Harry Harrison: Halálvilág 2

— Ramon Lull könyvét nem kellett volna odavágnom.

Úgy látszik, a hajó gyomrát még jobban megfeküdte, mint az enyémet.

— Maga tiszteletlen és szentségtörő! — sziszegte Mikah összeszorított fogakkal. — Megpróbált elpusztítani minket. Semmibe vette a saját életét és az enyémet.

Megérdemli a legsúlyosabb büntetést, amit a törvény kiszabhat.

— Szerencsejátékos vagyok, de nem olyan rossz ember, mint ahogy ön gondolja — nevetett Jason. — Észrevettem egy halvány lehetőséget, és igyekeztem kihasználni.

Maga a biztos halál felé vitt engem. Ha a műszerek megrongálása következtében felrobban az űrhajó, legfeljebb ugyanarra a sorsra jutok. Tehát meg kellett próbálnom. Az ön helyzete merőben más, de ezt, természetesen, nem vehettem figyelembe. Végül is, az egész ügy a maga ötlete volt. Csak saját magát hibáztathatja a következményekért.

— Igaza van — mondta Mikah. — Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. Elárulná nekem, mit tegyünk, hogy ezek után életben maradhassunk? A hajó irányíthatatlan.

— Megpróbálta kiiktatni a biztonsági rendszert? Az a nagy vörös kapcsoló hatástalanítja.

— Kikapcsoltam, de az is üzemképtelenné vált.

Jason kényelmesen hátradőlt, majd hosszasan hallgatott.

— Akkor olvassa el valamelyik könyvét, Mikah — mondta végül. — Hátha a filozófiából lelki vigaszt tud meríteni. Azt hiszem, semmit sem tehetünk. Minden a komputertől függ, és az épen maradt áramköröktől.

— Próbálkozzunk kisebb javításokkal?

— Maga talán komputer-mérnök? Mert én sem. A beavatkozásunkkal valószínűleg többet ártanánk, mint használnánk.

Két napig kóvályogtak az űrben, mire elérték az egyik bolygót. Az éjszakai oldal felől közelítették meg. Az atmoszférát sűrű felhőzet tette átlátszatlanná. Fényeket sehol sem láttak.

— Ha lennének a bolygón városok, látnunk kellett volna fényeket, ugye? — kérdezte Mikah.

— Nem feltétlenül. Lehetnek odalenn heves viharok vagy védőburokkal fedett városok. Az is előfordulhat, hogy az egész féltekét óceán borítja.

— De az is lehet, hogy egyáltalán nem élnek emberek a bolygón — jelentette ki Mikah lemondóan. — Még ha sikerülne baj nélkül leszállnunk, mit számítana?

Hátralévő életünket ezen az elhagyatott bolygón kéne leélnünk, valahol a galaxis csücskében.

— Ne legyen ennyire pesszimista! — mondta Jason. —

Mi volna, ha levenné a csuklómról ezeket a mandzsettákat? Nélkülük valószínűleg több esélyem lenne megúszni a leszállást.

— A becsületszavát adja, hogy nem próbál megszökni a leszállás alatt?

— Minek, úgysem hinne nekem. Ha szabadon enged az a maga kockázata. De szerintem a jelenlegi helyzetben tökmindegy, hogy mit gondol.

— Még van egy kis dolgom — mondta Mikah, és elfordult. Nem tette szabaddá Jason kezét.

Elérték az atmoszférát, és a hajó remegése heves rázkódássá erősödött. A szabadesés egyre növekvő sebességét nem csökkentették a hajtóművek. Éles sivítás hallatszott, a hajó külső burkolata a fehér izzásig hevült.

A légkondicionáló berendezés ellenére a belső hőmérséklet is rohamosan emelkedett.

— Mi történik? — kérdezte Mikah. — Maga jártasabb ezekben a dolgokban. Lezuhanunk…?

— Lehetséges. Két dolog történhet: a hajó hamarosan felrobban, és apró darabjai szétszóródnak a légkörben, vagy a komputernek végül mégis sikerül megoldania a helyzetet. Én bízom benne. Mostanában olyan komputereket készítenek, amelyeket ellátnak mindenféle biztonsági áramkörrel. A külső burkolat még kitart egy darabig, a hajtóművek sértetlenek, csak az irányítás hibásodott meg. Egy jó pilóta ilyenkor hagyná zuhanni az űrhajót, ameddig csak lehet, azután az utolsó pillanatban meredek szögben kiemelné. Tizenhárom G-s gyorsulást kibírnak az utasok, talán még kicsivel többet is. A hajótest valószínűleg összeroncsolódik a földet éréskor, de az nem számít. Reméljük, hogy ezt a manővert végre tudja hajtani a sérült komputer.

