György Gaal - Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (1. kötet)

Azzal a kalapács megfogadta a szavát, elment, úgy összetörte a bástyát, hogy reggelre porábúl sem maradt, és a princesznét is elevenen kiszabadítá kis gyermekével együtt; s megmondá neki, merre menjen napkeletnek. Azzal el is ment utána, és egy helyen a fa alatt meg is várta Tamás az ő szeretőjét. Kérdi tőle Tamás: ugyan szép szerelmem, sokat szenvedtél-e a bástyában berakatva? – Azon szóbeszéd közben, mi legyen az ő kis fiújoknak a neve, feleli neki a princeszné: édes szívem, nem egyéb, hanem Gondolat, mely bár még kicsiny, mégis meg tudta nekem jövendőlni, hogy ki fogsz minket a kőlyukból szabadítani. Itten már ők egymást megértették. Szépen megviradván, kitekint a király a palota ablakán, hát látja, hogy a bástya végkép el van rontva, összecsapja a két kezét: mi dolog lehet ez, hogy nekem valami ellenségem tudatlanságból támadott és ily nagy kárt okozott? Itten a király töri a fejét, ki lehetett volna az, a ki neki azt cselekedte, mindjárt elhivatja magához a jövendőmondóját, mondja meg, ki lehetett az. Feleli a jövendőmondó: felséges király, nem egyéb hanem a Tamás, a ki itt volt kocsis, s oly mestersége van neki, hogy felséges király egész erővel menjen reá, nem tud neki tenni, mert még utóbb ő fog felségének parancsolni. Itten a király nagyon gondolkozik, hogy lehetetlen dolog volna az egy oly szegény legénytől, mikor nekem van ezernyi ezer jó vitéz katonám, csak meg tudok neki felelni annyi emberemmel; hanem csak azt mondd meg nekem, hol és merre van, majd elmegyek utána, az egész ármádiámat utána uszítom, mégis végére járok rosz cselekedetiért. Ezzel a király az öszves ármádiát fegyverbe állítá, s utána indúlt egész erővel, úgy annyira, hogy már egyszer észrevette, hogy nem messze volna előtte. A Tamás is meglátta őt, s mondja feleségének: no szerelmem, jön az atyád egész erővel reánk; mit csináljunk most, megálljunk-e neki, vagy elbújunk előtte? Felel a kis gyermek: atyám, amely reménységem van magában, álljunk meg neki, ne féljünk tőle semmit. Itten már az egész ármádiája a királynak csakhogy el nem fogta őt; akkor Tamás levágja a földre az aranyszál vesszőt, úgy elhasadt a föld előtte, mint Magyarországon a Tiszának és Dunának a milyen a szélessége, és oly sebes víz folyt rajta, hogy semmi alkalmatossággal át nem mehettek rajta. Itten a király ugyan gondolkozik, mit csináljon most az ember ellen; gondolá magában, ágyúval majd agyon löveti, kicéloztatta ágyúit, lövöldöztet Tamás felé, de a Tamás semmit sem ijedett meg, hanem még inkább kiállt egy kis partocskára, melyre legjobban szolgált az ágyúk erős golyóbisa; minél jobban lőttek reá, ő még annál jobban iparkodott felkapkodni s a maga kezével a királynak viszahajingálni; úgy annyira hányta neki vissza a golyóbisokat, hogy az ezernyi ezer álló emberekből sokat leronta már. Itten a Tamás ugyan elfáradt, de mégis azt felelte, hogy csak meg nem szünik, míg tőle a király valami keveset nem függ. Már itt a király látja, hogy semmit sem tehet neki, s megállítá népét egy keveset pihenni; megpihennek a népek, de a Tamás is megpihent ám. Gondolja a király: még szerencsét próbál, pedig bár ne próbált volna, mert nagyon pórúl járt. Mert mihelyt elkezdék az ütközetet, mindjárt a Tamás is azt mondja a kardjának: no te édes kardom, eredj te erre a végére, itt fekszik a leghíresebb népe, vágd le úgyannyira, hogy csak kettőt hármat hagyj meg hírmondóúl a királynál; a királyt is bánthatnád, de annak hagyj békét – Itten a kard mind le is vagdalta A kalapácsot pedig más útra bocsátá, hogy kit ott talál, ő is mind agyon verje, egyet vagy kettőt hagyjon meg emlékezetnek a többieknek. Elment a kalapács a Tamás parancsolata szerint, ő is mind leverte. Ki volt oly szerencsés, mint a szegény Tamás. Mert mikor megjöttek az ő jószágai, nagy örömmel mondák: itt vagyunk, Tamás; kérdi a Tamás: úgy viseltétek-e magatokat amint nektek parancsolám? Felelnek: igenis úgy, amint uram parancsolta. Itten fölveszi a Tamás az aranyszál vesszőt a vízből, a víz azonnal elfut, a föld öszvemegy. Elmegy a Tamás az ő szerelmével a király felé, megfogja a királyt: no, felséged, kezemben