Harry Harrison - Halálvilág 3

— Jól harcoltál a menyétek elleni küzdelemben — mondta Temuchin. — Éppúgy, mint a többi jelenlévő.

Ezért légy üdvözölve, de most távozz! Amit ma megvitatunk, az nem tartozik rád.

— Miért? — kérdezte Kerk fagyosan. — Mit akarsz eltitkolni előlem?

— Vádolni mersz…? — kiáltotta Temuchin a kardja után kapva.

— Nem én vádollak, hanem te hozod magad ebbe a helyzetbe. Titokban összehívod a törzsek vezetőit, azután az egyik törzs elöljárójának megtiltod, hogy részt vegyen a tanácskozáson. Ezért megint megkérdezem: mit akarsz eltitkolni?

— Jelentéktelen ügyről van szó. Tudomásomra jutott, hogy néhány mélyföldi hajó kikötött a parton. Elözönlik a partvidéket, és városokat akarnak építeni. De én elpusztítom őket.

— Miért? Csak egyszerű kereskedők — mondta Kerk.

— Miért?! — Temuchin felpattant a helyéről, és dühösen fel-alá kezdett járkálni. — Nem ismered a Szabad emberek énekét?

— Ezt az éneket én is ismerem, talán még jobban, mint te. A dal azt mondja, hogy el kell pusztítani az épületeket, mert azok csapdát jelentenek a szabad embereknek. Léteznek épületek, amelyeket el kell pusztítanotok?

— Egyelőre nem, de hamarosan lesznek. A mélyföldiek már sátrakat építettek a tengerparton…

Az egyik törzs vezére énekelni kezdte a dal ide illő sorát:

— Nem ismerünk más otthont, csak a sátrakat.

Temuchin igyekezett uralkodni magán, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a közbevetést.

— Ezek a kereskedők most csak sátrakat vertek a parton, de később egyre többen fognak jönni, és házakat építenek, ahol az árujukat raktározzák. Ha a kisujjunkat nyújtjuk nekik, holnap a karunkat akarják. A végén pedig elpusztítanak minket. Most kell végezni velük!

Amit Temuchin mondott, abban tökéletesen igaza volt. Rendkívül fontosnak látszott, hogy a többi főnök ezt ne lássa be. Kerk néhány másodpercig habozott, ekkor Jason előrelépett.

— A Szabad emberek éneke útmutatást ad nekünk…

— Mit keres egy dalnok a főnökök tanácskozásán? — kérdezte felháborodottan Temuchin. — Nem látok más dalnokot, sem közkatonát itt. Azonnal távozz!

Jason szóra nyitotta a száját, de belátta, hogy valóban nincs keresnivalója a főnökök tanácskozásán egy egyszerű vándorénekesnek. Meghajolt a fejedelem előtt, miközben odasúgta Kerknek:

— A közelben leszek, és kapcsolatban maradok veled a dentifon segítségével. Megpróbálok majd segíteni.

Kerk bólintott, Jason pedig nem tehetett mást: távozott.

Balszerencse. Azt hitte, részt vehet a tanácskozáson.

Amint kilépett a sátorból, az egyik őr elengedte lándzsáját, és villámgyors mozdulattal lefogta Jason mindkét csuklóját. Jason felrántotta a térdét, hogy kifejezést adjon nemtetszésének. A katona fájdalmasan felnyögött, de nem engedte el. Közben a másik hátulról egy vékony bőrszíjat dobott át a fején, és elszorította vele Jason nyakát. Egyetlen hang sem jött ki a torkán.

Megpróbált küzdeni, de a szorítástól eltompult az agya, és hirtelen elsötétült előtte a világ.

Valaki egy marék havat dörzsölt szét Jason arcán. A hó teljesen eltömítette az orrlyukait. Köhögni kezdett. Amint kitörölte szeméből a havat, észrevette, hogy a földön térdel, és két katona áll mellette kivont karddal. Még éjszaka volt; csupán a fáklyák fénye világított.

— Ismeritek ezt az embert? — kérdezte egy jellegzetes hang. Jason tompa agya ellenére azonnal felismerte, hogy Temuchin tette fel a kérdést. Két férfi lépett ki a sötétből.

— Igen, Lord Temuchin — felelte az egyik. — Ez az a másik világból jött idegen, aki a hatalmas, repülő hajóval érkezett. Elfogtátok, de később megszökött.

Jason közelebb hajolt a beszélő férfihoz, és karvalyorráról azonnal felismerte Oraielt, a vándorénekest.

