Sándor Endrődi - Magyar népdalok (Magyar remekirók 54. kötet)

Nem járok én többet kurta subába,
Nem járok én a rózsám udvarába!
A minap is, hogy ott voltam egy estve
Már az anyja az ablaknál kileste.

Elment az én rózsám
Idegen országra;
Azt izente vissza,
Hogy menjek utána.

Hogy ha én azt tudnám:
Melyik uton ment el,
Azt én felszántanám
Aranyos ekével.

Azt én be is vetném
Apró szemű gyöngygyel,
El is boronálnám
Sürü könyeimmel.

Azt én meggyászolnám
Délig feketével,
Délután pediglen
Patyolat fehérrel.

Elment messze az én párom,
Szerencsés útakon járjon.
Csendes folyóvizet igyék,
Ott is rólam gondolkozzék.

Visszatérte könnyü legyen,
Az ösvénye rózsa legyen.
Puha moha a párnája,
Rólam legyen álmodása.

Elmész úgy-e? el bizony én.
Itt hagysz úgy-e? itt bizony én.
Elmentedet nem kivánom.
Visszajöttöd holtig várom.

De te elmész, engem itt hagysz,
Szivemre nagy bánatot hagysz.
Ha elmész, csendesen járjál,
Csendes folyóvizet igyál.

Akkor jussak én eszedbe,
Mikor kenyér a kezedbe.
Akkor se jussak egyébről,
Csak az igaz szeretetről.

Elvesztettem lovam
A bükkös erdőben,
Elszakadt a csizmám,
A nagy keresésben.

Ismerem a lovam
Csengője szaváról,
Ismerem a babám,
Kevély járásáról.

Ne keresd a lovat,
Be van az már hajtva,
A székház udvarán
Szól a csengő rajta.

Ne keresd a babád,
Szavát már nem tartja,
A biró fiával
Lakodalmát tartja.

Elvirágzott már a búza, kaszálják,
Búza között búzavirág, levágják;
Viszik már a regementet,
Vágják ott is már a rendet,
Hej, csak az én virágomat ne bántsák!

Elvirult már az én kincsem, kedvesem,
Fáj a szivem érette nagy szüvesen,
Elsirattuk a falevél-éréssel,
Há! mit teszek árván maradt szüvemmel.

Virágáért szomorkodik a mező,
Koronáját busulgatja az erdő,
Én meg téged szomorgatlak, jó lélek,
Szivecskédet, szerető lelkecskédet.

Kertecskémben hangicsáló kis madár,
Árva vagyok, te is csak úgy maradtál.
Csáljunk egyet, menjünk a temetőbe,
Nagy búbánat van úgy is a szivünkbe.

Énekeljünk egy szomorút szivünkből,
Sirassuk meg kedvesemet mindkettűl,
Hadd hallja meg halhatatlan álmába,
Há! hogy örökké sir a lelkem utána!

Én vagyok a falu rossza egyedűl
Engem ugat meg a kutya messziről.
Bepanaszlom az Istennek magának:
Mért tartanak engem világ rosszának.

Nem szerettem életemben csak egyet,
Azt is elvették tőlem az irigyek.
Nem kivánok én azoknak egyebet:
Próbálják meg az én bús életemet!

Én vagyok az a gerlicze,
A ki párját elvesztette;
Egy vadgalamb elkergette
Szerelmünket irígyelte.

Kis kertemben cserfa ződül
Tetejibe vadgalamb ül.
Hogyne sírnék a babámér’?
Mikor ő is a párjáér?

Erdő, erdő, de magas vagy,
Szép galambom, de messze vagy!
Azt az erdőt levághatnám,
Szép galambom megláthatnám!

Szép galambom megláthatnám,
Kalitkámba bézárhatnám,
Környöskörül csókolgatnám,
Könyeimmel áztatgatnám.

Erre kakas, erre tyúk,
Erre van a gyalogút.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!

Egyszer voltam nálatok,
Letörött az ágyatok.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!

Ha még elmék hozzátok,
Jól megcsináltassátok.
Ide te, oda te,
Subám alá gyere te!

Esik eső, nől a sár,
Ránczig sáros a csizmám.
Megérdemli az a lány,
Kiért sáros a csizmám.

A kutyák is ugatnak,
Talán meg is harapnak,
Ne félj, babám, nem hagylak,
Subám alá takarlak.

Esteledik, a nap halad,
Tőlem a rózsám elmarad.
Esteledik, a nap nyugszik,
Tőlem a rózsám búcsuzik.
Gyászba borút az hajnalom,
Nincs szivembe nyúgodalom,
Mert elhagyott a kegyetlen,
Verje meg őtet az Isten.
Vár’ meg, vár’ meg te kegyetlen,
Mert megvér téged az Isten.
Verjen is meg, azt kivánom:
Szeretetlen társat adjon,
Lelked vele ne nyugodjék,
Bággyadt tested ne aludjék,
Szived rólam gondolkozzék;
Lábad akárhol sétáljon,
Szemed mind utánam járjon.
Szemed akárkit szeressen,
Szived engem ne felejtsen.

Ez a csepi utcza,
Márványkő az alja;
Mikor benne járok,
Rózsa nyilik rajta.

Nem az ám a rózsa,
Mely kis kertben nyilik,
Hanem az a rózsa,
Kik egymást szeretik.

Mi vagyunk a rózsák,
Mi szeretjük egymást,
Szép piros hajnalban
Megcsókoljuk egymást!

Ez a kis lány csak egyre tagadja,
Hogy ő nem járt sehol az éjszaka;
Megmutatja kis piros orczája,
Mind kihányta a szerelem lángja.

Ez a legény csak egyre tagadja,
Hogy ő nem járt sehol az éjszaka;
Megmutatja kis pej paripája,
Csupa tajték minden porczikája.

Ez a szemem, ez az egyik,
Jobban kacsint, mint a másik,
Ne haragudj édes, ne haragudj kedves,
Édes, kedves galambocskám!

Ez a karom, ez az egyik,
Jobban ölel mint a másik,
Ne haragudj édes, ne haragudj kedves,
Édes, kedves galambocskám!

Ez az utcza bánat-utcza
Bánat-kővel van kirakva,
Az én babám rakatta ki,
Hogy ne járjon arra senki.

Ez az utcza bánat-utcza
Bánat-kővel van kirakva,
Bánat-kővel van kirakva,
Hogy én sirva járjak rajta!

Ezt a kerek erdőt járom én,
Azt a barna kis lányt várom én;
Az a barna kis lány viola,
Én vagyok a vigasztalója.

Ezt a kerek pusztát járom én,
Azt a barna legényt várom én;
Az a barna legény czédrusfa,
Én vagyok a viruló ága.

Téged látlak mindig álmomban,
Almom után minden dolgomban;
Ha sóhajtok, érted a panasz,
Ha örülök, érted vagyon az.

Fakó lovam fel van kantározva,
El is megyek a rózsámhoz rajta,
Repülj fakó, szikrázzék a patkó,
Az a kis lány be kedvemre való!