Benedek Elek - Nagy magyarok élete (2. kötet)

Az ország nagyobb városaiban sorra emelkedtek a középületek, templomok, gyárak, magánházak. Fejlődött a műipar, különösen az ötvösség. Voltak már festők, szobrászok s két e korbeli magyar szobrász: Dénes és Miklós mester műve volt Szent László híres lovasszobra, mely több száz esztendeig állott fenn Nagyváradon.

A magyar nép igaz lélekkel szerette Lajos királyt: szerette benne a nép atyját, a tiszta életű embert, az igazságos, vallásos lelkű királyt s a bátor szivű hőst, ki részt vett jóformán minden hadakozásban s ki nem a hadsereg mögé huzódva biztatta vitézeit: előre! – hanem a csatasorba állott s úgy kiáltotta: utánam! Éljen Magyarország! Német író jegyezte fel róla, hogy »Éljen Magyarország!« kiáltással rohant a csatába: nincs okunk kételkedni a német író e feljegyzésének hitelességében.

Nemcsak hadserege által, de ő maga a saját személyében is terjesztette hírét a magyar vitézségnek, a magyar lovagiasságnak. Mely kár, hogy e nagy embernek nem volt fia! Ennek a gondja s folytonos betegeskedés bántotta, emésztette életének utolsó idejét. A dali ifjú- s az erős férfikorban, csatákban kapott sebektől sinylődött öreg korában a nagy király – hány koronás főről lehet ezt még feljegyezni?

Három csatában: Canosánál, Aversánál és Belenél (a litván háboruban) sebesült meg. Végig szenvedte a fekete halál gyötrelmes aggodalmait. Egy ízben (1353.) Zólyomban, vadászat közben medve sebesítette meg. A megsebzett medve, melyre dárdájával támadott, ledöntötte s két lába szárán huszonhárom marással sebesítette meg a királyt. Bizonyosan meg is öli a királyt, ha idejében le nem szúrja a fenevadat Besenyő János lovászmester.

A sok régi seb okozta szenvedések erősen megviselték a nagy királyt. Megtörve, csöndben, visszahuzódva, a tudományoknak élve és ájtatos imádkozásban töltötte élete alkonyát. Mindkét leányát eljegyezvén (Máriát Zsigmonddal, a későbbi magyar királlyal, Hedviget Habsburg Vilmossal), gyönyörű kápolnát épített a fejérvári Boldogságos Szűz templomának egyik oldalán. Maga számára építette a kápolnát: a nagy király, a nagy ember készült a halálra. Az volt az utolsó kivánsága, hogy e kápolnában temessék.

És leszállott érette a Halál angyala: ott találta a nagy királyt Nagyszombatban. Az 1382. esztendő szeptember 10-én éjjel hunyta örök álomra szemét. A ház, melyben meghalt, ma is megvan. A kápolnának, ahová temették, nyoma sincs…

A XIII. és XIV. század folyamán az ország néptelen vidékein nagy tömegekben települtek le oláhok, szerbek, németek s más fajta népek. Jobbágysorban éltek e népek, egy-egy családfő 40 holdnyi földet kapott mívelésre, vezetőik pedig, kiknek Felsőmagyarországon soltész , Erdélyben kenéz volt a címe, 80 hold földet kaptak s azzal a földdel szabadon rendelkeztek. A letelepült idegen népek ez előljárói tehát szabad emberek voltak s az idők folyamán a legtöbbje magyar nemessé is emelkedett. Ilyen kenéz volt Erdélyben, Hunyadmegyében, egy Serbe vagy Serbán nevű oláh ember: a törökverő Hunyadi János nagyapja. Ennek az oláh kenéznek három fia volt: Vajk, Magas és Radul. Hunyadban élvén a család, Hunyadinak irta magát s egy 1409-ben, Zsigmond király korában kelt adománylevél tanusítja, hogy az oláh kenéz fia, Vojk, Hunyadi Jánosnak az édesapja, már magyar köznemes, sőt udvari ember vala, ami annyit jelent, hogy Hunyadi Vojk bizonyos számú vitézzel követte Zsigmond király személyét háború idején. Hunyadi Vojké volt Vajdahunyad vára, s az erdélyi alvajda egy levelében barátjának mondja, ami amellett tanuskodik, hogy az oláh kenéz tekintélyes férfiú lehetett.