— Gondolja, hogy ez fog történni? — kérdezte Mikah aggodalmas arccal, miközben beszíjazta magát a nyomáscsökkentő ülésbe.

— Remélem, igen. Kikapcsolná a bilincseimet, mielőtt ágyba bújik? Borzalmas leszállásra kell számítanunk, és ha túléljük, gyorsan kell cselekednünk.

Mikah habozott, majd előhúzta fegyverét.

— Rendben van, eloldozom. De azonnal lelövöm, ha bármilyen trükkel próbálkozik. Ha épségben földet érünk, újra leszíjazom.

Kikapcsolta a karpántokat.

— Köszönöm — mondta Jason, a csuklóját dörzsölgetve.

A hirtelen fellépő lassulás belepréselte őket az ülésbe, tüdejükből nyögésszerűen préselődött ki a levegő. Mikah ölében ott hevert a fegyver, de olyan nehézzé vált, hogy fel sem tudta volna emelni. Ez egyébként is szükségtelennek látszott, mert Jason sem tudott megmozdulni. Szeme előtt színes karikák milliárdjai táncoltak, és közel járt az ájuláshoz.

A lassulás hirtelen abbamaradt.

Tovább zuhantak.

A két férfi mozdulatlanul meredt egymásra, a másodpercek elviselhetetlen lassúsággal teltek.

A földet érés előtti pillanatban a hajó éles szögben elfordult; Jasont hatalmas erő szakította ki a székéből.

Tehetetlenül gurult végig a kabin padlóján. Tudatának utolsó gondolata az volt, hogy a fejét próbálja védeni.

Karját felemelte, amikor nekicsapódott a falnak.

Jason úgy érezte, mintha a halál jeges keze tartaná fogva zsibbadt testét. Saját, hörgésének hangja riasztotta fel kábultságából. Rettenetesen fázott. Hirtelen rádöbbent, hogy hideg víz folyik az orrából és a szájából. Mikah szorosan fogta a vállát, és próbálta arcát a víz fölött tartani, miközben ő görcsbe ránduló testtel öklendezett. A hajó bugyborékolva tűnt el a mélyben. Jason kezdte megszokni a víz hidegét. Kissé megkönnyebbült, amikor egyik lába alatt szilárd talajt érzett.

— Próbáljon kijutni a partra — hörögte Mikah. — Nem tudom tovább tartani… még magamat sem…

Sikerült kivánszorogniuk a partra. Az utolsó métereket négykézláb tették meg, mint az állatok. Minden valószerűtlennek tűnt; Jason képtelen volt gondolkodni, csak mászott előre ösztönösen.

A sötétben felvillant egy halvány fény, és úgy látszott, mintha feléjük közeledne. Jason nem tudott beszélni, de hallotta, hogy Mikah hörögve kiált segítségért. A fény egyre közeledett, már látták, hogy egy magasba tartott fáklyának a lángja az. Mikah feltápászkodott a földről.

A jövevény olyan volt, mint egy lázálom. Alakja nagyjából emberi lényre hasonlított, csak kissé robusztusabbnak tűnt. Arcából félelmetes agyarak meredtek elő. Amint odaért hozzájuk, egy furkósbottal leütötte Mikah-t. A férfi hang nélkül összerogyott. Az idegen Jason felé fordult, de ő nem érzett annyi erőt magában, hogy védekezni tudjon. Megpróbált felállni, ujjai belemarkoltak a fövénybe, de a kimerültségtől visszazuhant…

Homály nehezedett a tudatára, bár még nem volt teljesen eszméletlen. Látta a fáklya vibráló fényét, miközben maradék erejét összeszedve a hátára fordult.

Lecsukódó szeme megpillantotta a fölé tornyosuló idegent, azután minden elsötétült előtte.

Az idegen mégsem ölte meg, legalábbis egyelőre nem.

Csak állt, és szótlanul bámult rá. Lassan teltek a másodpercek, és Jason még mindig életben volt.

— K ’e vi stas el…? — mondta az idegen. Jason rádöbbent, hogy mégiscsak emberi lény áll előtte. A feltett kérdés jelentése ott bujkált valahol kimerült agya mélyén. Úgy érezte, meg tudná érteni, bár ezt a nyelvjárást még sohasem hallotta. Válaszolni akart, de csak hörgésszerű hang hagyta el a torkát.