Mikszath Kalman - A beszélő köntös

– Nem lehet – rázta ez a fejét makacsul.

– Gondolja meg, kegyelmed – okvetlenkedék Babos —, hogy Krisztus Urunkat harminc ezüst pénzért adták el. Hogyne volna hát elég Brunó atyáért száz arany?

– Ne bibliáskodjanak – ripakodott rájok a kuruc hadnagy —, mert igaz, hogy Krisztus Urunkat harminc ezüst pénzért adták el, de hogy mennyiért váltotta volna meg a kereszténység a haláltól, azt kegyelmetek nem tudják.

Ilyen kötekedések közt alkudtak meg végre száz aranyban, amelyeket egyenkint nézegetett meg Csuda uram, nincsenek-e körülráspolyozva, megpengette, nem érzik-e hangjukon egy kis erdélyi akcentus (ott akkoriban hamis pénzverők tanyáztak). Mikor aztán minden tisztára volt hozva, kiszolgáltatta a megcsappant tokájú Brunó atyát, kit nagy diadallal vitt most már a küldöttség hazafelé.

De nem sokáig volt örömük, mert amint a szűkebb pátriához közeledtek, alig hogy elhagyták Nagykőröst, melynek bogárhátú házai még látszottak az esti lila ködben, jobbról elővillant Kecskemét karcsú tornya s egy közeledő porfelleg.

– Mi a kő lehet az? – tanakodtak embereink.

– Nyilván processzió jön elibünk.

– Lesz dikció is reverendissime, persze lesz. Nem ártana válaszra elkészülni.

Brunó atya szemeiben könnyek csillogtak.

– Szegény jó híveim szeretnek, rettenetesen szeretnek. Vajon ki tartja az orációt?

– Alkalmasint a szépszavú Litkei páter. Persze, persze. Hiszen már látom is. Ő az ott elöl. Kutya legyek, ha nem ő.

Nem kellett kutyává lennie Doma Gergely uramnak, mert csakugyan Litkei páter volt: nagykarimájú kalapját, óriási termetét messziről föl lehetett ismerni, csak éppen a kísérete nem volt processziós nép, hanem török katonák. – Az akasztófára való Ali Mirze aga vezette őket.

– Jó estét, jó estét – kiáltá, amint ellovagolt utasaink mellett —, viszitek haza a papot, jó emberek. Mi is a magunkét.

Nevetett az aga, Jézus nevét kiáltozá Litkei szerzetes; Brunó atya a kendőjével integetett utána:

– Téged is kiváltunk, édes fiam.

S bizony első dolga volt hazaérve megindítani a gyűjtést. Özvegy Fábián Pálné, a púpos Galgóczi Juliánna és az elfonnyadt Bulki Klára újra bejárták a könyörületes embereket:

– Ne hagyjuk a gaz pogány kezén pusztulni a szegény szerzetest. Mit gondolna rólunk a kereszténység?

Ahol ez nem nyitotta meg az erszényt, Fábián Pálné hozzátette:

– S mit szólna hozzá Nagykőrös?

De már erre minden kecskeméti lelkű ember kiszúrta a maga húszasát, s Litkei szerzetes is hazakerült.

Hagyján, ha ezzel vége lett volna, de annyira divatba jött a papokkal való kereskedés, hogy valahányszor egy kis apró költségre szorult meg valamelyik csapatvezér, nyomban kiadta a rendeletet:

– Egy kecskeméti papra van szükségem! (Az már bizonyos summát jelentett a pénzpiacon.)

Egy darabig csak kiváltogatták a jámbor cívisek, mígnem maga Szűcs János főbíró uram, restellvén a város ilyetén kizsákmányolását, útját vágta azzal a vallástalan kijelentéssel:

– Ha az isten engedi a maga szolgáit, miért ne engednénk mi? Végre is a saját gazdájuk van első sorban hivatva.

Néhány szerzetes atya a nyakukon maradt, mire hirtelen leszállt a papok értéke a zérusra, s más portéka után néztek a hódító urak. Azokon lehetetlen volt kifogni.

Péter-Pál napján betörtek a szolnoki törökök s a templomból kijövő asszonyokból magukkal hurcolták a főbíró menyecske-feleségét, valamint Doma Gergelyné asszonyomat.

