Poul Anderson - Gibraltár vízesései

— Hogyhogy? — kérdezte Nomura. Egy széken ült az ágy mellett, és Feliz kezét fogta. — Nem tiltó parancs ellenére cselekedtem, nem igaz? Rendben, az ügynököknek lehetőség szerint óvniuk kell a saját életüket, mivel értékesek a szolgálat számára. Ebből nem az következik, hogy egy élet megmentése is fontos?

— De. Igen — járkált Everard. A padló hangosabban dobogott a lába alatt, mint a vízesés rengése. — A sikerrel senki sem vitatkozik, még a miénknél szigorúbb szervezetekben sem. Sőt, Tom, ez a kezdeményezőkészség, amit most megmutattál, szép reményekre jogosít fel a pályafutásodat illetően. Hidd el nekem — vigyorodott el a pipája mögött. — Egy ilyen magamfajta vén katonának meg lehet bocsátani, ha túl könnyen feladja. — Elkomorodott. — Olyan sokan vesztek el reménytelenül.

Abbahagyta a járkálást, szembeállt velük, és kijelentette:

— De nem hagyhatunk elvarratlan szálakat. Az tény, hogy az egysége feljegyzése szerint Feliz a Rach sosem tér vissza.

Amazok erősebben kezdték szorítani egymás kezét.

Everard külön-külön rájuk mosolygott — szomorkásan, de azért igazi mosollyal — mielőtt folytatta volna:

— De azért nem kell megijedni. Tom, te már megkérdezted, hogy legalább mi, közönséges emberek miért nem követjük nyomon gondosabban az embereinket. Most már érted, miért nem?

— Feliz a Rach sosem jelentkezett le többé az induló bázisán. Persze elmehetett eredeti otthonába is, de mi hivatalosan nem érdeklődünk iránta, hogy az ügynökök hol töltik a kimenőjüket. — Mélyet lélegzett. — Ami a további pályafutását illeti, ha át akar menni egy másik főhadiszálláshoz, és új nevet akar felvenni, megteheti, ha ehhez hozzájárulását adja egy megfelelően magas rangú tiszt. Mondjuk én.

— Mi elég lezseren vesszük a dolgokat itt az Őrjáratnál. Nem merjük másképp.

Nomura megértette, és belereszketett. Feliz rántotta vissza a való világba.

— De ki legyen belőlem? — tűnődött.

Everard lecsapta a labdát. — Nos — mondta, félig nevetve, félig dörmögve — mit szólnál a Mrs. Thomas Nomurához?