Poul Anderson - Delenda est

— Fáradtak vagyunk — mondta angolul. — Nem pihenhetnénk egy kicsit?

— Ja deedly — mondta Boierik esetlen nagylelkűséggel. — Ok wir skallen gode gefreonds bin, ni?

Nyugaton már izzott az alkonyat. Deirdre és Van Sarawak a korlátnál áll, és a szürke víztömeget bámulta. Három, immáron átöltözött és lemaszkírozott katona állt őrt fegyverrel a fedélzeten, egy ember kormányzott iránytű segítségével, Boierik és Everard föl-alá járkált. Mindenki vastagon be volt öltözve a szél ellen. Everard már szert tett némi jártasságra a cimbri a nyelvben: a nyelve ugyan még botladozott, de már meg tudta értetni magát. De azért hagyta, hogy inkább Boierik beszéljen.

— Tehát a csillagokból jöttetek? Én nem értem ezeket a dolgokat. Én egyszerű ember vagyok. Ha rajtam múlna, és szépen békésen gazdálkodjék a toszkánai birtokomon, és hagynám, hogy a világ úgy őrjöngjön, ahogy akar. De nekünk, a Nép fiainak kötelezettségeink vannak — Úgy tűnt, a teutonok teljes mértékben elfoglalták a latinok helyét Itáliában, ahogy az angolok elfoglalták a britonokét Everard világában.

— Tudom, mit érzel — mondta Everard. — Furcsa, hogy olyan soknak kell harcolnia, amikor olyan kevesen akarják.

— De erre szükség van — mondta az óriás szinte nyögve. — Carthagalann ellopta Egyiptomot, jogos tulajdonunkat.

— Italia irredenta — mormogta Everard.

— Mi?

— Á, semmi. Tehát ti, cimbrik szövetségesi vagytok Littornnak, és el akarjátok marni Európát meg Afrikát, amíg a nagyhatalmak keleten harcolnak.

— Egyáltalán nem! — mondta Boierik sértetten. — Csak biztosítjuk jogos, történelmi területi igényeinket. Hisz a király maga mondta… — És így tovább, és így tovább.

Everard megkapaszkodott az ingó fedélzeten.

— Úgy tűnik, eléggé keményen bántok velünk, varázslókkal — jegyezte meg. — Vigyázzatok, különben komolyan megharagszunk rátok.

— Mindannyian védve vagyunk átkok és bűbáj ellen.

— Hát…

— Jó lenne, ha szabad akaratotokból segítenétek. Örömmel bebizonyítom nektek ügyünk igazságát, ha van egy-két szabad órátok.

Everard megrázta a fejét, arrébb ment és megállt Deirdre mellett. A lány arca csak világos foltnak látszott a sűrűsödő homályban, de a hangjából fojtott harag csendült:

— Remélem, megmondtad nekik, mit csináljanak a terveikkel, Manslach.

— Nem — mondat Everard súlyosan. — Segítem fogunk nekik.

A lány villámsújtottan állt.

— Mit mondasz, Manse? — kérdezet Van Sarawak. Everard elmondta.

— Nem! — jelentette ki a vénuszi.

— De igen — mondta Everard.

— Istenemre, nem! Én inkább…

Everard megszorította a fiatalember karját, és jéghidegen mondta:

— Maradj nyugton. Tudom, mit csinálok. Mi nem állhatunk egyik oldalra sem ebben a világban: mi mindenki ellen vagyunk, és jobb, ha ezt te is belátod. Nem tehetünk mást, mint hogy velük tartunk egy ideig. És ezt ne mondd el Deirdre-nek.

Van Sarawak lehorgasztotta a fejét, és elgondolkodva állt egy darabig.

— Rendben — mondta végül tompán.

A littorni üdülőhely Nantucket déli partjain volt egy halászfalu közelében, de fallal elszigetelve attól. A követség otthoni stílusában építkezett: hosszú faházak ívelt macskahát-tetővel. A nagy csarnok és a melléképületek kövezett udvart fogtak körbe. Everard végzett az éjszakai alvással és a reggelivel, amit oly nyomorulttá tett Deirdre tekintete. Kimentek a mólóra. Ott már egy nagyobb hajó várakozott, a környéken pedig nyüzsögtek a kemény külsejű emberek. Arkonsky izgatottan mondta afalloniul:

— Úgy látom, meghozták a mágikus gépeket. Azonnal munkához láthatunk.