Az 1409-iki adománylevél már megújított levél s abban előfordul Hunyadi János neve is. Ő volt Vojknak a legidősebb fia s ekkor már nagykorú volt bizonnyal. Születése esztendejét bizonyossággal nem lehet tudni, csak sejthető, hogy 1387 körül született. Természetesen, mende-monda, hogy a törökverő Hunyadi János Zsigmond király természetes fia volt. Az sem igaz, mit sokan és sokáig állítottak, hogy Hunyadi szinmagyar eredet. A tiszta valóság az, hogy nagyapja oláh kenéz volt, apja már katholikussá lett magyar nemes ember s ő maga mint magyar köznemes lép a magyar történelem szinpadára. Nekünk magyaroknak éppenséggel nincs okunk szégyelleni Hunyadi oláh eredetét; ellenkezően: büszkén kell gondolnunk a magyar faj, a magyar szellem hódító, magába olvasztó erejére, mely ezer esztendős történetünk folyamán oly sok jeles idegen származású embert tett szívvel-lélekkel magyarrá.

Három fia s két leánya volt Hunyadi Vojknak, s mind a két leánya magyar nemes ember felesége lett. Második fia: Jován, szintén vitéz ember volt, sokat hadakozott a török ellen, csatában esett el s a vitézek vitéze nevet érdemelte ki. A harmadik fiú, Vojk, korán halt meg. Hunyadi János az, a három fiú közül, ki első tette halhatatlanná a Hunyadi nevet; ő az, ki a magyar névnek az egész világon hervadhatatlan dicsőséget szerzett hadvezéri lángelméjével s akinek élete pályája az önzetlen honszerelemnek, a habozást nem ismerő önfeláldozásnak mindörökké ragyogó példaképe marad.

Hazám ifjúságának írván első sorban a nagy magyarok életét, fájdalmas érzés fog el a gondolatra, hogy ennek a nagy embernek gyermek- és ifjúkoráról semmit sem írhatok. Csak későbbi élete teszi bizonyossá, hogy a gyermekifjú Hunyadi János játéka a kardforgatás, nyíllövés, dárdahajítás, szilaj méneken való lovaglás lehetett. Vitéznek nevelte őt apja, anyja (Morzsinay Erzsébet), a törökkel való élethalál-küzdelemre nevelték s arról teljesen megfeledkeztek, hogy írni és olvasni megtanítsák.

Nyilvános pályája a férfikor legszebb idejében kezdődik. Az bizonyos, hogy tartózkodott Zsigmond király udvarában, mint udvari vitéz s valószínű, hogy a király figyelmét 1428-ban vonta magára, az Alduna vidékén való táborozás idején. Akkor már kipróbált vitéz volt a törökverő Hunyadi. Megfordult Ujlaky László macsovi bán udvarában, ahol »öt-hat lóval kezdette katonáskodását«. Itt ismerkedett meg az akkor 23–24 éves ifjú a szerb despotával, Lazarevics Istvánnal, akinek mint zsoldos tiszt állott a szolgálatába. Nem Szerbiában, de a despotának valamelyik magyarországi várában szolgált, talán a mai Törökbecsén. Ez időben ismerkedett meg Szilágyi Erzsébettel, kinek atyja, Szilágyi László, a régi Csanád- és Torontálmegyék határán eső Horogszeg kastélyában lakott s mely Becsétől 50–60 kilométer távolságra esett.

Tehát Hunyadi János ifjú- és férfikorának kezdetéről ennyit tudunk: az Ujlaky családnál kezdette a katonai szolgálatot 1410–1414 táján; 1415-től 1427-ig, a szerb despota haláláig, ennek a váraiban szolgált; 1428-ban a király udvari vitéze lett; körülbelül ez időben feleségül vette Szilágyi Erzsébetet; 1433-ban Olaszországba kisérte Zsigmond királyt s oldalán maradott 1437 végéig. Udvari életének idejéből érdemes a feljegyzésre, hogy 1435-ben Zsigmond királytól 1200 forintért zálogba vette Papi mezővárost, a következő esztendőben meg 300 forintot adott kölcsön a királynak s ennek fejében Papi helyett a Lugostól délre eső Komját várost kapta zálogul. Nevezetes adat még, hogy Hunyadi János és testvére Jován, 300 katonával szolgálta a királyt s mert a király pénzzel nem tudta fizetni a szolgálatot, a komjáti kerületet 1250 forintig lekötötte nekik. Ezek a száraz adatok azt bizonyítják, hogy a Hunyadi-család jómódú család volt. Bizonyára már a kenéz nagyapa vetette meg a vagyon alapját, tovább gyarapította Vojk, míglen Hunyady János, mint a továbbiak folyamán kitünik, óriási vagyon ura lett. Az oláh kenéz ivadéka egyszerre csak a köznemesi sorból a főnemesek sorába emelkedik, végezetül pedig legnagyobb embere lesz az országnak. De már ezt nem vagyonának, hanem egyéni kiváló tulajdonságainak köszönheté.