Harry Harrison - Halálvilág 3

Hamarosan elég katona gyűlt össze a domboldal szikláinak fedezékében, ahonnan kövekkel kezdték dobálni a várfalat. De míg a nomádok köveket hajigáltak, a pyrrusziak gránátokat. Biztos kézzel juttattak a bombákat a kitűzött célpontok felé, hiszen ezen a terén nagy gyakorlattal rendelkeztek. Közben fokozatosan előbbre nyomultak, és még pontosabb találatokat értek el.

— Nemsokára elkészülünk — mondta Jason.

A völgy ezen a helyen mindössze száz méter széles volt, és két hatalmas sziklatömb szegélyezte. A jobb oldali fölött már ott vöröslött a lemenő nap korongja. A meredek sziklafalakhoz csatlakoztak az erőd bástyái.

Amint Jason és Kerk újabb adag bombával szerelte fel magát, arra lettek figyelmesek, hogy a katonák nem az erőd felé nyomulnak, hanem éppen az ellenkező irányba.

— Mi történt? — kérdezte Kerk, megragadva az egyik harcos vállát.

— Vissza! — kiáltotta a katona. — Nézzetek oda! — mutatott a völgy két oldalát szegélyező meredek sziklafalakra. A tetejéről borzalmas erejű kőgörgeteg zúdult a mélybe. Jason látta, amint az egyik katonát eltalálja egy szikla, és a szerencsétlent palacsintává lapítja. A harcosok fejvesztetten menekültek.

— Békeidőben biztosan felhordják oda a sziklákat, és felhalmozzák őket. Támadás esetén elég egy tartókötelet elvágni, és az egész lezúdul a mélybe. Rendkívül ügyes ötlet.

Jason és Kerk a többiekkel együtt visszahúzódott a völgy bejáratához.

A megfutamodott sereget félelemmel töltötte el a védők váratlanul bevetett fegyvere. Ráadásul akkora időveszteséget okozott, hogy a sötétség beállta előtt lehetetlennek látszott az erőd elfoglalása.

— Nekem ez nem tetszik — mondta Kerk. — Szerintem nem tudjuk végrehajtani.

— Jobb, ha magadban tartod a véleményed — suttogta Jason, miközben Temuchin elé járultak.

— Üdvözöllek, hadúr — kezdte Jason. — Találtam arra megoldást, hogyan változtassuk a katasztrófát győzelemmé.

A fejedelem nem mutatta semmi jelét annak, hogy hallotta volna Jason szavait. Egy sziklán ült, és ujjai kardja markolatával játszottak. A nap éppen eltűnt a látóhatár mögött.

— A völgy most már csapda a számunkra — folytatta Jason. — Ha megpróbáljuk eltakarítani a sziklákat az útból, a falakról könnyedén lenyilaznak minket. Ráadásul olyan sok időbe telne, hogy addigra a felmentő sereg biztosan ide ér. Arra gondoltam, hogy fel kéne vinni a bombákat a sziklafal tetejére, ahonnan folyamatosan tűz alatt tarthatnánk a védőket, miközben a katonáid a völgyön át bejutnak az erődbe.

Temuchin felpillantott a szeme sarkából.

— Azt a sziklafalat nem lehet megmászni.

Kerk éppen egyetértését akarta kifejezni, amint Jason finoman oldalba bökte.

— Igazad van: az a sziklafal megmászhatatlan.

Legalábbis a síkvidéki ember számára. De a pyrrusziak a hegyek között élnek, ezért rendkívül ügyes sziklamászók.

Csak a beleegyezésedre van szükségünk.

A hadúr úgy nézett Jasonre, mintha az megbolondult volna.

— Hát próbáljátok meg!

— Csak napvilágnál lehet végrehajtani, és odafentről azt is látnunk kell, hová dobjuk a bombákat. Az éjszaka folyamán összeállítjuk és előkészítjük a szükséges felszerelést, és hajnalban indulunk. Délutánra kezedben lesz az erőd.

Temuchin bizalmatlanul nézett rá, de nem szólt semmit.

— Miféle hegymászó felszerelést emlegettél? — kérdezte Kerk, amikor távolabb értek. — Nincs nálunk ilyesmi.

— Az egyetlen felszerelési tárgy, amire pillanatnyilag szükségünk van, az egy rádió. Érintkezésbe kell lépnünk az űrhajóval, hogy szedjenek össze nekünk egy komplett sziklamászó felszerelést, és küldjék ide. Az embereknek mondd meg, hogy a sátrakat minél messzebb építsék a nomádokétól. Akkor észrevétlenül elmehetünk.