— Sohasem láttam ezt az embert, csak hazudik — felelte Jason. Torka iszonyúan fájt, ahol a bőrszíj elszorította.

— Jól emlékszem rá, nagyuram. Szökése közben megtámadott engem. De hiszen te magad is találkoztál vele…

— Igen, láttam őt. — Temuchin közelebb lépett, és alaposan megnézte Jason arcát. — Kétségtelenül ő az.

Ezért tűnt mindvégig olyan ismerősnek.

— Milyen ostobaságot hordtok itt össze… — mondta Jason, miközben megpróbált talpra állni. Temuchin megragadta a karját, majd hanyatt lökte. Jason elesett, és érezte, hogy egy szakadék szélén fekszik.

— Mondd el az igazat, bárki vagy! A Pokol Kapujában fekszel, és egyetlen mozdulattal lelökhetlek a mélybe.

Nem menekülhetsz. De talán mégis megkegyelmezek neked, ha elmondod az igazságot.

Miközben beszélt, megragadta Jason ruháját, és kivonszolta teljesen a szikla szélére, hogy csupán ő tartotta vissza a lezuhanástól. A sötétben Jason nem láthatta Temuchin arcát, de ismerve a hadurat, tudta, hogy úgysem számíthat kegyelemre. A legfontosabb, hogy megvédje a pyrrusziakat.

— Elmondom a teljes igazságot. Valóban egy másik világból érkeztem. Azért jöttén, hogy segítsek nektek.

Véletlenül találkoztam a dalnok Jasonnel, aki haldoklott.

Elhatároztam, hogy felveszem a nevét. Még szinte gyermekkorában megszökött a törzsétől, ezért abban bíztam, hogy már senki sem ismeri fel. De azt jól tudod, mennyit segítettem nektek, és ha szabadon engedsz, még többet segíthetek.

Kerk hangja jutott el a fülébe a dentifonon keresztül.

— Jason, merre vagy?

— Miért jöttél ide? Talán azért, hogy segíts a mélyföldieknek városokat építeni a birodalmamban?

— Engedj szabadon! Ne lökj be a Pokol Kapujába, és mindent elmondok.

Temuchin habozott.

— Minden szavad hazugság. Nem tudom, mit higgyek el belőlük. — A fáklyák fényében meglátta Temuchin arcán a gúnyos mosolyt. — De teljesítem a kérésedet, és elengedlek.

És valóban elengedte! Jason érezte, hogy zuhanni kezd. Hirtelen beleütközött egy kiálló sziklába.

Megpróbálta elkapni, de ujjai lecsúsztak róla, és tovább zuhant.

Nem tudta, milyen mélyre esett, de legnagyobb csodálkozására életben maradt. Letörölte arcáról a nedvességet, és rádöbbent, hogy az hó! Az mentette meg az életét. A Pokol Kapuját a vihar vastag hótakaróval borította be, amely felfogta a zuhanását.

— Amíg élek, remélek — jegyezte meg kissé meggyőződéstelenül. Abban bízott, hogy Kerk kiszabadítja a szakadék mélyéről. De a dentifon nem adott életjelt. Zuhanása közben biztosan többször keményen ráharapott, és a parányi készülék tönkrement.

— Megint magadra maradtál, öregfiú! — mondta hangosan. Teljes sötétség vette körül. Megtapogatta ruháját, és rémülten fedezte fel, hogy a medikitnek nyoma veszett. A kését sem találta sehol. Csupán a kis zseblámpa maradt meg ruhája titkos rekeszében. Még akkor rejtette oda, amikor a hegymászó felszerelést elhozták.

Kivette a zsebéből, és bátortalanul felkattintottá. Attól félt, hogy nem fog működni. És valóban: nem is működött. Néhány percig forgatta a kezében, azután tétova mozdulattal megint kipróbálta. Erős fénynyaláb villant a szemébe. Jóleső érzés fogta el. A lámpával körbevilágított, hogy megnézze, hová került. A levegő rendkívül fagyos volt, ráadásul a derékig érő hóban kellett botorkálnia. Minden oldalon sima felületű fekete sziklák emelkedtek, amelyek magasságát nem tudta megítélni a sötétben.

Hirtelen éles kiáltás törte meg a csendet, és a magasból egy sötét tömeg zuhant le a vastag hóra. Amint a lehajított férfi megpróbált talpra állni, Jason felismerte árulóját, Oraielt.