Az egész város lázban volt. Ez már félig se tréfa, atyafiak! Mert a papokkal még csak megjárta a manipuláció! Azokban nem történt semmi kár, míg odavoltak. De az asszonyok, az egészen más! Teringette, az asszonyokkal nehezen megy az efféle!…

Szűcs János annyira elkeseredett, hogy rögtön letette a főbíró tisztét s eladván egyik kőházát, Doma Gergellyel asszonyaik után indultak. Szűcs uram kétszáz aranyat adott az oldalbordácskáért, Doma Gergely azonban csak huszonöt aranyat kínált, ha az övét hazaeresztik, százat, ha ott tartják, de örökre – úgy, hogy ő más asszonyt vehessen el. Zülfikar aga gondolkozott egy ideig, aztán szomorúan mondá:

– Csak vidd az asszonyi állatot, barátom!

Ezalatt páni félelem fogta el a kecskemétieket. A kurucok is betörtek és a dúsgazdag Végh Tamás Vica nevű hajadon leányát ragadták el egy lakodalomból, mikor ifjabb Nagy Mihállyal a lötyögtetőt járta; éppen javában forgatta, mártogatta a legény, s cifrázott, aprózta, resze-riszált a leányzó, mikor felpattant az ajtó, s becsörtettek a Csuda uram huszárai. Mi lesz ebből, uram teremtőm? Az ágyasházakból húzzák ki a becses fehérnépeket maholnap! A kalgai szultán váltig üzengeté, hogy a legszebb tíz asszonyra vásik a foga. A budai törökök is minden órán jöhetnek.

Bár még akkor nem zengett a kecskeméti lányokról az a játszi nóta: »aki legény, innen hozzon menyecskét«, azért már akkor is gyönyörűek voltak. Ezt még a kőrösi legények sem tagadták.

Csöppet se csoda hát az általános kétségbeesés. Olyan volt a helyzet, mint a fekete posztóval bevont mesebeli városokban, hol a hétfejű sárkány rendre felfalja a szűzeket. Melyikre kerül a sor, ki következik most? Ez a bizonytalanság egy láthatatlan hurok volt, amelyet mindenki nyaka környékén érzett. Tízszer megrettent naponként egy-egy kerekedő porfelhőtől, s ha éjjel zúgni kezdtek a Talfája-erdő csenevész fái, abból is előrémlett a száguldó csapatok dübörgése: »Jaj, megint jönnek a portyázók!« Estende apró kezeiket összetették a nők s ájtatosan fohászkodának a város patrónusához, Szent Miklós püspökhöz; hátha az tehetne valamit, azzal a kacskaringós bottal, melyet a város pecsétjén bamba képpel tart egy kecskefejbe szúrva.

(Gyanakszom, hogy sub clausula benne volt ezekben az imádságokban: »ha pediglen mégis az lenne az isten rendelése – add uram, hogy inkább a Csuda huszárjai jöjjenek, mint a kutyafejű tatárok és a budai törökök«.)

Az elkeseredés nőttön-nőtt. A város ügyei egyre rosszabbul néztek ki. A törvénykezés szünetelt, mióta a vásárokat eltörülték, mert nem volt honnan bírákat fogni, pedig Kecskeméten a fogott bíróság volt úzusban. A vásárra jött idegenekből állították össze a törvényszéket. [1] A fogott bírák intézményét az érdekeltség kikerülése végett szerették az elődök. Most pedig, hogy Szűcs János a főbírói pálcát letette, nem akadt, aki utána nyúljon. Hiszen nem evett nadragulyát senki! Négy-öt rendeletet kapni napjában, csupa lehetetlen kívánságokkal, s azzal a nyájas postscriptummal: »mert különben karóba húzatom kegyelmedet« (amilyen bolond világ van, meg is cselekszik).

Az emberek hangosan zúgolódtak.

– Vagy költözködjünk ki innét, vagy haljunk meg itt, de így nem élhetünk.

– Csinálni kell valamit.

– De mit? A törököt csak nem verhetjük ki az országból mi magunk, ha a császár se bírja.

Amint ekképp tanácskoznának gondterhelten a szenátorok a városházán, egyszerre csak bekiált a nyitott ablakon egy hang:

– Már én pedig azt mondom, hallja kegyelmetek, hogy nem elkergetni kell a törököt, hanem idehozni Kecskemétre.

A szenátorok mind fölnéztek:

– Ki az a vakmerő? Ki beszél odakint?

– A Lestyák szabó fia!

– Hogy mer az a mi beszédünkbe belekotyogni – méltatlankodék Zaládi Márton (s intett a hajdúnak): – Csukja be kend az ablakot.