Ambrus Zoltan - Álomvilág - Elbeszélések

– De hát kicsoda vagy? És hová méssz? Nem jössz vissza többet?

– A nevem: Soha Másnap – válaszolt a vándor.

Félrecsapta a kalapját és fütyölve ment tovább. Melancolia csudálkozva nézett utána.

Ettől fogva Melancolia összetett kézzel ült rokkája mellett és csak nézett ki az ablakon. A munka nem haladt előre, de Melancolia nem bánta.

És sorra előjöttek a Szent-Izidor-kávéházi ismerősök, mondván:

– Az eszelős nincs itthon, Melancolia. Mért nem eresztesz be?

Melancolia vállat vont, és az ismerős bement.

Ezek legalább selyemkendőkről, csipkés ruhákról és fülbevalókról beszéltek neki. Dom Giltől pedig már soha se hallott egyebet, csak azt, hogy:

– Megyek a hársfák és a tölgyek közé.

A szomszédok eleinte csak nagyokat nevettek, s »helyes«-t bólingattak, mert Dom Gil nem ivott velök. Később azonban nagyon megharagudtak, látván, hogy Dom Gil nem jött rá a dologra.

Egy szomszéd érte ment a hársfák közé és igy szólt hozzá:

– Nemes Dom, kövessen engem, hogy ha látni akar valamit.

És mondott még egyet-mást, nem tudom mit.

– Az nem igaz – szólt Dom Gil. – Ő édes testvére Dulcineának, kiért spanyolországi rokonom epedett.

De igaz volt.

– Meggyaláztad zöld nadrágomat! – kiáltott fel Dom Gil, s kiűzte házából Melancoliát. Aztán sirva fakadt, s elment a hársfák és a tölgyek közé, elpanaszolni nekik bánatát.

Egy este kopogtattak a Dom Gil ajtaján. Ismeretlen ember nyitott be, a ki igy szólt hozzá:

– Uram, egykori feleséged nagy nyomoruságban fekszik a Szent-Balázs-ispotályban. A sebek elemésztették arczát, és a lehellete türhetetlen. Koldusabb a koldusnál, és ha te is elhagyod, mint elhagyta mindenki, a közös élelmen fog tengődni, s a közös sirba fogják eltemetni.

Dom Gil fehér lett mint a fal, és azt mondta, hogy:

– Megyek.

Mikor az ispotályhoz értek, az ismeretlen igy szólt:

– Nem fogsz ráismerni, uram. Nagyon megváltozott. Nincs meg belőle semmi, csak a nagy fekete szeme.

Dom Gil fölemelte a fejét.

– Tévedésben vagy, uram – szólt kevélyen. – Azon a napon, melyen megtaláltam zöld nadrágomat, szent fogadást tettem, hogy mindenha gyámola leszek a szegényeknek, az elhagyatottaknak, a betegeknek. Ezért jöttem el. És ne hidd, mintha lágy érzelmek űztek volna e küszöbhöz. Ahhoz, a kinek ilyen zöld nadrágja van, nem fér efféle gyengeség.

És megigazitotta fején birétomát.

Melancolia hosszu ideig sinlődött. Ez idő alatt Dom Gil hűségesen megtartotta szent fogadását, melylyel zöld nadrágjának tartozott, s egész nap ott ült a szerencsétlen mellett. Lágyan szólt hozzá, mint gyerekhez szokás, s igyekezett kitalálni titkos óhajtásait. Beszélt neki a plánták díszruháiról, a csillagok kalandos utjairól, s a pacsirta szerelméről. Melancolia csak nézte, s hallgatott.

– Mire gondolsz, Melancolia?

– Ó, Dom Gil, azon gondolkozom, hogy milyen különös és milyen derék ember ön!

Egy napon végre a kaszás ember megjelent a szegény nyomorult ágyánál. Leült a lábánál, mintha otthon lett volna, s egy kicsit várakozott. Melancolia csodálkozva nézett rá.

Dom Gil ráborult az ágyra, s csöndesen sirdogált. Bizonyára megfeledkezett arról, a mit az ismeretlennek mondott vala.

– Ó, Dom Gil – szólt Melancolia – adja ide a kezét, hadd csókoljam meg!

Egész életében soha se szólt máskor, csak ha kérdezték. Most beszélt magától legelőször.

Dom Gil nem mocczant. A sovány, nedves kéz bátortalanul tapogatózott maga körül, mintha valamit keresett volna.

– Köszönöm, Dom Gil, hogy ilyen irgalmas volt hozzám, hogy ápolt s nem hagyott el nyomoruságomban. Én nyomorultul megcsaltam önt s ön nagylelkü volt irántam. Köszönöm, Dom Gil. És még jobban köszönöm, hogy egykor, akkor nyájas volt hozzám. Köszönöm, Dom Gil.

