Harry Harrison - Halálvilág 3

— Biztosan rosszulesik majd neki, hogy elmentünk nélküle…

— Hidd el, nem tehetünk mást.

A város, ami mindennél fontosabb volt számukra, és ott élő társaik veszélybe kerültek. Segíteniük kellett.

Méta vezette az űrhajót, és maximális gyorsulással indított. Amint kiértek a bolygó légköréből, azonnal betáplálta a pályaadatokat a hipertéri komputerbe, és azonnal fénysebességre kapcsolt.

Amikor az űrhajó kitört a hipertérből, és lecsökkentette sebességét, minden férfi és nő teljes felszerelésben várta a leszállást. Hamarosan elérték a Pyrrusz atmoszféráját. Méta nem állt orbital is pályára, hogy fokozatosan közelítse meg a felszínt, hanem meredek szögben ereszkedni kezdett. Az űrhajó külső burkolata annyira felmelegedett, hogy a légkondicionáló berendezések nem tudták teljesen lecsökkenteni a forróságot. De a pyrrusziak nem törődtek ilyen apróságokkal.

A monitorok képernyőin már látták, hogy a dzsungel szinte teljesen beborította a várost. A peremvidéket alkotó falakat nem is lehetett látni. A belváros magas épületeit teljesen körülfonták az indák. Különféle állatok szaladgáltak a kihalt utcákon.

Leszálltak az űrkikötő betonjára, és ott várakoztak. De embereket sehol sem láttak.

— Nem tudom elhinni, hogy mindannyian meghaltak.

Keressük tovább őket!

A műszerek minden négyzetcentimétert átkutattak.

Kerk döbbenten nézte a hihetetlen pusztítást.

— Mindannyian tudtuk, hogy ez egyszer bekövetkezik — mondta csendesen. — Harcoltunk ellene, azután megpróbáltunk letelepedni egy másik bolygón, ahol kudarcot vallottunk. Közben társaink itt küzdöttek tovább, és most mindennek vége…

— Harcoljunk mi is! — kiáltotta Clon.

— Nincs már miért harcolnunk — mondta Teca. — Ahogy Kerk mondta: mindennek vége.

Lövéseket hallottak a közelből, és reményeik hirtelen feléledtek. De hamarosan kiderült, hogy egy automata ágyútorony adott le néhány lövést. Azután kifogyott belőle a lőszer, és örökre elnémult.

Néhány perccel később gyenge rádióadást észleltek.

Rhes régi támaszpontjáról Naxa keresett kapcsolatot velük.

— Itt Naxa, halljátok az adást?

— Kerk vagyok, tisztán hallunk. Nemrég érkeztünk…

de már túl későn.

— Több napot késtetek — mondta Naxa. Majd röviden összefoglalta a történteket. — Nem hallgattak ránk.

Amikor az ismeretlen organizmus megtámadta a várost, felajánlottuk nekik, hogy kihozzuk őket, de nem egyeztek bele. Azt mondták, az életük árán is meg kell védeniük a várost. Amikor a peremvidék falai leomlottak, mindenki egy hatalmas épületbe menekült. De az organizmus összeroppantotta az épület falait. Elhoztuk a bányából az ásógépeket, és akit lehetett, kimentettünk a romok alól.

Sok gyermeket és nőt sikerült megmentenünk. Ők biztosan a föld alatti szinteken tartózkodtak. A sebesült és eszméletlen férfiakat is magunkkal vittük, de a többiek még ezek után is a városban maradtak… Azután minden elcsendesedett. Később visszamentünk, hátha segíthetünk még valakin, de már mindannyian meghaltak. Csak Brucco utolsó feljegyzéseit hoztuk magunkkal.

— Nem tehettek mást, egész életükben erre nevelték őket — jegyezte meg keserűen Kerk. — Mondd meg, hol vannak a túlélők, és azonnal értük megyünk.

Naxa megadta a koordinátákat, majd megkérdezte.

— Most mit fogtok csinálni?

— Nem tudom, majd még hívunk.

— Tényleg, mit fogunk most csinálni? — kérdezte Teca.

— Itt már semmi keresnivalónk.

— Ugyanez a helyzet a Boldogság bolygón is. Addig, amíg Temuchin uralkodik, nem nyithatjuk meg a bányákat — felelte Kerk.