Amikor Boierik lefordította neki a szavakat, Everardnak meglódult a szívverése.

A vendégeket — a cimbriaik ragaszkodtak ehhez a megnevezéshez — egy túlméretezett terembe vezették, ahol Arkonsky térdet hajtott egy négyarcú bálvány: Svantevit előtt, amit a másik történelemben tűzifává aprítottak a dánok. Tűz lobogott a kandallóban az őszi hideg ellen, a falak mellett őrök sorakoztak. Everard csak a gépét látta: ott csillogott az ajtó mellett.

— Úgy hallottam, kemény csatát vívtak Catuvellaunanban, hogy megszerezzék ezt a dolgot — jegyezte meg Boierik. — Sokan meghaltak, de a csapatunknak sikerült úgy eljönnie, hogy nem szegődtek a nyomukba — Vigyázva megérintette az egyik fogantyút. — Ez a szerkezet tényleg meg tud jelenni a semmiből bárhol, ahol az utasa akarja?

— Igen — mondta Everard.

Deirdre olyan megvető pillantást vetett re, amilyenben Everardnak még sosem volt része. A lány büszkén, elkülönülten állt tőlük.

Arkonsky mondott neki valamit: azt akarta, hogy fordítsa le. A lány a lába elé köpött. Boierik felsóhajtott, és ő kezdett el beszélni:

— Mutassátok be a gépezetet. Én is veled fogok utazni. Figyelmeztetlek, hogy revolver lesz nálam. Mindig előre megmondod, mit akarsz csinálni, és ha nem az történik, lelőlek. A barátaid túszként ittmaradnak, és az első gyanús jelre őket is lelőjük. De biztos vagyok benne — tette hozzá — hogy mindnyájan jó barátok leszünk.

Everard bólintott. Csak úgy dörömbölt benne a feszültség: a tenyere hideg verítéktől volt nedves. — Először el kell mondanom egy varázsigét — felelte.

A tekintete csak úgy cikázott. Egy pillantása a pozíciójelzők térkoordinátáit és az óra állását véste az agyába a gépen. Másik pillantása Van Sarawakra esett, aki Arkonsky pisztolya és az őrök rászegezett puskái alatt ült a padon. Deirdre leült, mereven, és olyan messzire tőle, amennyire csak lehetett. Everard megbecsülte a pad viszonylagos helyzetét a géphez képest, aztán az ég felé emelte a kezét, és temporálban kántálni kezdte:

— Van, megpróbállak kivinni innen. Maradj pontosan ott, ahol most vagy, ismétlem, pontosan ott. Röptömben felszedlek. Ha minden jól megy, körülbelül egy perc múlva jövök vissza, miután leráztam szakállas kollégánkat.

A vénuszinak arcizma sem rándult, de vékony izzadság-patak indult el a füle mellett.

— Jól van — mondta Everard nevetséges cimbri kiejtésével. — Ülj fel a hátsó nyeregbe, Boierik, és aztán megsarkantyúzzuk ezt a csodalovat.

A szőke teuton bólintott, és engedelmeskedett. Everard, ahogy elfoglalta az első ülést, érezte, hogy egy pisztolycső nyomódik reszketegen a hátába.

— Mondd meg Arkonskynak, hogy félóra múlva itt leszünk — adta ki az utasítást. Itt körülbelül ugyanolyan időegységet használtak, mint az ő világában, hiszen mindkettő a babilóniaiaktól származott. Amikor ezzel megvoltak, Everard azt mondta:

— Először az óceán fölött fogunk megjelenni, és ott lebegünk majd.

— R-rr-remek — mondta Boierik, nem túl nagy meggyőződéssel.

Everard tíz mérfölddel keletebbre és ezer láb magasságra állította a térkapcsolókat, aztán megnyomta a főkapcsolót.

Úgy kuporogtak a magasban, mint boszorkányok a seprűnyélen, a zöldesszürke víztömeg és a sötét foltnak látszó szárazföld fölött. A szél keményen fújt. Everard erősen tartotta magát a térde közé szorítva a gépet. Hallotta a háta mögött Boierik hüledező szitkozódását, és feszesen elmosolyodott.

— Nos — kérdezte — hogy tetszik?

— Hát… ez csodálatos! — Ahogy megszokta a gondolatot, a cimbriai egészen föllelkesült. — A ballonok semmiségek ehhez képest. Ilyen gépekkel elszállhatnánk az ellenséges városok fölé és onnan zúdíthatnánk tüzet rájuk.