Dom Gil megfogta az erőtlen kezet és elboritotta csókjaival.

– Ön mindig különös ember volt, Dom Gil – folytatta Melancolia – de most már tudom, hogy milyen fő-fő magas ember. Lám, milyen szép aranyláncz van a nyakán, aranyláncz és aranykereszt, gyémántokkal köröskörül… Ó, hogy elvakitanak ezek a gyémántok!.. Fáj látnom, Dom Gil, fáj látnom…

Látomásai voltak szegénynek. Dom Gil zokogni kezdett.

A kaszás ember lassan fölemelkedett és csontos ujjait rátette a haldokló homlokára. Melancolia szeme csöndesen lecsukódott.

Harmadnap Dom Gil eltemettette Melancoliát, aztán kiment a hársfák és a tölgyek közé, hogy kisirja előttük bánatát. Az erdő értelmetlen dolgokat zúgott a fülébe, s Dom Gil igy panaszkodott a nagy egyedülvalóságnak:

– S ő sem látta meg zöld nadrágomat!

Hárman ültek az asztalnál: a púpos, Miss Lilian, a szeliditőnő, és Little John, a majom. Old Jack, a tudós kutya, a kuczkóban feküdt, s félig aludt, félig bölcselkedett.

– Huszonhét garas! – szólt a púpos – az embernek éhen kell halni. Micsoda vidék! Rekedtre kiabáltam magam: »Tessék besétálni! Tessék besétálni! Miss Lilian fenevadjaival! A kutya mint számoló-művész!« – és ime. Ha ez a kis betyár nem volna, fel kellene akasztanom magam. Nem eszel, Little John? Nem eszel, kis betyár?

A majom elégedetlenül morgott s Miss Lilian nem felelt.

– Minden bajnak Bob, ez a hitvány Bob az oka – folytatta a púpos. – Nem tud semmit és nagyon sokat eszik. A paraszt egyszer megnézi s aztán vége. Mit is nézne rajta másodszor? Egyet-egyet nyujtózkodni s naphosszat ásitozni: ebből áll az egész tudománya. Egész nap alszik a bestia. Mi itt törjük magunkat; ez a kis betyár reggeltől estig vesződik, fut-fárad s mulattatja az uraságokat. Az meg döglik, zabál és melegszik. Többet eszik, mint mi mindnyájan együttvéve. És mennyi fütő kell neki, Istenem, mennyi fütő! Egy piszkos, vén bestiának!.. Nem igaz, Little John?

Little John panaszosan dörmögött, s Miss Lilian végre megszólalt.

– Ön gyűlöli Bobot, s én értem ezt, mert ön nem tud felejteni, Mr. Reginald. Bob majdnem halálra ijesztette önt; belemarkolt a húsába, s ha véletlenül oda nem tévedek, ön ma Szent Pál jobbján ül, az igazak között. Ön akkor nagyon megijedt, Mr. Reginald, s tudom, hogy a betegsége ettől a naptól kezdődik…

A púpos közbevágott.

– Ne is beszélj nekem arról a napról, mert felforr bennem a vér; jobb, ha hallgatsz erről, Zsuzsánna. Megtámadni engem, a gazdáját! A ki enni adok neki s kiadom az utolsó garasomat, hogy melegen legyen a nyomorult! Ne is beszéljünk erről, Zsuzsánna, mert nem tudom, mitévő leszek, ha erre gondolok. Mondok neked valamit s aztán ne beszélj nekem erről. Tudod-e, mit forgattam a fejemben, az után a nap után, a mikor ez a piszok nyavalyássá tett? Azt, hogy levágom a farkát darabokban. Mert golyót röpiteni a fejébe, mi az? De levágni a farkát, kis darabokban, tövig, ezt már megérezte volna a semmirekellő!

Miss Lilian elnevette magát.

– Csakhogy ez nem ment volna olyan könnyen, mint Mr. Reginald gondolja. Bob öreg és szelid; a ketrecz, az idő és a hideg egészen megtörte az istenadtát. De nem szereti, ha tréfálnak vele, s fogorvosra még nem volt szüksége.

– Nem kérdeztem volna meg – szólt a púpos az értelem felsőbbségével – tetszik-e neki ez a kis tréfa, vagy sem? Ó, engem nem lát többet a ketrecz közelében! De kieszeltem valamit, a min talán csudálkozni fogsz: olyan egyszerü a dolog. Kieszeltem: a ketrecz-guillotinet. Egy kis gépezetet, mely két éles, mozgatható bárdból áll. Az egyik bárd a ketrecz tetejéről bocsátkozik le, a másik a padozatból emelkedik ki, s alant egymásba futnak. A buta állat észre se vette volna, hogy átsétáltatod az uj ketreczbe, s aztán már a többi az én gondom…