az életed, te akartál nekem halálomra járni, de bezzeg, ki a vitéz, látod, hogy én vagyok. Ezen szavaira azt mondja a király: hallod-e jó fiam, hagyd meg életemet, mert nálam jobb vitéznek ismerlek el: engedd meg, hadd menjek még egyszer királyi palotámba. Itten a Tamás azt feleli neki: hallod-e barátom, azt a kevés időt én megengedhetem, de elsőben mégis a feleségemnél teszek kérdést. Azonban a király mégis fogságban marada, míg a vitéz Tamás feleségétől megtudá, megengedjünk-e életének vagy sem. Azt feleli a felesége: engedj meg jó társam atyámnak, mert kérlek. Mond a Tamás: megengednék neki édes szép szerelmem, de csak magadra hagyom: hogy a te rosz atyád három lelket akart ártatlanul elveszíteni, nem méltó az engedelemre; de ha érdemes reá, van még nekem három szál aranyhajam, a mely három szál aranyhaj, igaz jelentésű; azok majd megmutatják, érdemes lesz-e atyádnak életét meghagyni vagy nem. Leveszi a kalapját, ölébe teszi feleségének s mondja neki: szakítsd ki egyik szál aranyhajamat, ha abból csupa nyers vér cseppen ki egy csep, hát úgy megérdemli atyád a valóságos halált, s kiszakítja a felesége egy szál aranyhaját, megszorítja a végét, kicseppen belőle egy csep véres víz, s akkor mondja neki: bizony azt jelenti, hogy atyádnak meg kell halni. Erre megint az ő társa azt feleli: kérlek igen szépen, csak engedj meg neki; de a Tamás csak azt mondja, hogy jobb lesz őneki királynak lenni, mintsem egy rosz embert megtartson a világon. Megint leteszi fejét felesége ölébe: hallod-e galambom, ne kivánd atyádnak tőlem az életét, mert meg nem engedhetek neki a roszaságaért; ha még nem hiszed, szakítsd ki megint egy szál aranyhajamat, ha abból két csep piros vér kicseppen, érdemes akkor atyád a halálra. Azonnal megint kiszakít egy aranyszál hajat, megszorítja a végét, akkor is kicseppen belőle két csep véres víz; mond a Tamás: látod, édes társam, hogy bizony megérdemli atyád a szomorú halált. Itten megint kéri a felesége: kérlek, édes rózsám, engedj a szavamnak, ne adj halált, kérlek, királyi atyámnak, nem cselekszi többet a mit velünk akart, mert én azt jól tudom, udvarához viszen, régi gráciájába még egyszer bevesz. Itt felel a Tamás: hallod-e angyalom, jobb volna-e neked szegénynek maradni, mintsem holtig királynénak lenni? De ha már annyiba telt is a te kérésed, mégis csak engedek egy kevés ideig; van ugyan még egy aranyhajam, csendesen öledbe hajtom a fejem, ne sajnáld kivenni még azt az egy szálat, ha még abból három csep piros vér cseppen, bizonynyal azt jelenti, meg kell atyádnak halni; azért hát ne sajnáld azt kiszakítani. Azonnal megfogja, azt is kiszakítja, végét megszorítja, kicseppent belőle három csep piros vér. Látod édes társam, hogy most ez mit jelent; három ártatlan vért el akart atyád büntelenül veszteni, ezek azt jelentik, meg kell halni. Itt mindjárt a Tamás a királyt megfogatta, kötözve haza is hozatá a palotához; itt a tanácsosok összegyülekeztek, a szegény királyról ugyan törvénykeztek, hogy megmaradhatna még az élete; de a tanácsosok már haragudtak reá, mivel hozzájok is mostoha móddal viseltetett. Itt kérdé a Tamás: hallja a törvény, hogy én most mit mondok: érdemes-e az az ember az életre, ki a maga gyermekét halálra itélte? Felel itt a törvény: nem tudjuk mi végre kérdi ezt tőlünk kegyelmes felsége. – Nem egyébből kérdem, felelte a Tamás, hanem mikor ő még uralkodott szépen, én szegény legény hozzá érkezém, királyi palotájánál szolgálatot vettem, kevés idő alatt szerencsétlen levék, szerencsétlenségem után házától eltávozám, bujdostam mint egy szegény árva a nagy búm miatt annyira, hogy bújdosásom után királyságra juttam. Itt a tanácsosok mind el haza mentek, azt felelvén neki: úgy bánjék vele, a mint neki tetszik. Tetszett Tamásnak, a mit őneki szánt volt a király, hogy az akasztófán megszárítja; fel is akasztatá. Itt a király feleségét, ki a leánynak igaz szülőanyja volt, őt is lófarkára szánta, a mit nagyhamar meg is próbált, megkerültette vele háromszor a várost, mégis hogy a lófarkán egészen megmaradt, négyfelé vágatá, s kitette a város négy szegletére, s itt egy-egy sorra feliratá, hogy kiki tudhassa, mi végre volt oly csúfos halála királyné asszonynak.