abyss mélységes mélyére! — Kirántotta kardját és nekiszegezte Eben nyakának. Ekkor Eben társa hirtelen hátrafordult, odalépett hozzájuk és megfogta Sturm kardot emelő karját.

Sturm felhördült. Fegyvert szorító keze elernyedt, amint döbbenten meredt az előtte föltáruló jelenségre. A bányából való pánikszerű menekülés közben a férfi inge elszakadt. A húsába ágyazva, a mellkasa közepén ragyogó, zöld ékkő villant. A napfény félelmetes csillogással táncolt a férfiököl nagyságú smaragdon. Pokoli volt az a zöld fény.

— Még soha nem láttam és nem is hallottam ilyen varázslatról — lihegte Raistlin döbbenten, miután bénultan megálltak mindhárman Sturm mellett.

Bérem, amint észrevette a testére szegeződő tekintetüket, ösztönösen összehúzta a mellén elszakadt ingét, aztán elengedte Sturm karját és elfutott a kapu felé. Eben is talpra kecmergett és utána támolygott.

Sturm előrelendült, de a félelf megállította.

— Ne! Már késő — mormolta —, most máson kell törnünk a fejünket!

— Tanis, odanézz — kiáltotta Caramon és a széles kapu fölé mutatott.

Az erős főkapu fölött a vár kőfala egy helyütt megnyílt: egyre szélesedő repedés keletkezett rajta. Eleinte csak egy-egy, majd egyre több terjedelmes gránittömb hullott alá a nyílásból, olyan erővel csapódva a földhöz, hogy a kövezet darabokra törött és sűrű porfelhő emelkedett a levegőbe. A dübörgésen túl jól hallhatták, amint a vastag lánc nyikorogva szabadjára engedi a gépezetet.

Az első gránittömbök éppen akkor zuhantak le, amikor Eben és Bérem a kapuhoz ért. Eben fölsikoltott és szánalmasan, ösztönösén védekezve emelte feje fölé a karját. A mellette álló férfi fölnézett és... legalábbis a távolból úgy tűnt, halkan fölsóhajtott. A következő pillanatban mindkettőjüket maga alá temette a sok tonnányi lezúduló szikla, amint az ősi védelmi rendszer eltorlaszolta Pax-Tharkas kapuját.

— Ez lesz az utolsó arcátlan tettetek! — bömbölte Verminaard. Szavait az alázuhanó sziklák robaja némította el, amitől csak még jobban meg-dühödött. — Fölkínáltam nektek a lehetőséget, hogy dolgozhattok Királynőm még nagyobb dicsőségére. Gondot viseltem rátok és a családotokra, de ti csökönyösek vagytok és ostobák. Ezért az életetekkel lakoltok! — Ezzel a Sárkány Nagyúr magasra emelte “Éjhozó” nevű jogarát. — Elpusztítom a férfiakat! Elpusztítom az asszonyokat... és elpusztítom a kölyköket!

A Sárkány Nagyúr érintésére Pyros kiterjesztette szárnyát és a levegőbe emelkedett. Hatalmas lélegzetet vett és fölkészült rá, hogy lecsapjon a nyílt udvaron rémülten üvöltöző embertömegre és tüzes leheletével szénné égesse őket.

De a sárkány halálos röptének valami útját állta. Virágeső kitört az épületből és a szertehulló törmelék közül egyenesen Pyrosra vetette magát.

Az ősöreg sárkányon mostanra elhatalmasodott a téboly. Ismét rátört gyermekei elveszítésének lidérces álma. Maga előtt látta az ezüst— és aranysárkányokon ülő lovagokat és a napfényben gonoszul megvillanó sárkánydárdákat. Hiába könyörgött gyermekeinek, hogy ne vegyenek részt a kétségbeesett harcban, hiába győzködte őket, hogy a háború a végéhez közeleg. Bohó fiatalságukban meg sem hallgatták, kiröppentek és otthagyták őt a fészkén, könnyek között. Miközben lelki szemei előtt megjelent a végső, véres összecsapás és látta gyermekeit a sárkánydárdák által elpusztulni, meghallotta Verminaard kiáltását:

— Elpusztítom a kölyköket!