Miközben a pyrruszi harcosok elkészítették fekhelyüket, Jason elővette a rádiót, és kapcsolatot teremtett az űrhajóval. Az ügyeletes tiszt azonnal embereket küldött a raktárhelyiségekbe, hogy az utasításoknak megfelelő felszerelést összeszedjék. A pyrrusziak hozzászoktak a vészhelyzetekhez, ezért mindig a legjobb formájukat hozták. Nem okozott gondot nekik a sürgős éjszakai munka. Az ügyeletes tiszt megígérte, hogy még jóval hajnal előtt a megbeszélt helyre szállítja a holmit.

Jason evett néhány falat szárított húst, és meghagyta az őröknek, hogy azonnal ébresszék fel, amint a hajóról üzenetet küldenek, hogy a felszerelést leszállítónak.

Addig ő is bebújt a hálózsákjába. Elég fárasztó nap állt mögötte. Fejére húzott egy vastag prémet, nehogy jégcsapok képződjenek az orrlyukánál, és néhány perc múlva elaludt.

— Menj a fenébe! — dünnyögte Jason, amint valaki megrázta a vállát.

— Kelj fel! — parancsolt rá Kerk. — Tíz perce érkezett az üzenet. A felszerelés útban van a megbeszélt hely felé.

Azonnal oda kell mennünk. A moropokat már felnyergeltük.

Jason nyögött még néhányat, majd kimászott a hálózsákjából. Utasította a medikitet, hogy juttasson a szervezetébe kellő mennyiségű serkentőt és fájdalomcsillapítót.

— Azt hiszem, megint hosszú nap áll előttem…

— Maradj itt! — javasolta Kerk. — Majd én elmegyek egyedül a holmiért.

— Nem. Szeretném ellenőrizni a felszerelést, mielőtt a komp visszatér az űrhajóhoz. Mindennek tökéletesnek kell lennie.

Segítettek neki felszállni a moropra, szinte feltették a nyeregbe. Kerk vezette kantáron Jason moropját is, miközben ő az állat nyakára dőlve szendergett.

Hamarosan elérték a megbeszélt helyet.

— A komp már itt van a közelünkben — mondta Kerk, a rádióadást figyelve. — A nyugati horizont felől jellegzetes zajt hallottak.

— Leadtad nekik a fényjelzést? — kérdezte Jason.

— Természetesen, hiszen így beszélted meg velük. — A pyrrusziak számára elképzelhetetlen volt, hogy egy utasításról megfeledkezzenek. Még néhányszor megismételték a fényjelzést, bár valójában szükségtelen volt, hiszen a komp rendkívül finom érzékelőberendezéssel rendelkezett.

A pilóta jelezte, hogy föléjük érkezett, és leküldi a kapszulát. A kapszula egy méter hosszú, fényes henger volt, amely saját hajtóművel rendelkezett. Arra szolgált, hogy nagy magasságból minél kisebb zajt keltve a felszínre küldjenek valamit a belsejében, majd radarja segítségével önállóan visszajusson a komphoz.

A kapszula hamarosan földet ért, és kipakolták belsejéből a sziklamászó felszerelést. Jason a zseblámpa fényénél alaposan megvizsgálta, hogy nem hiányzik-e belőle valami fontos tartozék. Közben lelkesen magyarázta Kerknek a kampók, karikák, áttételes szerkezetek lényegét, de a pyrruszi vezért nem hozta lázba.

— Ezek nekem nem mondanak semmit — jegyezte meg Kerk.

— Nem is kell. — Jason kipakolta az egész rakományt. — Elég, ha én ismerem a használatát. Majd elsőként mászom fel vele a sziklafalon. Az utánam jövőknek már könnyű dolguk lesz; csupán néhány gyakorlati fogást kell elsajátítaniuk. Bárcsak lenne egy modern hegymászó felszerelésem…! Már készítenek olyan kampókat, amelyet robbanótöltet fúr bele a sziklába. Azonnal terhelhető, és több mint kétezer kilót elbír. Hozzá hihetetlenül könnyű, de erős műanyag zsinórok és automata felhúzó- és leeresztőszerkezetek… De azt hiszem, most ez is megteszi. Temuchin úgyis gyanút fogna az idegen anyagok láttán. Úgy látom, minden itt van. Mondd meg az űrkomp pilótájának, hogy visszahívhatja a kapszulát!