— Menjünk vissza, és öljük meg Temuchint! — javasolta Teca. — Szeretett volna valakin bosszút állni szerencsétlenül járt társai miatt.

— Azt nem tehetjük — mondta Kerk. — De később megvitatjuk a továbbiakat. Most menjünk el a túlélőkért!

— Mindent elvesztettünk — suttogta Méta. Kínos csend töltötte be a termet.

Négy katona bevonszolta Jasont a szobába, azután lelökték a földre. Miközben megpróbált felállni, Temuchin kizavarta a katonákat. Jason megdörzsölte az arcán keletkezett zúzódást.

— Gondolom, komoly oka lehet ennek a bánásmódnak — jegyezte meg.

Temuchin nem szólt semmit, csak fel-alá járkált. A szoba távoli sarkában megállt egy pillanatra, és kinézett az ablakon. Azután dühödten le akarta tépni a falról a drapériát, de az erős vaskeret nem engedte, hanem azzal együtt leszakadt. Temuchin az egészet kihajította a csukott ablakon, hatalmas csörömpölést keltve.

— Vesztettem! — kiáltotta.

— Nem, te győztél — mondta a csendesen Jason.

— Ne tettesd magad bolondnak! Már előre tudtad, hogy mi fog történni.

— Tudtam, hogy győzni fogsz, és így is történt. A hadseregüket szétverted, a katonáid elözönlötték az egész mélyföldet, és a tisztjeid uralkodnak valamennyi városban. Miközben te itt vagy Eolasairban, és uralkodsz az egész világ felett.

— Ne próbálj tréfát űzni velem, démon! Magam is tudtam, hogy ez így lesz. Csak azt nem sejtettem, hogy ennyire gyorsan diadalmaskodom. Több időt kellett volna adnod!

— Miért? — kérdezte Jason, miközben felállt a földről.

— Amikor alkut kötöttem veled, még nem sejtettem, hogy nem csupán az én életem a tét, hanem az embereimé és az egész nomád életformáé. Már valamennyien házakban, városokban élnek. Add nekik vissza a szabad életet! Vigyél magaddal a pokolba, de őket hagyd visszatérni a pusztai élethez.

— Nem tehetem!

— Nem?! — kiáltotta Temuchin, és rávetette magát Jasonre. — Azt parancsolom, hogy csináld vissza az egészet! — ordította, Jason nyakát szorongatva.

— Nem tudom, de még ha módomban állna, sem tenném. Akkor vesztettél el mindent, amikor megnyerted ezt a háborút. És én pontosan ezt akartam. A nomád életformának vége.

— Kezdettől fogva erre törekedtél… De miért?

— Ennek számtalan oka van.

— Legalább egyet mondj!

— Véget kellett vetni az örökös háborúskodásnak és gyilkolásnak. Éld le az életed, Temuchin, és halj meg békességben! Te vagy fajtád utolsó hírnöke, és halálod után ezen a bolygón új élet kezdődik.

— Ennyi az egész?

— Nem, voltak más szempontok is. Azt akartam, hogy a külhoniak bányatelepeket létesíthessenek a pusztaságban. Most már megtehetik.

— Igazad volt, a győzelmemmel mindent elveszítettem.

— Mint embert és hadvezért csodállak az erődért és a bátorságodért. Olyan vagy, mint egy tigris, a dzsungel királya. De most csapdába kerültél.

Jason az ajtó felé indult.

— Nincs menekvés, démon! — mondta Temuchin.

— Miért? Nem akarlak megölni.

— Én sem akarlak megölni. Egy démont nem is lehet.

De a testedet, amibe bújtál, keserves kínoknak vethetjük alá. És ezt fogjuk tenni. A kínjaid addig fognak tartani, amíg én élek! Mindez semmi ahhoz képest, amit elvesztettem, de legalább valamennyi kárpótlást nyújt majd nekem…

Jason az ajtó felé iramodott. A folyosó bejáratánál álló őrök hallották a lábdobogását, és amint közelebb ért, nekiszegezték lándzsájukat. Jason egyre gyorsabban szaladt feléjük, és az utolsó pillanatban hanyatt vetette magát. A lendülettől tovább csúszott a sima kövezeten, és kirúgta mindkét katona lábát. Azután felpattant, és kiszaladt az udvarra.

— Kapjátok el! — kiabálta Temuchin.