És ugyanúgy, mint sok évszázaddal ezelőtt, Virágeső felröppent, hogy a védelmükre keljen.

A váratlan támadástól megbénult Pyros a legutolsó pillanatban siklott féke, hogy elkerülje az öreg sárkány egyenesen védtelen oldalának szegezett, töredezett, de még mindig halálos erejű fogait. Virágeső iszonyatos csapást mért az ellenfele egyik hatalmas szárnyát mozgató vastag izomkötegre. Pyros oldalra fordult a levegőben, és előrenyújtott mellső lábának borotvaéles karmaival mélyen fölhasította a nősténysárkány puha hasát.

Tébolyában Virágeső nem is érezte a fájdalmat, de a nagyobb és fiatalabb hímsárkány csapásának ereje hátravetette a levegőben.

A fél fordulat a hímsárkány ösztönös védekező manővere volt: így magasabbra szállhatott és időt nyerhetett a végső támadáshoz. Viszont megfeledkezett a “lovasáról”. Sárkánynyereg híján — amelyet csak ütközetben használtak —, Verminaard keze lecsúszott a “paripája” nyakáról, és a Nagyúr lepottyant az udvarra. Zuhanása nem tartott soká, így különösebb baj nélkül ért földet és megúszta néhány karcolással és múló szédüléssel.

Az udvaron lévők közül csaknem mindenki rémülten futásnak eredt, amikor meglátták, hogy rögtön talpra áll, de az udvar északi végében négy alak elszántan a helyén maradt. Verminaard azonnal felfedezte őket, és most e négyessel fordult szembe ádáz elszántsággal.

Virágeső megjelenése és váratlan támadása Pyros ellen fölrázta a foglyokat páni félelmükből. A látvány és az, hogy Verminaard, mint valami rémületes istenség egyenesen a tömeg közepébe zuhant, megtette azt, amit a többiek, Elistannal együtt képtelenek voltak elérni. Az emberek megszabadultak a bénító rettegéstől, észhez tértek és máris rohantak délnek, a hegyek biztonsága felé. A sárkányfattyak kapitánya ekkor katonáit a menekülők közé vezényelte, s közben egy szárnyas küldöncöt menesztett a távolodó sereg visszarendelésére.

A sárkányfattyak a tömegbe rontottak, de tévedtek, ha azt hitték, hogy ezzel újabb pánikot kelthetnek. Ezek az emberek már éppen eleget szenvedtek: egyszer még a szabadságukról is lemondtak az ígért béke és biztonság reményében. Most már világosan látták, hogy addig nem lehet béke, amíg ezek a szörnyek Krynn földjén dübörögnek. Vigasz és Kapu népe, férfiak, nők, gyerekek minden elképzelhető, kezük ügyébe kerülő szánalmas fegyverrel: kő— és szikladarabokkal, puszta kézzel, foggal-körömmel nekiestek támadóiknak.

A társaság tagjai elszakadtak egymástól a kavargó tömegben. Laurana került mindenkitől a legtávolabb. Gilthanas megpróbált a közelében maradni, de a küzdők elsodorták tőle. Az elf hajadon soha nem tapasztalt rémülettel keresett menedéket, és kivont kardjával a kezében az erőd falához hátrált. Miközben iszonyodva nézte a dühöngő csatát, egy férfi rogyott előtte a földre... hasára szorított kezét vörösre festette kiömlő vére. Halálba merevedő szemét a lányra vetette, vére tócsába gyűlt alatta. Laurana a rémülettől bénultan meredt az egyre növekvő foltra, amikor hirtelen valami neszre lett figyelmes. Reszketve fölpillantott... egyenesen a haldokló férfi gyilkosának hüllőszemébe.